„Majomkézben majomfegyver, a majmoké a világ” – Az ötödik pecsétről

Idén ünnepeljük 105 éves évfordulóját a magyar filmtörténet egyik legmeghatározóbb alakjának születését. Fábri Zoltán azonban szerves része az egyetemes filmtörténetnek is, ezt fontos leszögezni. Pályája során összesen 22 filmet rendezett, amelyek jelentős része alapművé vált. Egyik legkiemelkedőbb filmje Az ötödik pecsét, amely Sánta Ferenc azonos című regénye alapján készült, és amelynek erkölcsi mondanivalójával kortól függetlenül azonosulhat a mai befogadó is – főként, ha az aktuális politikai hatalom egy tollvonással megfoszthat bárkit titulusától, jogaitól. A fővárosi Kino Cafe Moziban a Filmszerész Retro Filmklub keretein belül pedig bárki megtekintheti ezt az alkotást is, sőt egészen májusig be lehet majd ülni még több Fábri-mozira.

Már a film elején felfedezhetnénk rögtön két buktatót, de azért lassan a testtel. Egyrészt kamaradrámáról, egy zárt térben, egy-két helyszínen játszódó történetről van szó, másrészt ebbe a zárt térbe interpretált politikai kontextus (nyilas diktatúra) összezsugoríthatná magát a cselekményt. A film végig szorongató, intuitív érzést kelt, amelynek a politikai kontextus csak egy bizonyos keretet ad. Nagyszerűen oldja fel azt a tézist, miszerint az emberek pozitív (ön)determinációját bizonyos politikai helyzetek képesek negatív irányba eltolni. És talán ez a film egyik mozgatórugója. Az olyan egyszerű emberek, mint Gyuricza (Őze Lajos), a nejéhez hűtlen Király (Márkus László), és a mélyen hívő Kovács Lajos (Horváth Sándor), valamint a kocsma tulajdonosa, Béla (Bencze Ferenc), mindannyian egy kívülről kényszeritett politikai determináció áldozataivá válnak. A kocsmai idillt egy utcáról betévedt „művészi fényképész”, Keszegi (Dégi István) töri meg. Joggal nevezhetnénk betolakodónak is, hiszen egy olyan bizalmas, privát kocsmai atmoszférát tör meg, ahol a többi férfi mind ismeri egymást, és szabadon fogalmazhattak volna meg egymás közt akár rendszerkritikát is. Mivel a kínzókamrában már nincs jelen, a film – habár nem mondja ki, de – sejteti, hogy ő nyomhatta fel a társaságot a nyilasoknál azért, amiért Gyuricza és a többiek álszentséggel vádolták. Gyuricza dilemmája indítja be a cselekményt: „Azon gondolkodtam, vajon Tomóceusz Katatiki, vagy Gyugyu lennék?” A zsarnok uralkodó, aki nincs tisztában bűneivel, ezáltal lelkiismerete sincs, vagy a rabszolga, akinek családját lemészárolták, de tiszta a lelkiismerete, mert a bűnöket nem ő követte el.

A film első szakasza itt véget is ér, eddig mintha egy önfeledt fecserészést hallottunk volna egy olyan férfitársaságtól, akik soha meg nem alkuvóak, és a világ minden kérdésére pontosan tudják a választ. A szereplőkiválasztása Fábri egyik, ha nem a legnagyobb bravúrja. A dialógusok feszes tempót diktálnak, és habár a zárt tér miatt a kameraállás részint csak a szereplőkre fókuszál, meglepően nem csap át apátiába a film atmoszférája. Nagyon finoman kapaszkodnak egymásba a dialógusok, szinte észre sem veszi a néző, hogy az egyik percben még a marhaszegyről, a másikban már a zsarnok-rabszolga ellentétről megy a diskurálás. A kocsmai miliőben felvett részek már önmagukban hideglelést keltenek a nézőben, Keszegi érkezése pedig egyenesen borzongást.  

Hogy mennyire tartogat meglepetéseket Fábri filmje, az nem csak a rabszolga és zsarnok ellentétpárosában merül ki, hanem a karakterek félreismerhetőségében is: a házasságtörő könyvügynök Király otthonában lerészegedik, lázálmok gyötrik, ezt pedig Bosch egyik legismertebb festménye, a Gyönyörök kertjének különböző részleteinek bevágása érzékelteti. A festmény számos szimbólumot takar, többek között az erotikát is ábrázolja. A ,,V” alakot formázó férfiláb közti piros gömb a filmben is hasonlóképp jelenik meg, utalva arra, hogy a kiteljesedés a férfi számára csak a női princípiumban manifesztálódhat. Ezek a legexplicitebb jelenetek is a filmben: egymást követő képkockákban elevenedik meg előttünk Király bűne, a hűtlenség. A film legmegrendítőbb párbeszéde Gyuricza és a kislány közt hangzik el: „Az én anyukám és apukám sosem jön vissza. Láttam, ahogy lelövik őket. Ha nagy leszek, engem is lelőnek.”

A szinte már-már szájbarágós monológok itt építőleg működnek: Fábri a néző szájába adja a szavakat, nem kell semmilyen mögöttes metaforát felfejtenünk ahhoz, hogy tudjuk, mit csinál Gyuricza. És itt érkezik Fábritól az első gyomros: az eddig cinikusnak és távolságtartónak megformált Gyuricza karaktere valójában gondoskodó és törődő, hiszen otthonában zsidó gyerekeket bújtat. Kovács éjjel felébreszti a feleségét, és kijelenti, hogy nem tud Gyugyu lenni. Szerinte Katatiki nem bűnös, és egyébiránt is jó élete van, és a jó életet választaná inkább, mint a tisztességet. Kovács a társaságból az egyetlen, aki nyíltan meri kimondani, hogy Tomóceusz lenne. A film kulcsfigurája a harmadik részben megjelenő Latinovits Zoltán, akinek ez volt élete utolsó szerepe. Igazolta, hogy noha nem élte át a nyilasterrort, a két világháború közti időszaknak és a II. világháború utolsó éveinek katonatípusait is valóságosan képes megjeleníteni. Latinovits színészi játékát ebben a filmben maga a színtiszta elegancia jellemzi. Úgy jár-kel öltönyében és cigarettázgat, mintha csak egy szalonban lenne, és nem egy kínzókamrában A számitó, kegyetlen, határozott, ám ugyanekkor rejtélyesen megformált nyilasparancsnok kíméletlen hitelességgel ábrázolja a fasiszta állam radikális félelemkeltését.

Ő maga a rendszer. Hozzá képest a zöldfülű Maczák is csak a hatalom kiszolgáltatottja. Mindemellett művelt, intellektuális, ezért ezerszer veszélyesebb is bármelyik nyilasparancsnoknál. Undorodik az erőszaktól, hiszen nem megölni akarja a férfiakat, és még azért is megdorgálja beosztottját, hogy félelmet kelt a félholtra vert társaságban. Latinovits célja elvetemült, gonosz és szadista: „Halottakat könnyű produkálni, de olyan halottakat, akik esznek-isznak, és úgy tudják befogni a szájukat, mint egy valóságos kadáver, az az igazi feladat.”, avagy a tömeg Tomóceusszá válása. Addig gyötörni őket, amíg önmaguk előtt is megundorodnak, és belekényszerítik magukat a zsarnok képébe. A film rendkívül jól példázza a politikai determinizmust. Lehet szabad az akaratunk egy olyan rendszerben, amelyben egy félresikerült mondat miatt akár kínzókamrába is hurcolhatnak? Mi vezérelte a Latinovits által megformált nyilasparancsnok tettét?

A tömeg. A tömeget pedig oszlatni kell, hiszen a sztrájkok, tüntetések, a kispolgári tömegek mozgalma („polgári elégedettlenség”) mind a fasiszta diktatúrával való szembenállás szimbólumai. Azokkal az emberekkel van baj, akik kiemelik magukat a tömegből, és efféle szélsőséges mozgalmakat indítanak el. Márpedig mindegyik totalitárius rendszer kitermeli a saját maga „Latinovitsait”. A politikai önkény mellett bibliai aspektusban is fontos film Az ötödik pecsét, és bár nem Fábri, hanem Sánta Ferenc érdeme, mindenképp említésre méltó az alkotás címe is, hiszen már eleve determinálja a szereplők sorsát: A jelenések könyvében János az ötödik pecsét felnyitásakor meglátja azok lelkét, akik mártírhalált haltak hűségük miatt.

Így jár az egész társaság, kivéve Gyuricza, aki életben marad, de kész eladni lelkét annak reményében, hogy családját továbbra is szolgálni tudja.