Feketemosó: Fölvenni a keresztet

Ha megvallom, hogy ismerem ezt a bennünk is lakozó, de rajtunk kívül is jelenlevő alakot, aki magához hív, azzal azt is mondom, én is rendelkezem az identitásával, én is olyan lehetek, olyanná lehetnék, mint ő, vállalom a sorsközösséget. – Bödecs László írja a Feketemosót.

„Kinek tartotok ti engem?” – ez az evangélium egyik központi kérdése, amely a felismerésre irányul. Nemcsak a rajtunk kívül álló élő erő felismerésére, az Isten földi jelenlétének megvallására, hanem arra is, hogy magunkra hogyan tekintünk.

Kérdezhetném én is sokszor: kinek tartotok ti engem? Gőgös időkben jut eszembe ez a kérdés, olyankor, amikor valaki nem úgy bánik velem, ahogy szeretném. De egyre többször tudom ezt mégis megbocsátani, hogyan ismerhetnék ki vagyok, akik még nem ismerik a tetteimet, vagy hogy tudhatnák, mire vagyok képes. Költőnek, barátnak, doktorandusznak, kritikusnak, kedvesnek, jópofának, átrázhatónak, gyengének, linknek, ellenszenvesnek is gondolhatnak éppen, át is nézhetnek rajtam. Kinek tartotok ti engem? Csak az meri feltenni ezt a kérdést biztonsággal, aki egy az identitásával, aki tudja, hogy a válaszok meg nem ingatják, és akkor is tudja, mi a válasz, ha mások mást mondanak, de azt is tudja, lesznek, akik felismerik, és nem kételkednek benne többé, ha nem is ismerhetik meg azonnal az útja végét.

Nem mások szemében tükröződve leszünk valakik, aki kérdezi kinek tartotok ti engem, arról úgy tartjuk, pontosan tudja, kinek teszi fel a kérdést, ismeri a szívedet, ismeri a gondolataidat, és azt is tudja, hogy ki az, aki lehetnél. Talán van bennünk egy isteni potenciál, egy közösség a köztünk élő felsőbb erővel, egy igaznak nevezhető út, amin járva nemhogy nem rontjuk a világot magunk körül, de építünk valami jót. Azt az utat járva, azt a sorsot beteljesítve nem csak magunk válunk többé és teljesebbé, hanem ami körülöttünk van, azt is egészebbé tehetjük. Ha megvallom, hogy ismerem ezt a bennünk is lakozó, de rajtunk kívül is jelenlevő alakot, aki magához hív, azzal azt is mondom, én is rendelkezem az identitásával, én is olyan lehetek, olyanná lehetnék, mint ő, vállalom a sorsközösséget.

Az evangélium ugyanazon részében hangzik el: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét és kövessen engem”. Ha felismerjük ezt a mély egyezést, az igazságot arról, hogy mint embernek fontos dolgunk van, akkor bele kell adnunk teljes valónkat, ha az életet akarjuk szolgálni. Azt követni, aki sosincs teljes bizonyossággal előtted, valahogy ellentmondásosnak tűnhet, azt hiszem legalább két alapfeltételt kell biztosnak tekinteni, hogy ilyesmire gondolni lehessen. Az egyik, hogy a jót el kell tudjuk képzelni, tudni kell, mi az a jó, és arra kell törekedni, hogy a jót cselekedjük, afelé irányuljanak még a gondolataink is. Annál jobbat nem tudok még mindig a jóra, mint az inverzét annak, amit Anna mondott egyszer a bűnről. Bűn az, amiben nincs szeretet. A jó ezek szerint az, amit a szeretet vezérel. A szeret fogalmával kapcsolatban pedig csak Paulust tudnám idézni a Szeretethimnuszával. A másik pedig a belsőre, a stabil identitásra irányul, az önismeret vezet hozzá, ezt a modern pszichológia nagyon erősen propagálja, de tudni kell, hogy önmagad ismerni és aszerint élni, ami neked jó, nem ugyanaz, mint a jót magadon kívülinek is tudni, és azzal keresni a belső lehetőségeid összhangját. Szóval meg kell keresni, mi az én keresztem. A kereszt az a teher, a lehető legnagyobb és legnemesebb teher, amelyet az ember elbír, és amelyet fel tud vinni a hegyre, amivel szenved, de elkerülni nem akarja. Sokszor éppen arról van szó, ami vonz és taszít, ami félelmet kelt, mert akkora kihívás, de mégsem hagy nyugtot, mégis meg kell tenni. Ez nem azonos a flow-élménnyel, a nemes szenvedés is közrejátszik a dologban, ami könnyű, ami zsigerből jön, az is előbb-utóbb ehhez a nemes keresztcipeléshez vezet. Ez ellen hajlamos az ember lázadozni, mert igazságtalannak tűnhet messziről a nehézsége. Már csak felismerni a teher és a teherhordó egységének rejtélyét is igen nagy belátás, de még inkább járni az úton és kibírni a küzdelmet, amit okoz az életnek ez az embert próbáló jellege.

Kinek tartotok engem? Én annak tartalak, aki mindig is ott volt bennem, aki olyan kegyelmes volt hozzám, hogy közel lépett akkor is, ha nem akartam tudomást venni róla, aki nemcsak elhívott az élet szeretetére, de meg is mutatta, és tanít rá, hogyan kell szeretni. Tudom jól, hogy mi vagyok, és ki vagyok, és azt is tudom, hogy még mindig félek a tehertől, hogy még mindig túlságosan olyan vagyok, mint a gyerek, aki csak a játéknak, az élvezetnek szeretne élni. De már látom, azt hiszem, látom, hogy mennyi mindent elbírhatnék, hogy mi az a kereszt, amit fel kell vennem a hátamra. Elsősorban én csak egy olyan esendő ember vagyok, aki szeretne megtanulni szeretni, és minél több örömet okozni, figyelmet szánni és szeretetet olyanoknak is, akiknek abból kevés jut, valahogy egyenlően. Talán olyan, aki ha nem is tud lebontani falakat, de legalább átmászhat rajtuk, ha nem is szabad, de legalább nem rabszolga, ha nem is alázatos, de legalább tiszteletteljes. Olyan vagyok talán, aki arról szeretne beszélni, ami van! Ti kinek tartotok engem?