Feketemosó: Ami összeköt

Feketemosó logó

De az én szívem mindig olyan volt, mint a nyáját vigyázó pásztor, sosem mondott le azokról, akiket valaha is őrzött, sosem fordult el az erdők, barlangok, szakadékok felől, hátha ott bujkál a sötétben, ami elkóborolt. – Bödecs László írja a Feketemosót.

A szeretet nem vész kárba. Ezt felismerni letaglózó élmény, az igazi hatalom bizonyítéka, ez az a hatalom, amely nem uralkodik, nem köt gúzsba, nem tesz szolgává – felemel. Úgy érezhettem sokszor az elmúlt években – volt okom rá –, hogy kútba hajigálom, amit adni szeretnék, hogy az út, amin járok, nem vezet sehová, hanem mindig megszakad, nincs célja, csak kerülő vagy bolyongás, hogy elveszhet rajta minden törekvésem, és nincstelenként járok aztán, mint akit száműztek, vagy akinek felgyújtották az otthonát vagy kirabolták. Néha évek kellenek, hogy visszakapjunk valamit, amit hátrahagytunk, hogy visszataláljon hozzánk, aki eltévedt. De az én szívem mindig olyan volt, mint a nyáját vigyázó pásztor, sosem mondott le azokról, akiket valaha is őrzött, sosem fordult el az erdők, barlangok, szakadékok felől, hátha ott bujkál a sötétben, ami elkóborolt.

Szomorúságom, ha van, a szemlélődésből származik, a vágyból, hogy megtaláljam a szeretteimet, hogy a kapcsolatokat, amelyek valamikor megszakadtak, az embereket, akik eltűnni látszottak, valahogy visszatereljem magam köré. Nem tudtam, miért így működik a szívem, miért van benne ez a szomorúság, ami egyszer csak hatalmas örömbe csap át, amikor egy szakadék mélyén elveszett kincsre talál. Akkor viszont olyan, mintha máglya gyúlna benne, messze fénylő lánggal ég, de nem ég el. Nemrég megértettem, hogy ebben semmi különleges nincs, épp így működik mindenkié, ez a visszatalálás-jelenet játszódik le bennünk néha, és olyankor azt érezzük, amit a tékozló fiú érez, és azt, amit az atya érez, aki öleli a visszakapott fiát. Ez az érzés a katarzis, mindannyian keressük és vágyjuk, de szégyenlősen titkoljuk, ha tapasztaljuk. És nehezen tudunk belőle bármit is megosztani. Nem könnyű beszélni róla, megmutatni még nehezebb, átadni, közösen megélni pedig igazán ritkán adatik meg. De mégis ez az, ami összeköt.

Az egyik legnagyobb kegyelem, amit kaphatunk az, ha ismerni, ismerősnek lenni már azt is jelenti, szeretni. Egyformán, pusztán az ismeretség miatt nyitott szívvel fogadni az új embereket is. Volt, hogy azt hittem, minden ismétlődik, és szerepeket töltünk be egymás életében, mint egy előadásban, sőt mint a díszletek egy sivár színpadon. Ez is messze van az igazságtól, amennyire univerzális a vágy a barátságra, a szeretetre, annyira egyéni és utánozhatatlan minden egyes kapcsolatban a formájuk, mindenki pótolhatatlan, és minden új kapcsolat, ha egy már megszokott szerepben is, egy teljesen új világ. A szeretetközpontú élet mindig megújulásban, változásban telik. Amit visszakapunk, azt mindig egy más formában, de egyre szebbé válva láthatjuk, ilyenkor egy kicsit a mennyországot tapasztaljuk, azt a helyet, ahol mindenki újra találkozik, ahol megismerszik teljes valójában a szeretet, és ahol kötöttségek nélkül, időtlenül vagyunk együtt, és nem kell semmiről elfordítani a tekintetünket többé, sem bolyongani és keresgélni, hogy mindent, ami jó, egyszerre lássunk.

Tavaly október elején írtam egy levelet egy halottnak, egy szentnek, Lisieux-i Kis Szent Teréznek, a liturgikus emléknapján ugyanis nagy ünnepet tartanak az Üllői úti Örökimádás templomban. Egy a kis keresztény bolondériák közül, a reménykedés módozatai közül, ez is egy ima. Teréz egyébként költészetben beszélt az Istenhez, költői lélek volt, fiatal lányként akart elköteleződni az Isten mellett, tiszta szerelemből. Ez a levél tulajdonképpen magadnak is szól, egy év múlva visszapostázza a templom, és megtudhatod, ha már nem emlékeznél, hogy milyen vágyaid, könyörgéseid voltak akkor. Nem felejtettem el egyiket sem, és ami csodálatos, hogy teljesülni látszanak. Nem volt felesleges a munkám, meg fog jelenni a kötet, amin dolgoztam az elmúlt években. Egymásra találtunk Hárombetűssel, akivel új történetbe lehet kezdeni, minden rizikójával együtt jó így, és akárhogy is lesz, nem marad már ez sem nyom nélkül, csak többek leszünk, bízhatok ebben, és elfogadom mindennel együtt ezt a lehetőséget, ahogy van.

Nemrég volt egy jó barátom esküvője, láttam ott is egészen világosan a szeretet felsőbbrendű működését, hosszú évek alatt csiszolódtak össze, és végül igent mondtak egymásra, minden gyengeségük, minden kétségük csak kopott, mert a szeretet ereje ilyen, ha kitartunk mellette, elemészti a szomorúságainkat, ledönti a kerítéseket, és úgy találunk szépen, lassan a nagyobb szabadságra, amit már nem egyedül, hanem közösségekben élünk meg.

Zaklatottság van bennem ugyan, félek, mert már annyiszor tűnt el, ami fontos, annyiszor láttam megszakadni jó dolgokat, és belerokkanni magamat és másokat az örökös készülődésbe, a keresgélésbe. Az egyetlen igazi bizodalmam az arc ismeretéből származik, el tudom képzelni, milyen a viszontlátás, és van, akit mindig és mindenkor egyformán láthatok, de legalábbis ő engem egészen biztosan. A felnőtt lét egy formája ez, nem csupán az én elveszettségemről vagy megkerülésemről van szó, én is lehetek az, aki összetart valamit, van reményem, belülről ismerem azt, ami összeköt.

Bödecs László (1988, Szombathely–Budapest) költő, kritikus, szerkesztő, a Károli Könyvműhely munkatársa, a PPKE BTK Irodalomtudományi Iskolájának doktorandusza. Verseskötetei: Semmi zsoltár (Apokrif–FISZ, 2015), Az árvíz helye (FISZ, 2018). A Kánaánhoz közelebb című kötete a 2022-es Könyvfesztiválra jelenik meg.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s