Solymosi Lukács: Lakáskeresők (online megjelenés)

Ezt a sztorit én is úgy hallottam arról a két fickóról, akik lakást kerestek. Már biztosan megvolt a helyük a Szilfa utcában, mégis elmentek a Krisztina körútra megnézni az utolsó lakást, ami be volt tervezve aznapra.

Az ódon kapuhoz érve az egyik benyomta a kapucsengőt, a másik zsebre dugott kézzel támaszkodott a falnak, aztán a kapu berregett, és bementek. Régi, lelakott, polgári társasház volt – ezer ilyenben jártak azon a héten. A sárga macskakövek elvezették a két férfit a lépcsőhöz, ahol védte őket a hűs árnyék a nap elől. A lakás fent volt a harmadikon, lift nem volt. Nagyokat sóhajtoztak, mire végre felértek.

– Üdvözöllek benneteket, fáradjatok beljebb! Gyertek csak, gyertek – mondta szaporán egy köpcös, bajuszos, alacsony férfi. Csupán pár évvel lehetett idősebb náluk, arca mégis megmaradt joviálisnak és csibészesnek.

Türelmetlen jókedvvel, szinte szélsebesen mutatta meg a lakást. Mindegyik helyiségről gondosan elmondta, hogy mi tartozik hozzá, és hogy melyik bútor vagy berendezési eszköz van már kevésbé megkímélt állapotban.

– Bármit nagyon szívesen kicserélek nektek, ha kéritek – ajánlotta fel. A két fickó csöndben követte.

A nappaliba érve a tulajdonos megkérdezte, mit gondolnak a lakásról.

– Pofás – nyögte ki az egyik, a másik meg azzal, hogy nem szólalt meg, kifejezte egyetértését. – A kandalló működik?

Egyszerre mindhárman a szoba sarkára pillantottak.

– Hogyne működne! Hogyisne! – lelkendezett a tulajdonos.

– Sosem volt még kandallós albérletem – csettintett a nyelvével a beszédesebb.

– Annyi fát hozok nektek, amennyire csak szükségetek van! Ide aztán lehet hozni nőcskéket romantikázni – kacsintott a tulaj.

A két pali elismerősen dörzsölte a borostáját.

– De milyen udvariatlan is vagyok! Mondjátok már, hogy mit kértek! Tombol a hőség, és egy pohár vizet nem kérnének!

Azzal gyorsan berongyolt a konyhába, és három üveg sörrel tért vissza. Kibontotta őket a pecsétgyűrűjével, és átadta a két palinak. Koccintottak, és lehuppanva a kanapéra, némán szürcsölni kezdtek. Mindhárman a kandallót bámulták.

– Ne féljetek, azon nem fog bemászni a Mikulás! – kuncogott a tulaj.

A két pali most először nézett össze. A Szilfa utca emléke távolinak tűnt. Egy aprót bólintottak egymás felé.

– Nem túl zajos különben – jegyezte meg egyikőjük, miközben a sört nézegették.

– Ó, nem! Dehogy zajos! Bizony istenkém, hogy pofám se lenne kiadni, ha az ablakok nem hangszigetelnék rendesen ezt a pimasz körutat!

A tulaj már javában kortyolt, azok ketten meg ide-oda rakosgatták a két üveget. Nem igazán tudták, mihez kezdjenek vele. Az egyik pali azt kérdezte:

– Mennyit fogyaszt összesen az egész?

– Harmincnál megáll. Harminc, max harmincöt, ha nagyon hideg van télen. Néha bizony farkasordító hideg van decemberben, de ez a lakás szigetel rendesen! Anyám életére megesküdnék! Vagyis a sírjára.

Felpattant, és odament nyomkodni az ablakmenti szigetelést.

– Ebben már benne van a… – kezdte az egyik pali.

– A közös költség! Hogyne! Hogyisne! Még külön kérném tőletek! Háh! Nézze meg az ember, milyen képet is festene rólam! Hogy aludnék nyugodtan, ha kizsigerelem az albérlőimet! Én érzem magam kellemetlenül, hogy meg kellett kérdeznetek! Dohányoztok, fiúk?

– Hébe-hóba – válaszolták neki.

– Idebent szigorúan tilos ám – vigyorgott a tulaj, majd közelebb hajolva hozzátette: – Kivéve, ha a tulajdonosbácsi is itt van! Háh!

Elővette a cigarettatárcáját, és körbekínálta őket. Azok hezitáltak, úgy kellett rátukmálnia őket a tulajnak, aztán mire elfogadták, a tulaj leemelt a szekrényről egy hamutálat, és kirakta a dohányzóasztalra. A két pali még mindig nem ért hozzá a sörhöz, mintha féltek volna tőle. Az üvegek oldala gyöngyözött.  Az egyikük végül megemelte az üvegét.

– Lakásavató van. Holnapra elfelejtjük az egészet. Csak most.

A másik bólintott, és ittak.

A harmadik sörüknél jártak, amikor csengettek. A zene is szólt már akkor, szinte alig hallották a csengőt.

– Mi az, vársz valakit? – kérdezték a tulajt.

– Biztos az a hülye szomszéd! Háh! Meg a nyavalyás macskái. Folyton begyullad a szemük. Optikus kéne már azoknak lassan. Nagyot zuhannának a gangról, ha véletlen nem látnák, hova lépnek…

A csengő egyre csak berregett, amire az egyik pali felállt, hogy akkor ő nyisson ajtót. A tulajdonos felpattant, és a szájához kapott.

– Jesszuskám! Elfelejtettem, hogy ma még jön valaki megnézni a lakást!

A két pali összenézett, majd vállat rándítottak.

– Mondd meg neki, hogy már nem aktuális. Kivesszük.

A tulajdonos örömében összecsapta a tenyerét.

– Ez a beszéd! No de nézzétek, mit találtam ki! Egy kis komédiát, egy kis színházat, hogy elüssük a napot. Te leszel a tulajdonos, mi pedig ketten az albérlők! – kuncogott a tulajdonos.

– Én legyek a tulajdonos? – kérdezett vissza egyikőjük.

– Igen-igen! Na, menj, nyiss ajtót, aztán nyugodtan vezesd be, mi meg majd licitálni kezdünk rá, tudod, egy kicsit megszorongatjuk! Csak megcsípkedjük egy picikét, hehehe!

– Felőlem – mondta a pali.

– Ő a tulajdonos, én meg a kis cseléd! Stip-stop, enyém a cselédszoba! – vihogott a tulaj. Aztán gyorsan az ablakhoz rohant, hogy legyen egy kis huzat. Kezével hesegette a füstöt.

Egy hátizsákos egyetemista srác lépett be az ajtón. A pali próbált visszaemlékezni, miket mondott nekik a tulaj a lakásról, azt adta vissza úgy-ahogy. Igyekezett fenntartani a tulajdonosi látszatot, de hiányos tudása és a nappaliból kiszűrődő kacajok gyanússá tették.

– Ti bent cigiztek? – torpant meg az egyetemista, amikor megérezte a füstöt.  

– Nem, csak most pont, izé… Most pont ilyen izé volt – állt tanácstalanul a pali, torkát köszörülgetve.

A nappaliba érve elsőnek a kanapé támláján összekuporodott bajszos férfit vették észre, amint huncutul fújja a füstöt oldalra csücsörített szájával. A másik pali meg csak ült mellette a fotelben, tétlenül, nem tudva, mit kezdjen a kezével meg a lábával. Aztán kiment még sörért.

– Na, ne félj annyira – mondta az igazi tulaj a fiúnak. – Én pikk-pakk kiveszem, ha nem emelsz rám. Te mennyit ajánlasz a lakásért? Há?

– Hát, a hirdetésben százötvenet írt. Meg a rezsi olyan harminc.

– Harmincöt! Megvan az harmincöt is télen. Nyáron viszont csak huszonöt. Húsz. Most mondták a fiúk nekem is – tette hozzá.

– Rendben – mondta az egyetemista, furán méregetve a férfit.

– De én adok érte százhetvenet is! – folytatta az álruhába bújt köpcös.

A srác körbenézett, és félénken azt mondta, hogy ő százötvennel készült, de már a kaució is nála van. Havi száznyolcvan, max. A tulaj szeme felragyogott.

– Száznyolcvan? Juuj, annyi nincs nekem. Fiúk, átadom neki! Iszol valamit velünk? Pikk-pakk összebarátkozunk, aztán már lehet is költözni – mondta a tulaj, majd egy óvatos pillanatban rákacsintott a két palira. Gesztusaival biztatta őket, hogy egy kicsit szálljanak be a játékba. Ők azonban némák maradtak.

A srác leült közéjük, és négyesben iszogattak tovább. A barátnőjével költözött volna, aki nem tudott eljönni megnézni a lakást. Bár a srác többször is gyanakodva nézte azt, ahogy hárman viselkednek, mégis maradt. Két hete próbálkoztak Budán.

Amikor elfogyott a sör, a tulaj felajánlotta, hogy majd ő elmegy, és szerez.

– Itt a Moszkva egy köpésre, annyi bolt meg étterem meg minden van itt, hogy hagyjuk is! Persze, hogy jó lesz, ha ideköltözöl a kis barátnőddel! Hozok sört nektek, fejenként úgy hét-nyolc csak elég lesz? Háh! Ha hozok mellé még egy üveg Unicumot, akkor biztosan. Talán.

– Nekem tulajdonképpen mennem kell, még találkozom a barátnőmmel.

– Ugyan! Hiszen ide fogtok költözni! – veregette vállon az álruhába bújt tulajdonos. – Csak nem mulasztanád el a lehetőségét a lakásavatónak? Fiúk, jajj, segítsetek már nekem! Egyedül győzködjek egy ilyen kis virágszálat? El se merem képzelni, ki lehet a barátnője!

A két pali kényelmetlenül nézett egymásra. Egyikőjük az órájára pillantott. Rég menniük kellett volna. Erre a komédiázásra se szükségük, se idejük nem volt.

– Hozzak hát sört, vagy ne hozzak? – tárta szét kezeit a tulajdonos, mint aki veszélyt szimatol.

– Hozz – döntötte el végül az egyik pali lesütött szemmel.

– Tudtam én! Ezer közül is megérzem, hogy kik azok, akikkel meg lehet jól húzatni!

A két pali meg az egyetemista srác ott maradt ezzel a veszélyes mondattal, és nem tudták, mit kezdjenek vele. A tulaj egy kisebb csapat emberrel tért vissza, több szatyornyi italt cipelve.

– Hoztam egy pár havert is! A barátnődnek mondd meg, hogy dolgod van, de ide ne merjen jönni, mert ez ma felér egy legénybúcsúval a számodra.

Este a szomszédok többszöri figyelmeztetésére sem halkították le a zenét. Tizenöten, ha nem húszan voltak, amikor megérkezett a várva várt díler, és elkezdtek cuccozni. A két pali remegő kézzel, szinte vallásos kábultsággal bontotta ki az alufóliába csavart anyagot. Kemény hónapok álltak mögöttük, megpróbáltatásokkal és lemondásokkal, hogy függőségüket valahogy kordában tartsák. A tulaj röhögve csapott közéjük.

– Szívjátok! Szívjátok, barátok! Biz isten, beköltözök veletek én is, jövök a cselédszobába! Esténként úgy megmegyünk, hogy még a szomszéd sem fog ránk ismerni! Azt fogja hinni minden reggel, hogy más-más emberek buliznak itt!

Azzal ráhajolt a dohányzóasztalra, és bár hátulról lökdösték a táncolók, csinált magának utat arra, hogy felszívjon mindent, amit ott talált. A két pali követte – alámerültek, mint a búvárok. Az egyetemista srácot ekkor már egy ideje nem látták. Csak később derült ki, hogy bedőlt aludni a cselédszobában lévő matracra. Utolsó emlékük az volt róla, hogy teljes mámorban, csillogó szemmel kérdezi hol az egyiket, hol a másikat, hogy most tényleg én miattam van ez a buli? Tényleg én fogok ide költözni? Erre átkarolták a vállát, üvöltöttek egyet, és nevettek.

Reggel hatkor halkult el a zene végleg. A két pali alig bírt kimászni az alvó emberkupacból. Benyitottak a cselédszobába: két félmeztelen nő aludt az egyetemista srác mellett, az egyikőjük keze a srác nadrágjába szorult. 

Az a pali, aki a tulajdonost játszotta, felébresztette a srácot.

– Hé, kéne a kaució. Ilyen bulikat nem tarthatsz itt biztosítás nélkül.

– Mi van? – kérdezte álmosan. – Most adjam oda?

– Most. Megyünk boltba, hozunk reggelit mindenkinek. A maradékot be kell raknom a bankba, és cserébe hozom is a szerződést.

A srác előtúrta a táskájából az eldugott pénzt és átadta a palinak.

– Ti vagytok az én embereim! – vigyorgott, ám a szavak sehogy sem illettek a szájába. Visszadőlt a keret nélküli matracra, böfögött egyet, átkarolta az egyik csajt és horkolt tovább.

A két pali kábultan, dülöngélve lépett ki a társasház sötétbarna kapuján. Az egyikőjük köpött egyet, majd rögtön hányni kezdett. A másik az oszlopot tartva támaszkodott, feszítve az izmait, hogy ne essen el. Soha többé nem tértek vissza a lakásba. Azóta is a Szilfa utcában laknak.