Feketemosó: Túlélni Krisztust

Feketemosó logó

Milyen csodálatosak a színeid, Uram. Egy pár éve beszéltem félálomban, nem emlékszem rá, de Anna elmondta, kijelentettem, hogy „össze akarom gyűjteni az összes színt az égben”. – Bödecs László írja a Feketemosót.

Túléltem a krisztusi kort. A harmincnegyedik évembe léptem. Szégyen. Már nem követhetem úgy az Istent, ahogy ő tette. Micsoda három év lehetett. Felnőtt, kitanulta a nevelőapja szakmáját, néha eltűnt a zsinagógában, és már suhancként vitatkozott a tudós zsidókkal, tanította a népet. De akkor még csak mellékesen, próbálkozásként beszélhetett, még csak éppenhogy Atyja dolgaiban járt, hallgatták, de még nem követték. Otthon pedig akként a kisfiúként ismerhették, aki a nevelőapjával dolgozik, segít az anyjának, a barátaival, a rokonaival játszik, nem volt még olyan különböző egy álmodozó tinédzsertől. Mi mindent csinálhatott? Aligha tudhatjuk, úgy képzelem, nem voltak merőben mások a mindennapjai, mint bárkinek.

Aztán, amikor férfi korba lépett, sőt komoly harmincéves férfi lett, feltételezhetően már a nevelőapja sem élt, az anyja felismerte a fia életének mély jelentését, átengedte őt a világnak, szinte ráparancsolt, és ráparancsolt a szolgálókra, tegyétek, amit mond. Egy menyegzővel kezdődött el az a munkás, szenvedéssel és örömmel teli három év. Ekkor már jól ismerhette a szenvedés minden formáját, mégis az első tette az örömhöz kötődött. Elfogyott a bor, és hogy ne maradjon szégyenben a násznép, tiszta vízzel teli korsókat hozatott, és a vízzel tett csodát, átlényegítette az emberi munka gyümölcséből származó itallá, a vért, a verítéket és a természetet egyesítő pompás borrá. Ezzel a menyegzővel eljegyezte a világot, és ez a szerelmes férfi aztán soha-soha nem hagyta el többé azt, akkor sem, ha már tudhatta, ha már érezte, hogy neki nem az egyszerű emberek pompás bora fog kijutni végül, hanem a keserű pohár, a méregpohár, az életét kell adnia majd, hogy hitvesévé legyen ez a beteg, és máshogy meg nem szelídíthető, de mégis csodálatos Jeruzsálem, ez az ígéretföld, ez a gyönyörű és átkozott menyasszony.

Férfi akartam lenni én is. Fát ültetni és kertet építeni. Eljegyezni és a magamévá tenni a világot, és nem uralkodni rajta, hanem az életemmel szolgálni őt. Nagy tévedések keringenek, hogy a férfi eleve uralni, megtörni, zsarolni és kizsákmányolni szeretné azt, ami az övé. Nem. Vigyázza az övéit, és az életét adja értük, a szabadságát, mert különben nincs élete, és nem terem gyümölcs a kerteken. Tudom ezt, megértettem.

Az elmúlt éveimből alig emlékszem valamire, ez nem az emlékek gyűjtésének ideje, hanem azé, hogy megértsem, mit és hogyan kell tennem. Volt idő, hogy elhagyatottnak éreztem magam, követelőzve vágytam vissza az Atya ölelésébe, kértem, hogy adjon, és mondtam, hogy mit adjon. Régen csak úgy jártam, mint a rabló a kertek alatt, és begyűjtöttem a gyümölcsöt, hogy aztán elemésszem vagy túladjak rajta. Aztán letettem a sötét gúnyát, és a fény palástját akartam magamra venni, és fogadalmat tettem a szeretetnek, végre megértett, erős fogadalmat.

Szeretni akarok, meg akarok tanulni szeretni. Felfedtem arcomat és néztem a napba, a zöldbe, az égre, és néztem a szemeitekbe. Milyen csodálatosak a színeid, Uram. Egy pár éve beszéltem félálomban, nem emlékszem rá, de Anna elmondta, kijelentettem, hogy „össze akarom gyűjteni az összes színt az égben”. Most, hogy túléltem az önfeláldozó halál idejét, már érzem, hogy szégyenteljes a gyengeségem. De ennek ellenére kegyelmet kaptam. Az én utam más lehet, mint a Krisztusé, és ezzel meg kell birkóznom, élnem kell, és a meg nem szakadó életemmel szolgálnom. Vajon mit jelenthet ez?

Bort iszom a születésnapom hajnalán, éjfél múlt, és egy szép és irgalmas ember, egy életteli fiatal nő telefonál. Napközben záporoznak az üzenetek, mennyi ismerősöm tartja fontosnak, hogy kifejezze a létezésem iránti örömét. A munkatársaim feszült logisztikai útvesztőt játszanak velem, hogy elkormányozzanak az irodából, és bekészítik a süteményt, a gyümölcsöt, a csokit. Aztán meglepnek visszafelé jövet, és egy 3-as alakú csillagszóró ég egy tortaszeleten. Később a könyváruslánnyal beszélgetek, mint gyakran, ha kimegyek a boltba üdítőért. Tudom jól, mert a bizalmába avatott, nehéz tragédia érte az életében, de folyamatosan jobbra törekszik, nemrég örökbefogadott kutyáját simogatjuk. Elmondom, hogy ma van a születésnapom, boldog születésnapot kíván. Láttam az alkoholista ismerősömet is még az éjjel, akiért imádkoztam egy fél éve, és csodával határos módon úgy tűnt, Isten megszabadította a nyomorból, józan volt, tiszta, munkát keresett, közösségre talált a Gutenberg téri rabbiképzőben, és este zsoltárokat imádkozott. Két héttel azután esett vissza először bánatomra. Mostanában nem merek odamenni hozzá. Fáj, hogy mindig ugyanazt a Nirvana számot kéri, a Where Did You Sleep Last Night?-ot. Már évek óta tudom, hogy megölték a feleségét, a legtöbb alkalommal újra tudtomra adja. A könyvárus lány azt mondta róla, nagyon utálja, hogy mindig nyavalyog. Legutóbb megint imádkoztam az alkoholista ismerősömért, nem nevezem a barátomnak, mert nem tudja megjegyezni a nevemet. A vállára tettem a kezemet, csontsovány volt, mint a kereszten függő Krisztus kiszáradó teste. A pultoslány, aki miatt egy éve majdnem minden nap veszek drága kávét, elbújik a kamrában. Próbálom hangosan mondani a kollégájának, hogy ma van a születésnapom, hátha ő is meghallja, és kijön. Vagy legalább ingyen kapom a kávét. Szerintem félreért, nem tudja, hogy a maszkos időkben rászoktam a szeme kékségére, mert az bizony nem semmi azúr, és hogy ennél többet soha nem is vágynék szívem szerint belőle. Hát ilyenek az ég színei. Hol van már a hétvégi kapolcsi tánc, szenvedély, nyugalom és barátság rengeteg színe? Még mindig a szívemben, vizsgálom meg a szívemet.

Az idős atya miséjére megyek, a korábbira a kis kápolnába, ugyanis aztán egész este írnom kell, elmaradt a naplózás rengeteg más miatt. Jelen vagyok, érzem, teljes vagyok. Hálát adok a misén az Istennek, hogy kegyelmes velem, és hogy nem vár többet, mint amit tudok. De vajon mit fogok tudni még? Az atya már egy picit szenilis, hadar, raccsol, és nem találja a megfelelő oldalakat a szertartási könyvben. Mégis a hófehér palástja és a rendkívül éles kék tekintete beszél. Az az önfeláldozás beszél belőle, amit én is keresek, ott lenni, ahol vagyok, és tenni a dolgom, ahogyan csak tudom. Megtöri a kenyeret, felajánlja a bort, megáll a közösség előtt, és büszkén viseli az elmúló élet terhét és színes szépségét.

Egy-két percet ülök csendben a mise végén. Valamiért könnyeztem közben egy kicsit a liturgia egyik szövegénél, „adj nekünk békét”, talán ott. Olyan érzés volt, mintha megérintené a vállam vagy palástot terítene a hátamra valaki. Amikor kimegyek, az idős atyába botlom, színes ingben, jezsuita civilben van, gondolom megy vissza a szállásra. Milyen alacsony ilyen közelről! Rám néz a leírhatatlanul kék, egyszerre teli és tiszta, de mosolygó szemével, csendben int egy hatalmasat, alig tudok megszólalni, valahogy olyan, mintha az idős Krisztust látnám. Viszontlátásra… köszönjük (a misét gondolom)! Elmenőben látom a vékony, öreg testet, az ismert göcsörtös lépteket, de most a palást nélkül. Hátra kulcsolja a kezét. Szabadon lépdel az Atya oldalán, mintha bármelyik pillanatban elrepülhetne akár. Szuperhős akartam lenni egész gyerekkoromban, arra gondolok. A földbe gyökereznek a lábaim, neki kell dőlnöm a falnak a téren. Kit akarok én megmenteni és hogyan, ha még magamat se tudom? Aki elveszíti az életét… De én mintha mégis ragaszkodnék valamihez.

Bödecs László (1988, Szombathely–Budapest) költő, kritikus, szerkesztő, a Károli Könyvműhely munkatársa, a PPKE BTK Irodalomtudományi Iskolájának doktorandusza. Verseskötetei: Semmi zsoltár (Apokrif–FISZ, 2015), Az árvíz helye (FISZ, 2018). A Kánaánhoz közelebb című kötete a 2022-es Könyvfesztiválra jelent meg.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s