Az idő visszafordul – Megáll az idő (film)

Gothár Péter Megáll az idő című remekműve a magyar filmtörténet egyik legtöbbet elemzett és idézett alkotása. A rendező és a forgatókönyvíró stílusának és témavilágának esszenciális foglalata, a magyar néplélek sörszagúan kellemetlen mementója.

Nehéz dolga van a recenzensnek, ha a Megáll az időről értekezve nem akarja számolatlanul dobálni az idézeteket, mert a Gothár-mű számos mondata vált szállóigévé. Ebből a filmből tudjuk többek között, hogy a „szar is le van szarva”, vagy hogy „hát, akkor itt fogunk élni” – utóbbi jószerivel minden választás után előkerül a vesztes oldalon. De ha nem tudunk ellenállni a szirének hangjának, ezért egy mondatot mindenképp ki kell emelnünk, akkor alighanem az „ugyanolyan hülyék vagytok, mint a szüleitek” összegzi leginkább az alkotást.

Fontos ez, mert Gothár Péter filmjének minden pórusából a végtelen kilátástalanság árad. A mozdulatlanság, a menekvés lehetetlensége keretezi a filmet, amelyben az ifjonti hév csupán ígérete valami olyasminek, ami sosem volt, és soha nem is lesz. Az ország túl van az ’56-os forradalmon, a szovjet rendszer pedig monolitabbnak tűnik, mint valaha. Mit tehet ebben a helyzetben az ember? Vagy elhagyja az országot (ahogy teszi Diniék apja), vagy itt hozza meg a kompromisszumokat. A film első jelenetében a dilemma rögtön nagyon kézzelfogható módon jelenik meg, és egyértelművé válik – főleg a végkifejletet ismerve –  hogy egyik út sem jobb a másiknál.

Gothár szereplői egyszerre működtetői és elszenvedői a rendszernek, egytől egyig kifejezetten árnyalt figurák. Ez a berendezkedés nem maradhatna fenn az emberek közreműködése nélkül, ahogy ez világossá is válik az ábrázolt élettörténetekben, ugyanakkor épp ez az agresszió kényszeríti rá az embert a meghajlásra. Ebben az értelemben tehát mindenki egy furcsa, morál nélküli szürke zónában létezik, és ez a sors vár a szebb világra érdemesnek tűnő fiatalokra is. Egyszerű lenne ugyanis azt mondani, hogy Dinit, a film főhősét Magda vagy épp Bodor, a nevelőapja kényszeríti maradásra. A válasz azonban Gotháréknál ennél kiábrándítóbb: a mű több pontján nyitva áll a fiú számára az ajtó, ám ő nem tud belépni (vagy ez esetben inkább kilépni) – miközben persze a disszidálás sincs idealizálva.

Kulcsmondat még Bodoré a film egy pontján: „mindenkinek igaza van”. Fantasztikus annotációja ez a morált már végképp eldobó, önmaga döntéseitől megundorodó embereknek. Magukat az értékeket kell megkérdőjelezni, ha pontosan tudjuk, hogy nem vagyunk képesek azok szerint élni.

Egyúttal viszont észre kell venni, hogy Gothár nem kíméletlen a felnőtt szereplőivel. Mindannyian hoznak nehezen indokolható döntéseket, vigaszt gyakran az alkoholban találnak, de mindig felsejlik a háttérben egy nagyon átélhető sorstragédia. Ráadásul a sorsokban jelen van a sajátos kádári kint- és bentlét összefonódása: a látszólagos ideológiai árok egyik széléről sokkal rövidebb út vezet a másikhoz, mint gondolnánk.

Filmek értelmezése kapcsán gyakran előkerülő áldilemma, hogy a forma vagy a tartalom fontosabb szempont, ilyen vitákban viszont tökéletes érv lehet egy, a Megáll az időhöz hasonló alkotás. Gothár és Koltai Lajos operatőr ugyanis elevenen hívja fel a figyelmet arra, hogy a képi eszközök a mondanivaló szolgálatában érnek igazán sokat: a szándékosan roncsolt nyersanyag, a koszos falak, a helyenként álomszerű látványvilág jól rímel a film által ábrázolt értékhiányra. Merthogy az is fontos, hogy itt hangsúlyozottan hiányról van szó. Már ’56-ból is csak a fegyverek elásását és a menekülést látjuk, és ’67-ben is mérhetetlen szomorúságot áraszt a családi ünneplés, miközben Dini már részeg katonaként vizeli le a falat. A fekete-fehér kép az idő múlásával színesre vált; ez lehetne a létező legdidaktikusabb elem, ám nem ebben a filmben. Ugyanis végül megint csak eltűnnek a színek, amelyek tehát ebben az esetben nem valamiféle magasztos haladást, csupán annak az esetleges illúzióját jelképezik. Ezt a vágyálmot tapossa két lábbal a film, amihez a szabálytalan dramaturgiai felépítés is rengeteget hozzátesz. Dini és Magda egymásra találása borzasztó későn jön, a film állítólagos tetőpontja, a Godard-t idéző autózás (amely sajátosan már pont a haladás mindennemű megtagadása) pedig valójában közel sem a kulcsjelenet.

Gothár filmjét gyakran szokás felnövéstörténetnek titulálni, a rendező azonban különös módon játszik a műfaji szabályokkal. Merthogy a coming-of-age történetek kötelező eleme a változás: a főhős a magánéletét, a karrierjét és gondolkodásmódját tekintve is eljut valahonnan valahova. A zsáner újragondolásának lehet az a módja, amelyet Richard Linklater választott a Sráckorban. Abban a filmben a szélsőséges dedramatizálás miatt az egyes lépcsőfokok kontúrjai elmosódnak, így nem látjuk távlatban a változást, az ábrázolt korszak egy határok nélküli masszának tűnik. Majdhogynem ezt csinálja Gothár is, csak itt a fejlődés időleges, és tulajdonképpen visszafelé irányul. Ismét maga a fogalom kérdőjeleződik meg tehát. A felnövés már nem szükségszerűen pozitív folyamat, hanem a kompromisszumok meghozásának, a társadalomba való betagozódásnak az időszaka.

A műfaj gyakori kliséi megjelennek ugyan (pl.: az olasz klasszikusokban sokszor látott idősebb nő, aki bevezet a testi élvezetekbe), de pont annyira kisszerűen visszataszító módon, ahogy maguk az eszmék is. A szexuális vágyat jelképezni hivatott nő beceneve itt Malacpofa, az első szex funkciószerű beavatás (a férfiségbe, ami egy ilyen értékmentes világban szintén megfoghatatlan). A Megáll az időben a szexuálitás sem olyasmi, ami igazán menekvést nyújthat. „Legyél inkább velem, miközben másra gondolsz” – mondja Dini Magdának, kifejezve egy erőteljes birtoklási vágyat, a két szereplő kapcsolata akár a szokásos, félreértéseken alapuló viszonyokat is idézhetné, de mintha a közeg azt sem engedné, hogy a szerelmet a maga tisztaságában éljék meg Diniék. A film egyik utolsó jelenete gyönyörű képi metaforát is nyújt a magánélet és a társadalmi létezés összefonódására, amikor Dini és Magda első érzelmi töltetű együttléte egy kerítésbe szoruló autóban történik meg.

Minden jel arra mutat, hogy Gothár – bár nyilván átfogó társadalomkritikát kínál – mégis hangsúlyosabban beszél a rendszerben működő férfiak bukásáról. Dini végső tragédiája ugyanis az eszméken túl a férfiképek hiányában rejlik: az apáról és Bodorról már esett szó, de Pierre és Gábor is ebbe a kategóriába tartozik, ráadásul ők mintha egy skálán helyezkednének. Dini bátyja a saját keretein belül értelmezi a szabadságot, míg Pierre a nyugat-idealizálás jelképeként és paródiájaként értelmezhető a történetben, akárcsak a kóla.

Hiszen egy érték nélküli rendszerrel szemben a lázadás is üres póz. Pierre lózungjai a rendszer megfejtéseihez hasonlóan nélkülözik a konstruktivitást. De a film rétegzettsége még egyértelműbbé válik, amikor ezt magával a szereplővel mondatja ki: „ez itt nem színvonal”.

A Megáll az idő egyébként is igen szkeptikus az eszmékkel kapcsolatban. Megjelenik a keresztény erkölcs (érdekes párhuzam, hogy a testiség a maradi tanár és a film által képzett „újetika” szerint is egy egyszerű funkciót lát el), de a világra adaptálhatatlan dogmaként, a kommunizmus pedig természetesen a legszigorúbb kritikát kapja, melyet a film szerint ha valaki vallott is szívből, az is igen szerencsétlenül csinálta.

A film születésének körülményei meglehetősen kalandosak, a szkriptet szerző Bereményi Géza eredetileg önéletrajzi regényt akart írni, végül azonban forgatókönyv lett belőle. Más kérdés, hogy a magnum opus azóta több részletben, dalszövegekben, szépirodalmi művekben, más filmekben megszületett. A Megáll az idő időtállósága végső soron pont abban érhető tetten, hogy úgy beszél a kommunista Magyarországról, hogy a jelző igazából csak a történeti udvariasság miatt indokolt. Mert itt valami sokkal egyetemesebbről van szó, az emberi talán túl nagy szó lenne, de attól nem kell félnünk, hogy a magyar néplélek nagy megfejtőjének tituláljuk a filmet. A keretes szerkezet és az egyes karakterek egyéni sorsa ugyanis nem hagy sok kétséget afelől, hogy a megalkuvás itt szükségszerű és determinált. Maga a fegyver elásása is szimbolikus, hiszen ezzel a gesztussal immáron a változás esélyét is föld fedi. A következő generációk ugyanis nemhogy a szüleik hibáit megismétlik, talán még kevésbé állnak ki magukért.