Feketemosó: Két szem a térben

A vággyal ellentétben a félelem kényelmetlen és szorító, mintha az egész test egyetlen, néma hús volna csak, amely belülről ráng és forr. – Veréb Árnika írja a Feketemosót.

Minden alkalommal, ha a vonatra szállt, súlyosak lettek a gondolatai. Mintha hirtelen kiléptette volna magát az emberi világból, csak a nézőpontja maradt volna meg, magányosan, láthatatlanul lebegve az ablak melletti ülésen. Mostanában előre ment, és a két kétszemélyes hely közül választotta az egyiket, ahol ugyan nehezen fért el a lába, de biztonságban érezte magát. Nem ülhet le mellé senki. Nem szerette, ha megszólítják, akkor hirtelen testet kapott a nézőpont mellé, bele kellett lépnie a világba és felfüggesztenie a szemlélődést. És ha beszél, kevés a szép odabent.

Amikor utoljára megszólították, a Radírokat olvasta, és az ablak mellett ült a délután fél egyes járaton, a négyszemélyes egyik oldalán. Ezután választotta a szűkös, kétszemélyes üléseket. A táskáját kívülre tette, lazán nyitva volt, mert már elővette belőle a könyvet. Régi, könyvtári példány volt, könyvtárközi kölcsönzéssel hozták neki, messziről. Úgy látszik, kísérleti francia regényt manapság nem olvasnak. Senki se volt a vonaton, még vagy húsz perc volt hátra az indulásig. Mégis leültek vele szemben. Ezt illetlenségnek tartotta, úgyhogy felnézett, de csak foltos, fekete ruhákat látott.

Úgy ömlött szét a testében a félelem, ahogy néha a vágy is, forrón, lüktetve, mintha vörös fénygömb világítana a bőre alatt. Néhol felvillan, megfeszíti a bőrt, mintha gyulladt lenne, majd bolyong a szervek közt, és más, váratlan helyeken dudorodik elő. A vággyal ellentétben a félelem kényelmetlen és szorító, mintha az egész test egyetlen, néma hús volna csak, amely belülről ráng és forr.

Csak ne lássa meg, hogy félek, gondolta. Meredten bámulta a könyvet, de a francia új regény nem arról híres, hogy könnyű megérteni, így csak elveszett a fel- és lenyíló hidak leírásában, és maga se tudta, merre lehet a posta. Melyik posta? Milyen posta?

– Szia. – Nem, gondolta, nem válaszolok, ez a nyolcadik kerületben is mindig bevált, amikor péntek éjszaka kinéztek maguknak a trolin. Végül válaszolt. Kedves leszek és vak, gondolta.

– Szia. – És visszafordult a könyvhöz. Posta. Görbe utak. Ballonkabát, vissza kell lapozni, mert semmire sem emlékszem.

– Szerintem spanyolok.

Az idegen kuncogott. A másik ekkor meghallotta a vonat végében csacsogó idegen nyelvet, amely bizonyosan nem spanyol volt. Akkor még sincsenek egyedül. Ez jó.

– Lehet.

Mosolygott. Ismeretlen állatokkal szokott ilyen puhán beszélni. Mintha előre felkínálná a torkát, hogy azok ne akarják megkeresni. Még jobban megfeszült a bőr az arca jobb oldalán, ahol éppen kidudorodott a fényes gömb. Látja, hogy hazudok. A kutyák látják.

– Tudod, miből gondolom? Hogy azt mondják, sí.

Megint nevetett.

– Az azt jelenti…

Az idegen megijedt. Nem fog eszébe jutni. A másik is megijedt, nehogy meg kelljen mondania.

– Azt jelenti, hogy igen, azt hiszem. Szóval, ja, tutira azok.

Mindketten mosolyogtak. És mindketten akartak valamit ezzel a mosollyal.

– Aha. Szerintem is.

Megint hazudok, gondolta. Nem spanyolok. De engem nem érdekel, hogy kik. Menj már el, menj már el, jaj, basszus. Nyitva van a táskám. Próbált nem odanézni.

Hallgattak.

Megint a könyvet nézte, néha lapozott, de tudta, hogy vissza kell majd mennie jó sokat, mert a szavak csak átfolynak a szemén, mintha kimondaná őket, de nem értené meg. Magát látta lefogva, megszorítva.

– Te mit csinálsz? – kérdezte az idegen.

– Olvasok – válaszolta, és nem akart többet mondani, mert ha az emberek megtudják, hogy az a munkája, olvasson és írjon, általában elitista naplopónak tartják. Nem mintha számítana, mit gondolnak. Hazudhat is. Nem kell igazat mondania. De az olyan nehéz, amikor a fényes szorongás ott lüktet az állán.

– Aha.

Hallgattak. Felszállt néhány ember. Az idegen a cipőjét bámulta. Tök új volt, csak koszos. Mintha napok óta nem vette volna le.

– Én.

Az idegen elhallgatott. A másik nem nézett fel. Elindult a vonat. Menj el, menj el, menj el. A fényes, vörös golyó most a jobb felső karján dudorodott ki, majd hirtelen a gyomrában, majd megint az arcán. Kívülről mozdulatlan volt és nyugodt. Mintha nem lennének érzelmei.

– Őszintén megmondom most neked – kezdte az idegen. Furcsán íveltek a mondatai, mintha egyidőben kezdődnének és végződnének. – Kéregetni megyek.

Mielőtt leszáll, megfogja a táskám és elviszi. Nem akarom elővenni a telefonom, drágának tűnik. Mintha lenne pénzem.

– Nem tudnál esetleg adni egy kis apr… – Az idegen nem tudta folytatni, mert egy fiatal, magas kalauz megállt mellettük.

– Új felszállók menetjegyét kérem.

Megnyugodott. Éppen most, véletlenül volt pénz a tárcájában, nagy címlet. Csak egy darab. Ennyit kapott két munkájáért, és még nem váltotta fel. Nem akarta kinyitni a tárcát, nehogy elővillanjon a barna szín. Ehelyett a telefon is jobb. Azon volt a jegye. Megmutatta. Lecsippant. Annyiba került, mint egy olcsóbb ebéd. A kalauz várakozóan meredt az idegenre.

– Én csak egy megállót megyek.

– Arra is kell jegy.

– MI? – hördült fel az idegen. – Egyetlen megállóra? Azt hittem, arra nem!

Annyira fel volt háborodva, hogy a hazugság szinte önmagát tárta fel. Minél jobban el akarta hitetni, hogy nem ismerte ezt a szabályt, és hogy mennyire sérti, amiért esetleg azt feltételezheti a másik kettő, hogy mégis tudott róla, annál inkább kiütközött a homlokán a hazugság ránca. Az iskolában is ilyenek a gyerekek, gondolta a másik, ha nem készítenek házi feladatot, és azt akarják hinni, nem is volt.

– De kell – mondta a kalauz. Majd hirtelen leengedte a vállát, és legyintett egyet. – Úgyse tudok veled mit csinálni. – És elment.

– Én tényleg azt hittem, nem kell. Én tényleg!

– Tudom – mondta a másik olyan hangon, ahogy a nagyon kicsi gyermekekhez beszélt. – Sajnos ilyen ez a világ.

Az idegen elégedett volt, hátradőlt, befészkelte az arcát a kék támlába. Nem hozta szóba újra a pénzt.

– És te hova valósi vagy?

Furcsa kérdés.

– Mármint, hogy hol születtem?

– Hova valósi vagy? – ismételte az idegen, mintha nem értené, mit kellene pontosítani. Száraz foltok voltak a mackónadrágján.

– Ó, hát ide.

Csak pár hete költözött, de ez volt a legokosabb válasz. Az idegen arca felragyogott. A nyomott, erős vonások alatt egy gyerek körvonalai tűntek elő. Ha tanár lenne, taníthatná.

– Én is. – Csend. – Én tényleg azt hittem, hogy az egy megálló az ingyenes.

A másik mosolygott. Az idegen megnyugodva visszafordult a cipője orra felé. Majd óvatosan a térdével megérintette a másik térdét.

– Én le is szállok akkor.

A másik meredten bámulta a könyvet. A kéretlen érintés olyan volt, akár egy támadás. Nincs testem, nincs testem, gondolat vagyok, csak két szem a térben. Az ujja hegyén lüktetett a vörös gömb.

– Szia.

Felnézett. Most viszi a táskámat.

– Szia.

Nem látta leszállni. Behúzta a táska szíját és átfűzte rajta a karját. Idővel a vörös gömb leült a gyomrában, és ő újra a postát kereste, de hosszú ideig nem találta meg.