Feketemosó: Így szép, üvegfényben kővé válni

Nagyon lassan lép, minden lábnyom között eltelik egy tavasz. – Veréb Árnika írja a Feketemosót.

Kinyitotta a kaput, a kutyák kiözönlöttek a lába két oldalán. Behúzta maga mögött, kilincsre. Két hete költözött ide, és már negyvenhárom éve itt él. Minden nap elindul ezen az úton, holnap is. Ez az első, az utolsó, futva indul neki, merev a lába, fiatal, kopott, ruganyos, el se tudja gondolni, milyen, ha csikorog a gyűrűporc. Nagyon lassan lép, minden lábnyom között eltelik egy tavasz. A kutyák előtte, néha nagyon sokan, néha csak egy fekete, nyílhegy alakú bandukol egyik fűcsomótól a másikig. Nemsokára jobbra fordulnak, a mezőre, a kutyák fehér mellényes, kemény csőrű varjakat riasztanak fel. Tél van. Könnyű napfény borul a tájra, olyan éles a levegő, mintha üvegben úszna az arc.

A Völgy a Folyó mellett. A Folyó másik oldalán a hosszú dombság, ide forduló oldala egy fényesre dörgölt térdkalács. Városok fekszenek a dombság mögött, de innen, a Völgyből mégis olyan, mintha mögötte csak víz lenne, néma, acélos tenger. Mi lehetett előttünk itt. Csupa kagyló és öregrendi, nagy állatok. Olyan sok mindenre gondol, olyan sokszor és a semmire is, erre az üvegszerű, könnyű levegőre, a fényre, amely a szemvonalán beszivárog és kitölti a kongó arcüreget. A nyílhegy alakú kutya nagy körben a varjak után fut. Különös a Völgy akusztikája, ide nem hallatszik semmi, néha az ugatás elúszik magasan, mintha csak kedvét töltve erre vitorlázna.

Lassan sétál, nyugodtan, csak őzek és fácánok, apró lyukakban rejtőző mezei pockok laknak a Völgyben. A kopasz fákon sárga folt: ölyvek. A csőr tövének viaszhártyája és a meztelen lábcsűd a mustársárga. Mozdulatlanok, mint maguk a dombok, amelyek úgy veszik körbe a Völgyet, akár a lazuló anyai kezek a fiatal felnőttet. A sétáló megáll. Ott, ahol mindennap, a középponttól kicsit jobbra, háttal a fényes térdkalácsnak és a régvolt acélnak. Délkeletre néz, alacsonyan áll a nap az Őrhegy felett. A kutyák messzire mennek, de még látótávolságban, a mezei pockok fűvel bélelt alagútjaiba dugják keskeny arcukat.

Itt áll. Tekintetét az Őrhegy töredezett, lazuló homlokvonalán pihenteti. Az Őrhegy tekintetét az ő ránctalan, ereszkedő homlokán pihenteti. Végignézik egymást, mint rég elfeledett ismeretlenek.

Olyan messzinek tűnik a Völgy vége, pedig fél óra alatt meg lehet járni, az egyik nyílhegy-kutya neki is indul egy fácán alacsony repülése nyomán, sokáig kell várni, hogy visszatérjen, de visszatér. Ez az első séta, és az utolsó, és a kettő közti minden idő. Olyan messze az Őrhegy, az üvegfény sávokban világítja meg. A sávok közt törés, a víz színe reped így, ha az úszó test felülről saját magát nézi. Kik lehettek mielőttünk itt? Kagylók és nehéz, öregrendi állatok.

Lágyak a halmok, egy fiatal ember combjának vonalai, ahogy a két kerekség egymásba fut, a legtávolabbi üvegfény emeli elő az íveket. De a combvonal felett a test beszorul a tájba, végtelen nyújtózás a mellkas, a felkar. A sétáló felemeli a fejét, nyakán az erek zsenge levél erei, amin átsüt egy kék szempár. A fákat nézi, csúcsaik itt-ott szétnyitják a fényszőttest, ott is vannak, nem is, ahogy elfordul tőlük, az erek eltűnnek a ráncokat vető bőr alatt. Szeme vásott hasíték a Szamárhegy homloka alatt, a kövek mintha bármikor előgurulhatnának. Nem a bánat miatt, még semmi sincs és minden bocsánatot nyert, a kövek természeténél fogva.

A csípőn, a ruha hajtásai alatt apró leomlások. A bőr mozgásának helyei, fényesek, csíkosak, a hó ül így meg az Őrhegy alhasán, rávetül a friss nap, megolvad, feszes, árnyékos, ujjbeggyel el lehet simogatni a hidegtől összehúzódó, rejtett izmokat. Elfekszenek a fák.

A szembeforduló nap teletölti a Völgyet és a Völgyben állót, arannyal önti ki saját formáját. A hüvelykujj csúcsa eláll a többi, testhez simuló ujjtól, megtöri az oldalívet, a Dobogó szökik így fel, a kíváncsiság emeli ki a nyújtózó vonulatból.

A Völgy felett az ég végtelen, színei messzire nyúlnak, beömlenek a Folyó mögötti dombság tengerébe. Emeletes tüdejükbe hajtogatják az öregrend néma állatai.

Úgy lélegzik, ahogy a szél fúj. Miért nem mozdul a fény a levegő érintésére, miért ilyen magányos? Odaajándékozza magát a tájnak, de soha nem felel a hívogatásra. A hajnali ködök már felszáradtak, csak a haj olyan, mint egy súlyos ködfoszlány, elmozdul a levegő érintésétől, nincs bánat, mindent megbocsátottam és még minden előttem.

Az Őrhegy tekintete nehéz, rárakódik az a sok avar, meggyűri a homlokot, U alakú árnyat vet a kőgörgető szemek alá. Besüpped a lábnyomoktól. A száj mindig kicsit elnyitva, a gerinc íve úgy hajlik el, ahogy a fák a szél elől, mindig magában hordja a régi egyenest. A kutyák tarka virágok, csillagalakban a sétáló körül, igazán sosem mennek messzire. Még egy nagy lélegzet, a Völgy minden kerek szegélyén egyenletesen kitágul, a nádasok mélyén elalszik egy védett patak. A sétáló hazaindul, sötét, dús szirmú virágok kísérik, léptei ruganyosak és halkak, mintha nem is lennének, nincsenek is, csak a virágok és egy gyertyaként felnyúló kő, északi oldalán sárga és fakókék moha, árnyas erdőhátak. Egymást nézik a heggyel. Hazamenni, ez a szép.