Szabó Adrienn: Kijevi buszok (online megjelenés)

Ami októberben történt, elérhetetlen és feldolgozhatatlan trauma volt a számára. Mondhatjuk, hogy többé-kevésbé minden trauma ilyen, a pszichológus pedig kápéval működő aha-automata, amely hipnotikus szájmozgásával próbálja elvonni a figyelmet a problémáról. Aztán mikor már magától elmúlt a depresszió, és az automata is megtelt, mindenki megy megint a maga útjára. Az idő elvégezte a dolgát. De mi történik akkor a traumával?

Ezek a gondolatok futottak át Desi fején, ahogy megállt a buszmegálló tábla előtt. Kérdés, hogy jön-e busz.

A busz sosem akkor érkezik, mikor számítunk rá.

Pláne nem Kijevben. Rendes magyar embernek amúgy is nehéz kiigazodni ebben a művilágban. Kijev a haldokló Ukrajna menyasszonyi dísze. Valami régi és valami új. A régi barokkos és klasszicista épületek között lepukkant szocialista háztömbök, színes kirakatok és mállott vakolatok. Emlékművek és katonák. Toronymagas hotelek közt zászlók, melyek csak azért vannak ott, hogy akadályozzák a gyülekezést, emlékműnek álcázva; és apró fotók, a pár évvel ezelőtt agyonlőtt tüntetők emlékezetére.

Kijevről beszélnek Európában, de Kijev nem beszél Európához. Érdekes hely, egyszerre kicsit szomorú és kicsit otthonos. Nem a vágyak városa, Desi mégis úgy érezte: vágyai városában van. Ezt a szomorkás, őszi, ukrán letargiát akarta érezni.

A buszmegálló tábláján lévő kiírás finoman utalt a szabados menetrendre – avtobusz prihogyjet v 10-40 minut. Tehát gyakorlatilag bármikor jöhet. A sporttáska tompa puffanással landolt a járda szélén. Desi megérkezett menekülése első állomására.

Már később, mikor a központba érkezett, és szállást foglalt egy apró apartmanban, a főutcától pár száz méterre, tűnt föl neki, hogy mennyire színtelen minden. Milyen lehet Kijev tavasszal? Biztos gyönyörű. Szerette a nagy ellentéteket. Ha valamit formátlannak és csúnyának látott, akkor érezte a legnagyobb késztetést, hogy gyönyörűnek képzelje el.

Este az utcán meglátott pár vele egykorú fiút, akik éppen hangfalakat pakoltak egy régi autó csomagtartójából a járdára. Nem értette mit mondanak, de úgy tűnt, hogy káromkodnak. A szavaik fürgén és dallamosan pattogtak, ahogy a hangfalak mélyen és erősen koppantak a járdán.

Desi leült és nézte, nem akart odamenni az idegenekhez, de érdekelte, mit csinálnak a főutcán. A kocsijuk elhajtott, most már nem mehettek sehová, kiszolgáltatva az értékes hangfalakat az utcai tömegnek. Desi úgy képzelte el Kijevet, mint Afrikát. Mindenki szegény, éhes és prédára les. Nem ételre, annyira nem látszott rossznak a helyzet, minden bizonnyal inkább hangfalakra. Mióta begyűrűzött a gazdasági válság, csupa rosszat hallott, és mióta megérkezett, még nem volt ideje arra, hogy átértékelje magában ezt az aranykupolás, szürke várost.

A fiúk beindították a zenét és táncolni kezdtek. Hatan voltak és nem tűntek kezdőknek, ilyet nem is látott még Magyarországon. Pesten is szokás utcazenélni, de street dance-be még nem futott, kicsit most meg is lepődött. Közelebb ment, mert a tömeg elég gyorsan gyűlt és már nem látott semmit a padról. A csoport egyik tagja körbejárt, hogy pénzt gyűjtsön egy gyűrött McDonald’s-os zacskóba, aminek a szélét jól láthatóan összezsírozta a sültkrumpli. Ahogy a fellépők a legkülönbözőbb módokon ugráltak ide-oda, Desit kicsit majmokra emlékeztették, de leginkább arra gondolt, hogy milyen szép, ahogy az embereknek megadatik a képesség a mozgásra, és nem kell olyannak lenniük, mint egy növény vagy mint az a mozdulatlanul fekvő hideg test… de arra most nem tudott gondolni.

Éjszaka előkotorta a hátizsákjából azt az apró szentképet, amit a keresztanyjától kapott és a hozzá járó karkötőt. A bordóra festett fakockákon apró Máriák és Jézusok ölelték egymást áhítatosan. Egészen eddig az útig az íróasztala fiókjába zárta ezeket a tárgyakat. Reménykedett benne, hogy talán, ha ő nem látja őket, akkor fordítva sem működik. Nem hitt bennük és ezért bűntudata volt. Többet szeretett volna tudni. Elaludt.

Reggel az első dolga volt, hogy végigsétált a Kreschatykon, Kijev főutcáján, beült egy kedves kis matrjoshkás reggelizőbe, megtöltötte a gyomrát olyan furcsa nevű dolgokkal, mint a szirnyiki és a brynza, majd jóllakottan és sokkal derűsebben, mint előző nap, megszemlélte a kirakatokat. Meggyújtott egy cigarettát, amit nem esett jól elszívnia, de arra gondolt, hogy a cigi kicsit olyan, mint a buborékfújó, csak öregebb embereknek és egészségtelenebb verzióban. Amúgy sem olyan olcsó sehol a pattintós cigi, mint Ukrajnában.

Nemsokára elért egy robusztus plázáig, amelynek nem tudta a nevét, de ott terpeszkedett az út másik oldalán, és Desi nem látta értelmét kikerülni. Volt ideje. Amint belépett, egyből a próbababákra lett figyelmes. Arra gondolt, vajon milyen lehet a fejük tapintása. Mikor megérintette a koporsóban fekvő alakot… a faragott fa hidegsége biztosan ott volt benne. A műanyag plasztikussága is, a felső puha de hideg réteg mögött. Megborzongott. Lehet nem kellett volna megérintenie. Ahogy megfogta, a múltban ragadt alak hirtelen elszakadt a testétől és ez a hideg, élettelen, bőrbe burkolt dolog tűnt csak igazinak.

Délután észrevette, hogy valamiért piros lett a csuklója a karkötő alatt, amelyet az éjszaka fölpróbált, és azóta sem vett le. Nem a festék okozta, annak sokkal jellegzetesebb, mélybordó színe volt. Inkább, mintha csalán csípte volna meg. Kérdően nézett a Máriákra és Jézusokra. Dacból úgy döntött, hogy azért sem veszi le. Annyira nem fájt, nem is számított igazán. Elment pár templomba, az egyik fehér, a második kék, a harmadik sárga. Hatalmas épületek, akár tíz csillogó aranykupolával. Az utcán szerzetestanoncok járkáltak csuhákban az emberek között, középkori hangulatot teremtve, de tonzúra nélkül, hisz sokuk még csak gyerek. És Desi nem is tudta, kell-e az ortodox szerzetesnek tonzúra. Más világ volt, mint a Netflix-sorozatok középkori Angliája és más, mint a jelen Magyarországa, amiket ismert. Rájött, hogy semmit sem tud az országról, ahol a felmenői éltek.

A templom belsejében, a tálak helyett, melyekhez szokott, hatalmas fémtartályokban állt a szenteltvíz, onnan töltötték palackba és vitték haza az öreg, ráncos nénikék, akikkel a templom mindig tele volt. Kereszteket vetettek, hasra dobták magukat az oltár előtt és édeskés, bizalmaskodó hangon beszéltek a náluk kétszer fiatalabb bátyuskához. Istent nem ismerték, hozzá csak imádkoztak, de a megkönnyebbülést a bátyuskától várták, aki füstölővel, magas süveggel, rejtelmes keleti énekekkel járta körbe őket álmaikban, mint valami arab varázsló, színesen és ragyogóan, mint egy szakállas, kerek angyal.

Desit is kísértette, mikor a temetésen először látott bátyuskát teljes díszben. Borzongató, mély hangon énekelt, mint egy medve, de kedvesen, és nem nézett a könyvbe, csak mikor a személyre szóló imát fűzte a dalok közé. A füstölő ütemesen lengett, a belőle áradó füst koncentrikus körökben terjedt szét, a gyertyák pedig félig leégtek, mire az egésznek vége lett. A keresztanyja úgy vetette a kereszteket, majdhogynem földre borult, és a városukban lakó egyetlen ukrán nénike is odament, imádkozott és csendben ácsorgott az esőben, rogyadozó lábain. Nem tudott jól magyarul, csak az éneket értette meg. Azért csak ott maradt.

Desi tudta, hová szeretne eljutni aznap, volt Kijevben még egy utolsó templom, amit nem látott. A Lavra robusztus épületegyüttesnek tetszett, s sokkal régebbinek, mint a többi, alatta pedig számtalan, kézzel vájt járat tekergett, egy régi és vallásos kor remetéinek földbe vájt folyosói és lakásai. A fehér falakat még réges-rég a város melletti dombra emelték, s az oda vezető úton, ha gyalog ment az ember, azóta több parkot és emlékművet is felállítottak. Az egyik az első világháború utáni vagy előtti, Desi emlékében homályos folt volt ez a részlet, mintha az anyja mesélt volna róla, éhínség emlékére épült, mikor az emberek csak csontok járkáló kupacai voltak, a kenyeret nem merték imák nélkül megérinteni, hogy ne fogyjon el hamarabb, a férfiak pedig eltűntek, lassan, sorban. Ezt mesélték neki, és ahogy megállt a parkban, hirtelen kedvet kapott, hogy elővegye a második cigarettát. Kifújta a füstöt. Eszébe jutott a füstölő. Köhögött egyet, mert rossz íze volt, és nézte a búzakalászokat, amiket egy csontsovány kislány bronzszobra elé hordtak az emberek még most is, száz év múltán. A kislány szobra mögött egy kövekbe zárt gólya próbált fölrepülni, egészséges madár, de nem jutott tovább, mert az emlékmű bezárta, lefogta a szárnyait. Desi klisésnek gondolta, de azért tetszett neki, és bámulta sokáig. A gólya mint a halál szimbóluma. Minden rajzfilmmel szembemegy – állapította meg.

Elért a Lavráig és jelentkezett egy túrára a katakombákba. Nem az angol nyelvűre, mert az kétszer annyi grivnyába került, és őt amúgy is csak az érdekelte, hogy néz ki. És a szerzetesek, akik ott éltek és ott maradtak, mind a mai napig. A kasszás nő melegen nézett rá, ahogy Desi megrázta pirosló csuklóját és a nőnek feltűntek a rajta sorakozó Máriák. Próbálta oroszul megmagyarázni, hogy mi mennyibe kerül, de a fiú csak rázta a fejét. Mindenféle korú lányok azt az ocsmány műanyag szoknyát tekerték a farmerjukra, amely nélkül nem mehettek be, és a velük lévő férfiak sáljait meg a fejükre tekerték, mert szent helyekre a „gyengébb nemnek” fedetlen fővel belépni tilos. A férfiaknak meg fedett fővel nem lehet, ez a szokás.   

Elindult a túra, egyre lejjebb és lejjebb mentek, kezükben hosszú, sárga gyertyákkal, épp, mint amilyenek akkor voltak náluk, egy hónapja, Magyarországon. Más fény nem volt, csak ritkán egy kis lámpa. Az emberek nagyon közel mozogtak egymáshoz, és nem lett volna nehéz elképzelni, hogy a lángok hirtelen belekapnak valaki kabátjába, vagy a fejeket fedő sálakba és kendőkbe, aztán átharapózik a következőre és tovább, míg az egész csoport egymásnak feszülő ember meggyullad, akár a dominó. A járat másfél méter átmérőjű sem volt és szemben is jöttek.

Ahogy elég lentre értek, feltűntek a koporsók. Sokkal több volt belőlük, mint Desi hitte volna, százak és százak, mind a külön kis saját helyükön, falmélyedésekben és vájatokban, épp ott, ahol életükben is, egy lábbal, egy arasszal sem arrébb. Csak most már kenyerük és vizük sem volt, arcuk sem, bőrük sem, eltűnt az érintésük és az idegeik és összementek. Apró, szent szőnyegekbe csavart múmiákká váltak, kivonatokká. Értelmetlen hátrahagyott testekké, amelyek még a földben sem rothadhattak el.

Az emberek sorban álltak és megcsókolták őket. Az üvegeken vastag nyálréteg rakódott le, mint a Kába kövön, elrejtett kamrákból ortodox miseének hallatszott ki, a népek pedig csak csókolták és csókolták a múmiákat tovább, kezükben a lánggal, mintha valami hatalmas, abszurd, egymáshoz ragadt sor táncolt volna egy mesében az aranybárány után.

Desi hirtelen rosszul lett. Hányingere volt. Megpróbált kijutni, elmutogatta, hogy föl szeretne menni, és valaki megmagyarázta neki angolul az utat. Fölvergődött a lejáróig és olyan erővel húzta magára a kapucniját, mintha a saját bőre lenne. Zihált, gyorsan kapkodta a levegőt. Próbált lenyugodni, nem tudta, mi zaklathatta föl, ezek a testek nem jelentettek neki semmit. Ezeket nem látta élni és meghalni. Kiment az utcára. Senki sem jött. Az idegesség nem akarta elhagyni. Elsétált a kanyarig, de jobbnak ítélte még előtte átmenni az úton. Elővette a harmadik cigarettát. Megállt meggyújtani, hiszen nem jött senki. Nem látta meg a buszt.

A busz sosem akkor érkezik, mikor számítunk rá.