Feketemosó: Nyugtalan szellemek

A filozófia szak ezután élénk vitába kezdett arról, hogy vajon léteznek-e szellemek – Dénes Gergő írja a Feketemosót.

Nem utaztam haza az őszi szünetre, pedig anyu többször is hívott. Próbált meggyőzni, hogy hiányzom nekik, hogy segíthetnék rendbe tenni a kertet télire, és az is jó lenne, ha mindenszentekkor együtt mennénk ki a nagymamához, hisz még nem is láttuk a kész sírkövet. Egy kicsit elszorult a torkom, de nemet mondtam, arra hivatkozva, hogy rengeteg a munkám. Nem hazudtam, bár a legfőbb okot sem említettem: nyugalomra vágytam.

Több szűkös határidő is nyomasztott; fel kellett dolgoznom a szakdolgozathoz való tanulmányokat, ugyanakkor a szerkesztőségeknek sem tartozhattam már tovább a szövegekkel. Bezárkóztam az albérletbe, és igyekeztem kialakítani valamiféle rendszert. Amíg világos volt, olvastam, napnyugta után írtam. Ez egész jól bevált, legalábbis a hét első felében. Szerda reggel viszont a mobilom figyelmeztetett, hogy aznaptól kezdve minden délután be vagyok osztva a kávézóba. Bosszúsan dörzsöltem meg a homlokom. Általában szeretek a kávézóban dolgozni, de most olyan remekül haladt az otthoni munka; nem akartam, hogy bármi is kizökkentsen a ritmusból. Töprengtem néhány percig, aztán úgy döntöttem, felhívom őket, és beteget jelentek. A telefon sokáig kicsengett; gondoltam, Joci, az üzletvezető épp felszolgál. Végül nem is ő vette fel, hanem Zita. A lány vidáman szólt a kagylóba, de mikor meghallotta a hangom, elkomorult. Kérdezte, mit akarok. Mondtam, hogy betegszabadságot az egész hétre. Kedvetlenül érdeklődött, mi bajom. Erre nem készültem.

– Lázas vagyok, és… izé… fáj a fejem… meg köhögök is – válaszoltam halkan, hogy minél elesettebbnek tűnjek.

– Remek, szóval melózhatok helyetted délutánonként is – nyögte.

Megfordult a fejemben, hogy visszavonom az egészet, de akkor Joci odakiáltott Zitának a háttérből, hogy csináljon két sütőtökös lattét.

– Na jobbulást – mondta a lány, és letette a telefont.

A munka valamiért már nem ment úgy, mint korábban. Ha olvastam, egy idő után ugrálni kezdtek előttem a betűk, összekeveredtek, és olyan szavakat alkottak, amiket nem értettem. Ha pedig írni szerettem volna, egyszerűen elpárologtak a fejemből a mondatok, és percek kellettek hozzá, hogy ráébredjek, nem gépelek, csupán a villogó kurzor ütemére dobolok az ujjaimmal az asztalon. Egy-két napig próbálkoztam, aztán a képernyőt eluralta a YouTube, az HBO meg a Netflix. Feküdtem a kanapén, és mivel a villanykapcsolóig sem volt kedvem elmenni, többnyire sötét volt. A hosszú délutánok és éjszakák összemosódtak, a levegő sűrű volt és nehéz. Idővel különös bénultság lett rajtam úrrá. Ki akartam szakadni belőle, de nem találtam semmilyen értelmes okot arra, hogy megmozduljak. Aztán szombaton végre rám írt az egyik évfolyamtársam, Szofi, hogy szívesen látna a halloweeni buliján.

Sosem jártam Szofinál, sőt még azt sem tudtam, hol lakik, míg el nem küldte a címet. Nem ismertem a környéket, így vasárnap este némi téblábolás és telefonos segítség kellett hozzá, hogy odataláljak. A szűkös utcában alig volt közvilágítás, a golyó lyuggatta falak komoran magasodtak fölém. Az egyik kapualjban egy IKEA-s lámpás állt a földön, benne egy barátságosan vibráló teamécses. Meg sem néztem a házszámot, befordultam a nyitott kapun. A második emeleti körfolyosóra érve viszont elbizonytalanodtam. Lehúzott redőnyök és ráccsal védett ajtók fogadtak mindenütt. Szofi nem írta meg, hogy pontosan melyik lakás az övé. Tétován körbesétáltam a gangon, hátha valahol megüti a fülem a buli zaja. De semmi. Szinte biztos voltam benne, hogy eltévesztettem a címet, és már indultam is vissza a lépcsőhöz, amikor a hátam mögött hirtelen kattant egy zár, és az egyik rács nyikorogva feltárult.

– Szia! – köszönt rám egy ismerős, élénk hang.

Megfordultam. Szofi integetett. Egyszerű, fekete blúzt viselt, és a sminkje sem tűnt extravagánsnak. Örültem, hogy ezek szerint nem valami hülye jelmezes buliba érkeztem.

– Gyere csak – siettetett. – Meg lehet fagyni idekint.

A talpalatnyi előszobából egy aprócska konyhába kellett tovább lépnem, ha helyet akartam hagyni Szofinak, aki dideregve csapta be mögöttünk a rácsot. Kérdő pillantásomra komoly arcot vágott, és azt mondta: sosem lehet tudni, és a cipőt se vegyem le, hátha gyorsan kell majd menekülnöm. Néhány másodpercig szótlanul néztünk egymásra. Aztán elnevette magát:

– Ne vegyél már mindent annyira komolyan. – Megpaskolta a karomat. – Inkább igyál valamit.

A konyhában meleg volt és félhomály. Néhány mécses adott csak némi sárgás fényt; a tárgyak torz, táncoló árnyakat vetettek a falra. A konyhaszekrény tetején szárított virágcsokrok hevertek. Szofi egy csicsás teáscsészét nyomott a kezembe, majd a teljesen más stílusú teáskanna után nyúlt. Hagytam, hogy töltsön, de azért megkérdeztem: nincs valami erősebb? Csak annyit mondott, hogy kóstoljam meg nyugodtan, ízleni fog. A csészében gin-tonik volt.

– Amúgy már majdnem mindenki itt van – mondta Szofi, és kitárta előttem a nappaliba vezető ajtót.

Egy egészen tágas szobába léptünk, ahol még melegebb volt, mint a konyhában. Tömény füstölőillat csapott meg; ismerős aroma, de nem tudtam kitalálni, hogy micsoda. Itt is csak gyertyák voltak. A falak mentén súlyos, régi szekrények, behúzott, vastag függönyök, a sarokban egy sárgászöld levelű filodendron. Valahol vinnyogó, halk zene szólt egy laptopról.

– Hideget érzek a hátamon – mondta valaki sejtelmesen. – Ki jött be ide?

A szoba közepén üldögélő társaság felnevetett. Szofi nem túlzott, majdnem minden szaktársunk ott volt már, sőt még más szakokról is jöttek páran. Mindenki kezében egyedi teáscsésze pihent. Igyekeztem helyet találni, de a régi kanapét, fotelokat és puffokat már mind elfoglalták, úgyhogy végül lezuttyantam a kitaposott, barna mintás szőnyegre. A mellettem álló dohányzóasztal lapján ott hevert a régi Hegel-kötetem, melyet még tavasszal adtam kölcsön Szofinak.

– Igen, azt direkt előkerestem neked – mondta, miközben jobb híján a kanapé egyik karfájára próbált leülni. – Sokat segített, köszi.

Bólintottam, és a kezembe vettem a könyvet. A karfa fájdalmasan recsegett, így aztán Szofi is a szőnyegre térdelt inkább. Szabadkozva mutatott körbe a szobában: ezek nem az ő bútorai, ő csupán fél éve költözött be, mikor az előző tulaj, az egykori házmester meghalt.

– Hú – kuncogott fel Szofi egyik barátnője –, és nem félsz, hogy visszajön?

Szofi elismerte, hogy néha elég rossz érzés ilyen idegen dolgok közt lakni, és olykor még különös zajokat is hall, de reméli, hogy ez csak azért van, mert még nem szokta meg a helyet.

– Hallod, én egyetlen éjszakát se bírnék itt ki egyedül – borzongott a barátnője.

A filozófia szak ezután élénk vitába kezdett arról, hogy vajon léteznek-e szellemek. Én a materialistákkal voltam, amiért többen is furcsán néztek rám. Akkor vettem észre, hogy végig a kezemben tartottam a Hegel-kötetet.

Egyre kevésbé zavart, hogy olyan meleg van a szobában. A füst és a fűszeres gin kellemesen eltompított; napok óta akkor először éreztem valamiféle nyugalmat. Aztán Szofi javasolta, hogy játsszunk egy kicsit, és elővette a táblát. Félbehajtható, szándékosan réginek látszó kartonlap volt, cikornyás, alig olvasható betűkkel és egy forgatható mutatóval.

– Fú, mi ez? – kérdezték többen is.

– Szellemtábla! – vágta rá egy srác. – Szinte minden kísértetes horrorfilmben van ilyen.

– Ouija-tábla, igen – bólintott Szofi.

A becsípett társaság percekig szórakozott rajta, hogyan kell helyesen kiejteni a szót. Szofi közben elmagyarázta, hogy ha minden igaz, a tábla segítségével kapcsolatba lehet lépni a kísértetekkel. Annyi a dolgunk, hogy rátesszük az ujjunkat a mutatóra, és kérdéseket teszünk fel. Ha van szellem a közelben, csak rá kell irányítania a mutatót a táblán felkínált betűkészletre vagy az Igen/Nem feliratok valamelyikére, és máris válaszolhat.

– De hát a mutatót mi tartjuk – jegyezte meg valaki bizonytalanul.

– De nem mi mozgatjuk – rázta meg a fejét Szofi.

– Ja, persze hogy nem – vigyorgott gúnyosan egy pszichológia szakos fiú.

Újabb vita következett, hogy akkor ez most kamu-e vagy sem, de végül arra jutottak, hogy mindenképpen jó móka lenne kipróbálni. Mindenki a dohányzóasztal köré csoportosult; alig lehetett levegőt kapni. Egy kicsit hátrébb húzódtam. Kérdezték: nem akarok-e játszani? Mondtam, hogy ahhoz én még nem ittam eleget. Szofi azonnal töltött nekem még egy adag gin-tonikot, de így is csak néző maradtam.

Akik odafértek, a mutatóra helyezték az ujjukat, és erősen koncentráltak. Nem történt semmi. Kellett egy perc, amíg rájöttek, hogy szükség van egy kérdésre is. Rövid tanakodás után ezzel álltak elő:

– Van itt valaki?

A mutató megmozdult. Néhányan elkapták a kezüket, a többiek idegesen nevetgéltek. Egymásnak bizonygatták, hogy ők nem csináltak semmit, tényleg magától mozog az az izé. A mutató lassan elfordult, és megállt az egyik feliratnál: Nem.

– Ennek semmi értelme – vakarták a fejüket többen is zavartan. – Valamit rosszul csinálunk, gyerekek.

Újabb kérdésekkel próbálkoztak, de a mutató egyhelyben maradt. Az egyik srác poénból felszólította a szellemet, hogy ha a szobában van, adjon valamilyen jelet. A következő pillanatban valami megzörrent. Sokan felsikkantottak.

– Nyugi, ez csak az ajtórács; itt így lehet kopogtatni – nevetett Szofi, miközben feltápászkodott a szőnyegről, hogy ajtót nyithasson.

A rácszörgéskor alig rezzentem össze, de mikor megláttam, hogy kiket vezet be Szofi az előszobából, már annál inkább. Isti volt az egyikük. A srác velünk kezdte az egyetemet, de aztán félbehagyta. Sokáig nem is hallottam felőle, mígnem idén augusztusban véletlenül összefutottunk egy kempingben, ahol Zitával nyaraltunk. Azzal a lánnyal, aki most ott állt mellette.

Ahogy találkozott a tekintetünk, mintha hűvösebbé vált volna a levegő. Ezt Szofi is érezhette, mert gyorsan leültette őket a dohányzóasztal túloldalára, és javasolta, hogy folytassuk a játékot. A többiek újra a tábla fölé hajoltak, és megint feltették a kérdést: van-e itt valaki? Egy kicsit várni kellett rá, de a mutató ismét megmozdult, és ezúttal az Igen volt a válasz. A társaság fellelkesült, kérdések jöttek innen is, onnan is. A mutató a betűkészletre fordult, majd ugrálni kezdett. Nehezen lehetett követni, de valami olyasmi jött ki, hogy én meg otthon. A társaság jóleső borzongással huhogott, hogy akkor ez nem lehet más, mint a lakás egykori tulajdonosa. Kérdezni se kellett, a mutató határozottan az Igen-re ugrott. A srácok már nem is lehettek volna izgatottabbak. Egy idő után Isti is csatlakozott hozzájuk. Mi ketten Zitával viszont csak egymást néztük.

– Azt hittem, beteg vagy – húzta el a száját a lány.

Megvontam a vállam:

– Dolgom volt.

– Hát persze, ahogy mindig.

Próbáltam mondani valamit, de még mielőtt kinyithattam volna a szám, a társaságból többen is csalódottan húzódtak hátrébb az asztaltól.

– Elment – mondta Szofi.

– De milyen jó, hogy belenyugodott abba, hogy itt vagyunk – jegyezte meg a barátnője.

– Kész szerencse – kacsintott a pszichológia szakos srác. – Máskülönben Szofi most kezdhetne új lakás után kutatni.

Többen felálltak, hogy nyújtózkodjanak és újratöltsék a csészéjüket. A szellemtáblánál felszabadult néhány hely. Szofi intett nekünk:

– Gyertek, próbáljátok ki ti is.

Megráztam a fejem, és megmondtam, hogy én nemigen hiszek ebben.

– Ugyan már – legyintett Zita, majd a mutatóra helyezte az ujját – ha nem hiszel benne, mégis mitől félsz?

Így már muszáj volt nekem is közelebb másznom az asztalhoz. Még volt egy ujjbegynyi szabad pont a mutatón. Amint hozzáértem, fordulni kezdett. Furcsa, bizsergető érzés volt. Én biztosan nem mozgattam, de mintha a többiek se tették volna.

Miután kiderült, hogy ismét van egy szellemünk, a mutató felgyorsult; egyik betűről a másikra ugrott, míg ki nem jött egy kérdés: miért nem jöttél?

– Hová? – bukott ki Szofiból.

A mutató meglódult: a temetőbe.

Zavartan pislogtunk egymásra.

– Kicsoda? – Zita hangja meglepően komoly volt.

Belesajdult a csuklóm, olyan sebesen fordult meg a mutató. A hegye egyenesen rám meredt. Ahogy a többiek tekintete is.

Elemeltem a kezem a táblától, és lassan felálltam.

– Kijönnél egy percre? – szóltam oda Zitának halkan, és már indultam is az ajtó felé.

A konyhában sötétebb volt, mint amikor érkeztem. Már csak egyetlen mécses égett; a falon vibráló árnyékok még nagyobbak lettek. Korábban fel se tűnt, milyen ijesztően ágas-bogasok azok a szárított virágcsokrok a szekrény tetején.

Zita közönyösen jött utánam.

– Ezt most miért kellett? – kérdeztem hidegen.

– Mit miért?

– Ne add itt nekem az ártatlant! – csattantam fel. – Itt egyedül csak te tudtad, hogy nem voltam ott a nagymama temetésén. És hogy most se megyek el hozzá.

Zita értetlenül bámult rám.

– Nem tudom, mi bajod – szólalt meg aztán fojtott hangon. – De kurvára meg kéne nyugodnod.

– Szeretnék.

Közelebb léptem hozzá, és felé nyújtottam a karom. Mintha ő is megmozdult volna. Aztán meghallottuk Isti hangját a nappaliból:

– Szívem, merre vagy?

– Megyek, szívem! – kiáltott neki vissza a lány, majd halkabbra véve a szót még hozzátette: – És a rend kedvéért, csak annyit tudtam, hogy meghalt a nagymamád. Azt sose mondtad, hogy nem voltál ott a temetésén.

Ahogy becsukta maga után az ajtót, a huzat kioltotta az utolsó mécsest is.

Nem emlékszem, hogyan jutottam ki a lakásból, hogy egyedül nyitottam-e ki a rácsot, vagy Szofi segítségével. Csak az van meg, hogy zihálva futottam, mert el akartam érni az utca végi megállóba éppen akkor begördülő buszt. Éjszakai járat volt, meg se néztem, melyik. Az utasok többsége korombeli lehetett, sokuk halloweeni jelmezt viselt. A belső világítás hideg, éles fénye bántotta a szemem. Gyakran pislogtam, és minden alkalommal egyre több lett körülöttem a vidáman dülöngélő szellem és boszorkány. Fogalmam sem volt, mióta zötykölődtünk már, és mivel nem láttam ki az ablakon, azt sem tudtam, hol járunk épp. Igazából nem is nagyon érdekelt, a jelmezesek zajongása viszont kezdett idegesíteni. Aztán egyszer csak gondoltam egyet, és leszálltam.

Jött velem néhány szellem is, de azok szerencsére hamar eltűntek a sötétben. Egyedül maradtam a megállóban, épp a Farkasréti temető mellett. Találomra választottam egy irányt, és megindultam a keskeny járdán. A levegő hideg volt és tiszta; egyenletes, mély lélegzeteket vettem. A temető kőfalát néha rácsos kerítés váltotta, ilyenkor láthattam az odabent pislákoló vörös és sárga fényeket. Feljebb húztam a kabátom zipzárját, és eldöntöttem: másnap hazautazom, hogy anyuékkal együtt kimehessek a nagymamához. Egy langyosabb szellő futott végig az úton. Vagy hat megállót gyalogoltam, mire jött a következő busz.