Feketemosó: A grönlandi cápa

Idővel mind jobban megismerte az irodákat a berendezési tárgyakkal, a folyosók falain a foltokat, a mellékhelyiségek homorú ajtajait, a szarvasi kávéfőzőt a konyhában, vagy épp a munkatársak rigolyáit az otthonról hozott rendszeresen fertőtlenített evőeszközökkel. – Fodor Balázs írja a Feketemosót.

Majdnem három perc telt el azóta, hogy Józsefné visszaült a saját asztalához, ezalatt a megközelítőleg száznyolcvan másodperc alatt egyszer sem jutott eszébe a kockás üzenőfüzet. Az asztalon a megrepedezett lakkot kapargatta, ami már az asztallap jó egyharmadán felkopott, ezért egy nagyobbfajta íróalátétet tett rá, amin naptár is volt, minden évben új naptár. Azzal igyekezett eltakarni az egyre terjedelmesebb foltot, de az utóbbi időben az alátét széle mentén megjelenő világos sáv vékonyan, de félreérthetetlenül jelezte törekvésének kudarcát, amitől pedig csak fokozódott benne a kapargatás ingere. A lakk, ahányszor lepattant, minden alkalommal a napraforgómag repedéséhez hasonló hangot hallatott, amitől érezni vélte a sós, pörkölt ízt a szájában, és azonnal be is indult a nyálelválasztása. Addig folytatta a kényszeredett kapargatást, amíg egy lakkdarab a körömlemeze alá ment. Hirtelen jövő éles fájdalmat érzett a körömágyában, amitől káromkodva felszisszent, és vékony sugárban spriccelt ki szájából a nyál. Ahogy másik kezével megszorította jobb mutatóujja utolsó perce fölött kétoldalt a bőrt, a körme alól egy vörös pont tűnt elő, ami hamarosan, akár a rosszindulat, terjedni kezdett, pirosra festve az egész ujjbegyét. A kiserkenő vért megpillantva már tudta, hogy túl van az igazi fájdalmon, de elégedetlensége nem csillapodott. Ahogy a szájába vette és szopogatni kezdte enyhén vérző ujját, a vértől és talán a lakktól, vagy valami más szennyeződéstől, édeskés íz áradt szét a nyelvén, majd az egész szájában, és gondolatai visszakanyarodtak huszonöt évvel korábbi állásinterjújára. Az izgalmakra, és arra, az azóta is meglévő érzésre a csontjai körül, mintha puha vattacsomók töltenék ki, amik egyre nagyobbak és nagyobbak lesznek, a kételyre, hogy sikerülhet-e ebben a korban, néhány jókora lépéssel már átlépve a középkorúság küszöbén, szakmát, vagy még inkább hivatást váltania. Az asztalok akkor még újnak, de mindenképpen hibátlannak voltak mondhatók. És ahogy ott ült, és a körmét piszkálta, fel is tűnt neki, hogy milyen rendezett ez a környezet, a csillogó vitrines szekrényekben titokzatosan sorakoztak a dossziék. Idővel mind jobban megismerte az irodákat a berendezési tárgyakkal, a folyosók falain a foltokat, a mellékhelyiségek homorú ajtajait, a szarvasi kávéfőzőt a konyhában, vagy épp a munkatársak rigolyáit az otthonról hozott rendszeresen fertőtlenített evőeszközökkel. A megannyi félretaposott cipősarok ellenére továbbra is akadtak feltérképezetlen területek, mint amilyen a műhely, vagy a kerti szerszámtároló is volt, ahova ki tudja miért, talán szimpla érdektelenségből, vagy mert ezek a helyiségek dacára annak, hogy a javítást és a dolgok rendben tartását szolgálták, fenyegetően veszélyes szerszámokkal voltak tele, csak nagy ritkán, és akkor is csak rövid időre merészkedett. Ugyanígy akadtak szürke zónák a kollégák munkájában is, de amíg a saját feladataira koncentrált, minderre inkább a világ kiismerhetetlen és szórakoztató sokszínűségeként tekintett, ami, ha megfelelő nyitottsággal kezeli, inkább megkönnyíti az életét, semmint akadályozza. Ugyanakkor, a csoszogás közepette, a vattapamacsok lassanként elnehezültek, és az izgatottságot fokozatosan felváltotta a szorongás, mely ismeretlenül ott ólálkodott a mélyben,  akár egy grönlandi cápa, tengeri istenségből dögevő szörnyeteggé degradálva az idő múlásával. Különösen a kézbesítő kolléga jelenléte okozott bizonytalanságot. Abszurd humorából kibukkanó műveltsége, mintha egy zsák szalmából kikandikáló sarló lenne, gyakran kizökkentette saját pozíciójából Józsefnét, aki nem tudta mire vélni ennek a státusznak, és az azt betöltő entitásnak a kiegyensúlyozottságát. Mintha a környezet maga alakította volna ezt az élőlényt a leghatékonyabb túlélővé. S hiába, hogy a kétezerhúszas évekre, az e-mail és a messenger feleslegessé tette az intézményen belüli kézbesítői pozíciót, szükségessége még akkor is megkérdőjelezhetetlen maradt ebben a zárványban, mikor Józsefné a ranglétra tetejére ért. Bármilyen ironikusnak tűnik is, időre volt szüksége, hogy megértse és megszokja, hogy ami vele történik, az maga az einsteini relativitás fizikai valósága, amiben az óra egyetlen másodpercmutató kattogásából áll.

Maga is szerette volna megtapasztalni azt a könnyedséget, amivel a grönlandi cápa négyszáz éves élete alatt éppen úgy figyelmen kívül hagyja, hogy Napóleon Nizzában átveszi a hadsereg vezetését, vagy Orbán Viktor Felcsútról a Karmelita kolostorba költözik, mint az ifjú Bonaparte hagyta figyelmen kívül a Direktórium utasítását, mielőtt rárontott volna Európára. Szeretett volna lazítani a termodinamika szigorú törvényein. Leginkább azon, amely leírja, hogy a hő mindig a meleg test felől mozog a hideg irányába, ami végeredményben nem más, mint maga az entrópia, ahogy talán a grönlandi cápa is teszi az óceánok mélyének viszonylag állandó hőmérsékletén, és hol lehetne ennél jobb helyen ehhez, mint éppen itt, ezek között a pergő vakolatú százéves falak között.

Lassú mozdulattal szétnyomott egy, az asztalon tétovázó poloskát, és bár mindig úgy tapasztalta, hogy a poloska büdös, mégis átható, édeskés illat terjed szét egy pillanatra az irodában, de amilyen gyorsan jött, olyan hamar szertefoszlott a vizelet és fertőtlenítőszagú épületben, a roppanó kitinpáncél hangjára pedig újra felfigyelt az elakadt másodpercmutatóra.