FISZ-tábor 2021 (beszámoló)

Augusztus 12. és 14. között kilencedik alkalommal szervezte meg irodalmi alkotóműhelyét a Fiatal Írók Szövetsége. A járványveszély miatt idén nem volt lehetőség ott éjszakázni, így a helyszínt sem egy eldugott, vidéki tájon, hanem a fővárosban jelölték ki. A nyári tábor hangulata azonban az Orczy úton is megmaradt. Az eseményről Dénes Gergő és Gregor Lilla számol be.

Dénes Gergő: Csütörtök reggel szándékosan korábban indultam, hogy legyen időm megtalálni a három napos eseménynek otthont adó Gólya Presszót. Ez igazából nem is volt nehéz; a mobilos térkép segítségével percek alatt rábukkantam a színes fémajtóra, melyen a FISZ-tábor plakátja függött. Az épület, amelybe beléptem, valami ipari raktárféle lehetett egykor; most romos stílusú bár és rendezvényközpont. A kellemesen hűs földszinten regisztráltak, és azt mondták, menjek fel a tetőre, mert ott lesz az eligazítás. Mint kiderült: az első napon nem csak én igyekeztem időben érkezni; felérve a girbegurba fapallóval fedett tetőteraszra, láttam, hogy milyen sokan várnak már a kezdésre. Néhány pillanat múlva a tábor szervezői köszöntöttek minket, bemutatták a műhelygyakorlatok vezetőit, és ismertették a napirendet. A jelentős számú érdeklődő miatt nyolc munkacsoport felállítására volt szükség, melyek egymással párhuzamosan ültek össze két-két órára ebéd előtt, illetve után. A legtöbben az árnyékos földszinten vagy a bárpulttal felszerelt első emeleten tartottak foglalkozást, de voltak olyanok is, akik az egyre forrósodó levegő ellenére a tetőn maradtak. Egy ideig magam is elüldögéltem ott; néztem, hogyan készülődik a két líracsoport, melyeket Terék Anna és Nádasdy Ádám neve fémjelzett. Sajnos nem bírtam sokáig az erős napsütést, így egy emelettel lejjebb kellett költöznöm, oda, ahol két prózacsoport kezdte épp a munkát. Az egyiket Bán Zsófia, a másikat Kiss Tibor Noé vezette; találomra az előbbi társasághoz csatlakoztam. Rövid ismerkedés után az előre beküldött szövegek felolvasása és fejlesztő szándékú boncolgatása következett. Ez a gyakorlat az egyetemi kreatív írás szemináriumokra emlékeztetett a leginkább; igaz, itt nem félévek, csupán félnapok álltak rendelkezésre. Hamar el is szaladt az idő, és tálalták az ebédet. Evés közben beszélgettem egy keveset az asztaltársaimmal; érdekelt, hogy ki miért jelentkezett a táborba. Mint megtudtam: van, akinek ez már a sokadik alkalom és legfőképp a jó társaságért jött, van, aki már publikáló szerző, de szeretne még csiszolni a technikáján, és van, aki épp azt fontolgatja, hogy talán már nem csak a fióknak kéne írnia. A foglalkozásokat mindenki hasznosnak tartotta, már az első néhány óra alapján is. A délutáni alkalomra egy korsó hideg sörrel ültem le. A program ugyanaz volt, mint korábban, hiszen az ilyen részletes elemzéshez idő kell, szövegből pedig nem volt hiány. Bár a nagy melegben csak nehezen lehetett lélegzethez jutni, mindenki aktívan részt vett a diskurzusban. Persze, amikor a szervezők szóltak, hogy mindjárt jön az első beszélgetős program a teraszon, örömmel indultunk a bárpulthoz valami frissítőért, amit aztán magunkkal vittünk a tetőre. Odafent sem volt hűvösebb, de legalább mozgott egy kicsit a levegő. Az öt órakor kezdődő beszélgetés vendégei Enyedi Ildikó és Wilhelm Droste voltak, a társalgás fő témáját pedig Enyedi legújabb filmje, A feleségem története képezte. Szó esett az adaptáció nehézségeiről, a filmkészítés gyakorlati problémáiról és a nyelvi különbségekről. Közben kezdett lemenni a nap, és mire elérkezett a vacsoraidő, már egészen kellemes volt a klíma.

Gregor Lilla: Első este, ahogy a naplemente meghozta a várva-várt lehűlést, úgy forrósodott fel a hangulat a Gólyatetőn. György Péter három költővel, Vida Kamillával, Sánta Miriámmal és André Ferenccel ült le, hogy a politikai költészetről beszélgessenek. Már a kategória használhatóságában sem értettek egyet, Vida például (nem először) leszögezte, hogy mindenfajta költészet politizálás. Ahogy György Péter a felvezetőjében ígérte, hamar eltávolodtak a szövegektől, bár felolvasások voltak, szoros olvasásról szó sem lehetett: a kisebbségpolitika, a képviseletiség és az intézményes kirekesztés váltak a vita csomópontjaivá. Mert vita volt, igazi, élő és csapongó, ahol a résztvevők sokszor annyira fel akartak szólalni, hogy egymás kezéből kapkodták ki a mikrofont (kirajzolva ezzel többek közt a beszélgetőfelek közötti dominanciakérdéseket is). Az egymásra licitáló vélemények látványos konszenzusra jutottak viszont egy tárgyban: a kisebbség – legyen az területi, etnikai, nemi, akármilyen – soha nem homogén, így bármiféle képviseletiség elképzelhetetlen. Vagy ahogy André Ferenc mondta: én gyerekkoromban legóztam és Rammsteint hallgattam, onnantól kezdve mi közöm a székelykapukhoz?

Dénes Gergő: Bár a program szerint minden nap délelőtt tízkor indultak a műhelyszemináriumok, ezúttal már közel sem volt mindenki olyan pontos. Nyilván az előző esti buli számlájára írandó, hogy kellett még egy óra, mire mindenki megérkezett. Én az egyik leghamarabb összegyűlő csapathoz, Solymosi Bálint prózacsoportjához ültem oda. Ezen a napon egyedül ők rendezték be a tetőn a főhadiszállásukat. A kánikula nem kímélt minket, a direkt napsugárzástól viszont megóvott egy bádogból készült árnyékolótető a terasz sarkában. Járt ott egy kis langyos szellő, és a reptérről felszálló gépek épp a fejünk fölött kanyarodtak dél felé. A munkamódszer ennél a csoportnál is ugyanaz volt: a résztvevők felolvasták írásaikat, majd közösen megvitatták a tartalmi és a formai kérdéseket. Minden szöveg hasznos hozzászólásokat kapott. Jó volt a hangulat, és még az sem rontott a kedvemen, hogy egy darázs, amelynek nem tetszett a jelenlétünk, megcsípett. Hiába, az irodalomi életnek is vannak veszélyei! Ebéd után más csoportok tagjaival társalogtam. A legtöbben ugyancsak a saját műveiket elemezték, de hallottam, hogy a lírásoknál például komoly figyelmet fordítottak a metrikára, illetve sokan voltak olyanok, akik a következő napra már házi feladatot is kaptak. A kora délután ismét műhelygyakorlatokkal telt, aztán a vacsora előtti beszélgetés következett, melynek ezúttal Dániel András volt a főszereplője.

Gregor Lilla: A péntek esti Misszió – Vízió című beszélgetés első blokkjában ismét Sánta Miriám ült asztalhoz, ezúttal 2019-ben megjelent köteteikről kérdezte őt és Serestély Zalánt Juhász Tibor. Sánta Színeket című verse, amelyet a csütörtöki vitán olvasott fel, újra szóba került, és felvetette az előző napi kérdéseket individualitásról és közösségben létezésről, azonban most családi traumák, illetve a test kulturális kódoltsága felé terelődött az (ez alkalommal sokkal békésebb, bár egyet nem értéseket szintén bőven felmutató) véleménycsere.

Az este második szakaszában a Hervay Könyvek-sorozat három darabjáról: Mărcuțiu-Rácz Dóra, Sztercey Szabolcs és György Alida köteteiről kérdezte Pataki Viktor a szerzőket. Három teljesen eltérő szövegvilág, két líra- és egy prózakötet mutatott rá ismét a „határon túliság” vagy az „erdélyiség” mint szövegkontextualizációs kategória problémás voltára. És bár megformáltságában valóban távoli egymástól az antropológiai nézőpontot elhagyni igyekvő Plüssbolygó, a felnövésnarratívaként is olvasható Hármasszabály, valamint a sztereotípiáktól ellépő női líraként érthető már minden nő hazament, felfedezhetők bennük olyan közös motivikus tendenciák, mint a lelki trauma vagy a családon belüli kapcsolatok és hiányok fontossága.

A harmadik részben az eddigi költők mellé Terék Anna és Kollár Árpád csatlakoztak, így a moderátori kérdésre nyolc nézőpontból (heterogenitás!) érkezhetett a válasz: hogyan helyezhető el ma az erdélyi, felvidéki és vajdasági líra a magyarországi irodalom kontextusában? A Címtelen föld-antológia szerzői az alcím (Fiatal erdélyi metamodern líra) magyarázatán át próbáltak megfelelni a kérdésre, a tanácskozás pedig az előző estével összecsengő eredményre jutott: a metamodern ernyő­fogalomként annak a próbálkozásnak a jele, hogy valamilyen tendenciát vagy közös koncepciót lehessen felfedezni a különben sokszínű határon túli lírában.

Dénes Gergő: Úgy terveztem, hogy a harmadik, egyben utolsó napot a gyermekirodalommal foglalkozó csoport körében kezdem. De hiába néztem körül a Gólya mindhárom szintjén, nem találtam őket, csak a műhely egyik vezetőjét, Kollár Árpádot. Ő mondta, hogy a csapatból még senki sem jelent meg ezen a korai órán, úgyhogy jobb lesz, ha inkább a délutánra tervezett izgalmas kerekasztalukhoz csatlakozom. Persze délelőtt sem maradtam program nélkül. Egy ideig a földszinten üldögéltem, ahol az egyik sarokban Nádasdy Ádámék a metrikus versek helyes skandálását gyakorolták, a másikban pedig a Károlyi Csaba vezette kritikaműhely ülésezett. Ebéd előtt újból felmentem a tetőre, és a Solymosi-csoporttal töltöttem egy órácskát. Aztán már tényleg a gyermekirodalmon volt a sor. Az első emeleten összegyűlő társaságban ott volt a műhely másik vezetője, Kalapos Éva, díszvendégként pedig Varga Bettit köszönthettük. A kerekasztal során többek között arról beszélgettünk, hogy mit és mennyit olvasnak a mai tizenévesek, hogy milyen új szempontokból vizsgálják a mindannyiunk által ismert kötelező olvasmányokat, illetve arról is, hogy mennyire fontosak a minőségi illusztrációk, és hogy miképp viszonyul egymáshoz az irodalmi és a pedagógiai érték egy jó gyermekkönyv esetében. A rendelkezésre álló két óra hamar elröppent, és már jött is a következő délutáni program. Épp csak arra volt időnk, hogy frissítőt vegyünk magunkhoz. Már a tetőn várakozott a két vendég, Vojnich Erzsébet és Szüts Miklós. Az idei tábor utolsó szervezett beszélgetése, mely a festészetről, az irodalomról és úgy egészében az életről szólt, valamennyiünket megragadott. Elgondolkodó arckifejezéssel álltunk sorba a vacsorához. Remek három napon voltunk túl, és sajnáltuk, hogy közeledünk a tábor zárásához. Persze az is igaz, hogy a műhelytagok nagy közös felolvasása, a Szövegpokolként elkeresztelt programpont még hátra volt. És ezt mindenki izgatottan várta.

Gregor Lilla: Szövegpokol. Az utolsó este utolsó irodalmi programja a szépirodalmi műhelyek tagjainak felolvasása. Gyakorlott táborozók felkészítettek, hogy kávét, ételt, kispárnát vigyek magammal, mert hosszú lesz. Nem lett, sőt: kifejezetten pörgős, és még annál is izgalmasabb felolvasás zárta a háromnapos munkát! (Azért a kávét nem bánom, jót főznek a Gólyások.) 40-50 szövegről viszont csak tendenciákban vagy teljesen szubjektíven és igazságtalanul kiemelgetve lehet írni. Előbbiként felsorolhatók mindazok, amelyekre számít a kortárs irodalomban valamennyire jártas hallgatóság: testek, főképp női testek; test és természet, test és táj; betegség, szexualitás, pornó; erőszak és mentális problémák; gyilkosság, pusztítás, gyász. A nagyszabású témák depresszív és komoly leírásai mellett meglep a recitativoban felcsendülő himnusz vagy a fagyoskodó ételfutárok sztorizása. „Sohasem voltam öngyilkos, most sincs hozzá kedvem”, „neki nem mert könyörögni még egy kovászos uborka sem”, „a lány, aki nem én vagyok” és „ahogy járni tanulsz újra a tánc után” – töredékei ezek annak, ami a következő évek kortárs irodalmában ránk vár; de én ezekre a mondatfoszlányokra fogok várni a következő években.

Az irodalmi programot lezárva Pataki Viktor társelnök annyit mond: a következő táborban találkozunk, már csak addig kell kibírni – és ekkor kezdődhet a korábbi napokon csak foltokban kihasznált tánctér tömeges elfoglalása DJ Királykobra és DJ GP védelmező szárnyai alatt.