Feketemosó: Isti

Feketemosó logó

Mégis: a járása meg a fejformája valahogy ismerős volt. Nem tudtam alaposan megnézni, amilyen gyorsan felbukkant, olyan hamar el is tűnt. Úgy fél perc múlva jöttem rá, kire emlékeztet. És reméltem, hogy nem ő az. – Dénes Gergő írja a Feketemosót.

Még sosem töltöttem Pesten az augusztust, ezért előre örültem, hogy végre élőben láthatom a tisztavatást, a légiparádét meg a tűzijátékot. Zita azonban mást akart. Azt mondta: nem nagyon bírja mostanában az embereket, inkább menjünk el valahová, ahol kettesben lehetünk. Úgy nézett rám, hogy nem mondhattam nemet. Persze, ilyen későn már nehéz jó helyet találni, de pár órányi böngészéssel azért sikerült ráakadnom egy bölcsészeknek is megfizethető kempingre. Kellően félreeső, még sincs túl messze Pesttől. Busszal is kényelmesen odajuthattunk volna, de Zita apja kölcsönadta nekünk az automata váltós kocsiját.

Rég nem vezettem, úgyhogy egy kicsit óvatosabb voltam. Legalábbis az elején. A GPS a 10-es főutat javasolta; időbe telt, amíg a kanyarokban is kiismertem az autó mozgását. Piliscsaba után viszont már odaléptem a gázra. Jó hangja volt, remekül gyorsult, és az külön tetszett, hogy nem kellett a váltóval bajlódni. Mondtam is Zitának, milyen menő. A lány nem szólt semmit.

– Azért jófej az apukád, hogy ezt csak így rám merte bízni – jegyeztem meg néhány perccel később.

– Áh – vette fel Zita a napszemüvegét. – Azt hiszi, ezzel jóváteheti, hogy itt hagy minket.

Ragyogott a nap, az aszfalt fölött vibrált a levegő. Alakulóban volt a 30 fok, de minket ez nem zavart a légkondis kocsiban. Én élveztem a sebességet, Zita pedig a sárgászöldbe hajló tájat nézte. Nem is beszélgettünk, míg Pilisjászfalun, Leányváron és Dorogon keresztül el nem értük Esztergomot.

A városban egy kereszteződésnél döntenünk kellett: vagy rögtön lemegyünk a Duna-partra, vagy előbb még teszünk egy kis kitérőt a központba. Zita a kempingbe vágyott. Azt mondta: jó lenne felállítani a sátrat, átöltözni valami lengébbe, keresni egy eldugott részt a parton, és…

– És? – vontam fel a szemöldököm érdeklődve.

– Semmi – vetett rám komor pillantást a napszemüveg fölött. – Csak úgy heverészni az árnyékban.

Nem pont erre számítottam. Igaz, lazulni jöttünk, de azért reméltem, hogy csinálunk is valamit. Mondtam, hogy korán van, talán el se foglalhatjuk még a sátorhelyünket. Zita elhúzta a száját. Hozzátettem: lebzselni ráérünk este is. A lány keresztbe font karral hátradőlt az ülésben.

– Te vezetsz – rándított egyet a vállán.

A központ tele volt kocsikkal; tiszta véletlen, hogy találtam egy parkolót a Várhegy tövében. Miután kiszálltunk az autóból, várt még ránk egy rövid gyaloglás. Ahogy haladtunk fölfelé a sétányon, egyre több embert láttunk. A bazilika előtti téren már egy kisebb tömeg álldogált, szabálytalan kör alakban. Érdekelt, vajon mit fognak így közre. Zita vonakodva ugyan, de követett. A kör közepén néhány utcazenész hangolt éppen: gitáros, énekes, dobos. Szeretem az ilyesmit, szívesen meg is hallgattam volna, Zita azonban panaszkodott, hogy nagyon melege van. Javasoltam: lessünk be a bazilikába. Megrázta a fejét: őt sosem izgatták ezek a vallásos dolgok, ha már muszáj volt idejönnünk, inkább a várban keressünk árnyékot. A napsütés tényleg kezdett perzselővé válni, úgyhogy nem ellenkeztem.

A vastag kőfalak közt jó hűvös volt a levegő. Ez nem csak nekünk tetszett; sokan álltak még sorban a recepciónál. Zita megkereste a mosdót, úgyhogy egy ideig egymagamban ácsorogtam. Ekkor figyeltem fel rá, hogy a szomszédos, szalagkordonnal elkerített folyosón milyen fura alakok mászkálnak. Valami kosztümös csapat: középkori lovagok, cselédek, várkisasszonyok. A kopogó műanyagból és rikító műszövetből álló ruházatuk nem tűnt túl korhűnek, a megjelenésük azonban így is kölcsönzött némi plusz hangulatot a helynek. Nyilván az ünnep miatt voltak ott, egyfajta performanszként. Már éppen elfordultam volna, amikor a szemem sarkából megpillantottam a fal mögül előlépő királyt. Nem volt rajta semmi különös, a jelmeze ugyanolyan ócska, mint a többieké. Mégis: a járása meg a fejformája valahogy ismerős volt. Nem tudtam alaposan megnézni, amilyen gyorsan felbukkant, olyan hamar el is tűnt. Úgy fél perc múlva jöttem rá, kire emlékeztet. És reméltem, hogy nem ő az.

A várlátogatás képei összemosódnak. Szűkös helyiségek, restaurált boltívek és vörös mészkőoszlopok. A keskeny ablakokon át csak vékony pászmákban jutott be a fény. Bár eredetileg pont ezt a félhomályt kerestük, furcsamód jólesett kimenni a belső udvarra. A napsugárzástól így sem kellett tartanunk, némi lépcsőzés után egy árnyékolótetővel fedett kilátótoronyba értünk. Az egyik oldalon ott magasodott a bazilika, a másikon pedig maga a város terült el alattunk. Azelőtt gyerekként jártam utoljára Esztergomban; volt, ami megváltozott, de sok olyan is, ami nem. Elbámultam a hegyek felé, és azon merengtem, vajon mi járhatott a középkori királyok fejében, amikor többé-kevésbé ugyanezt látták.

– Egyszer írtál valami ilyesmit – találta ki Zita a gondolataimat. – Egy király a csúcson. Meg is jelent valahol, igaz?

– Ühüm – bólintottam.

– Na – karolt belém a lány –, igazad volt, nem olyan rossz itt. És talán majd a kempingben is csinálhatunk ezt-azt.

Ránéztem. Mosolygott. Langyos szél túrt a hajunkba. A Duna szikrázva verte vissza a napfényt, de Szlovákia felett felhők gyülekeztek.

Mikor kiléptünk a vármúzeum kapuján, az érdeklődők még mindig ott álldogáltak a bazilika előtt. Nem törődtem velük, azt hittem, egyenesen a kocsihoz megyünk. Épp ezért eléggé meglepett, hogy Zita a parkoló helyett a kis tér felé vette az irányt. Ezúttal ő volt az, aki átküzdötte kettőnket azon a pár sornyi emberen, azt lesve, hogy mi folyik a kör közepén. A korábbi zenekar már végzett; most egy baseballsapkás srác igyekezett beüzemelni néhány hordozható hangszórót. Sikerét vidám, középkori dallam jelezte. Rossz érzésem támadt.

És akkor megjelentek a kosztümösök. A lovagok könnyed táncot lejtettek a kisasszonyokkal, kézen fogva kerülgették egymást, és olykor térdet hajtottak. Szerettem volna hátrébb lépni, Zita azonban ragaszkodott az első sorhoz. Úgy tűnt, élvezi a műsort, a tánc végén lelkesen tapsolt. Kérdeztem, hogy most már mehetünk-e, de azt mondta: várjunk, hátha lesz még valami. Lett is. Hirtelen felcsendült a Felkelt a napunk az István, a királyból. Az eddigi szereplők kicsit félrehúzódtak. Aztán valahonnan hátulról előkerült a királyné és a király.

– Isti – nyögtem fel, a mű-szent koronás profilt látva.

– Hát, így is lehet mondani – pislogott rám a lány zavartan.

Nem érthette. Ez tényleg az Isti volt, az egyetemről. Együtt jártunk esztétikára. Rendes gyereknek látszott, bár nem nagyon vette komolyan az órákat. Elhatározta, hogy színész lesz, és a legtöbb idejét a hallgatói színjátszókörnek szentelte. Az egyetemi lap megbízásából egyszer ott voltam az egyik bemutatójukon. Egy Shakespeare-t dolgoztak fel, és akkor is ő volt a király. Nem játszott túl jól. Hol karót nyelt volt, hol modoros. A kritikám megjelenése utáni héten nem jött órára, és a következőn se. Később mondta valaki, hogy kiiratkozott az egyetemről. Azóta nem találkoztunk.

Isti végigtáncolta a számot a királynéval, egy csinos kis vöröses szőkével. Ezután kegyesen integettek a nézőknek és a teátrálisan bókoló alattvalóiknak. Valami némajátékot adtak elő, de nem igazán értettem, miről is szólt. A közönségnek azonban tetszett, sokan videóztak. Zita is elővette a mobilját, és próbált közelebb férkőzni a szereplőkhöz. Én pont az ellenkezőjét csináltam: beálltam egy nagydarab pasas mögé.

Újabb zenés koreográfia jött; Zita hátrafordult, és mikor látta, hogy nem vagyok ott mellette, összevonta a szemöldökét:

– Hát te meg?

– Nem akarsz jönni? – biccentettem a parkoló felé.

– Azt hittem, hogy téged érdekel az ilyesmi – tárta szét a karját.

– Én meg azt, hogy téged nem.

Zavartan pislogott párat, de aztán megvonta a vállát, és velem együtt kioldalazott a tömegből. A kocsihoz menet nem szólt hozzám. Igazából nem is bántam.

A kempingben voltak bérelhető faházak fürdőszobával, lakókocsik vízzel meg árammal, és persze üres sátorhelyek. Mi egy ilyet foglaltunk le; gondoltuk, így olcsóbb és izgalmasabb is. Odatolattam a parcellánk mellé, hogy könnyebben kipakolhassunk a csomagtartóból. A sátorral kezdtük. Zita szülei adták ezt is; a tokján lévő ábrák szerint csak el kell dobni, és akkor felállítja önmagát. Természetesen nem volt ilyen egyszerű. Mikor eldobtam, csakugyan kibomlott, de borzasztó csálé lett. A merevítők nem illeszkedtek jól, vagy félórába telt, míg sikerült helyreraknom őket. Meghúztuk a zsinegeket, a vászon kifeszült, és akkor láttuk, hogy fel van szakadva. A hosszúkás hasítások párhuzamosan futottak végig az anyagon. Zita megvakarta a fülét: teljesen elfelejtette, hogy amikor legutóbb egy kertben használták a sátrat, ezen próbálgatta a karmát a macska.

– Remek – morogtam.

– Mi bajod van? – kérdezte a lány.

Összeakadt a tekintetünk.

– Semmi – mondtam. – Csak kicsit nehéz a levegő.

Valóban egyre párásabbá vált az idő, és persze volt még más is, de azért igyekeztem ismét jó hangulatba kerülni:

– Figyu, mi lenne, ha ledobnánk az utcai cuccokat, és megnéznénk belülről, hogy mennyire vészesek ezek a hasadások?

A lány fáradtan felsóhajtott:

– Nem kajálhatnánk előbb? Éhen halok.

Igaza volt, egész nap alig ettünk valamit. Bólintottam, és kivettem a hűtőtáskából a vacsorára bekészített grillkolbászt. Zita láthatóan felélénkült. Azt mondta: ő most elmegy a sátorozóknak fenntartott zuhanyzóba, mire visszajön, szeretné, ha kész lennék; elvégre a sütögetés amúgy is olyan férfidolog. Nem volt mit tenni, nekiláttam. Minden parcella mellett állt egy kőből épült tűzrakóhely, a gyújtóst viszont máshol tartották. Elég sok időbe került, mire megtaláltam. Gondoltam, úgy egy ölnyi elég lesz. Visszatérve szépen elrendezgettem a fát, és mellé dobtam egy égő gyufát. Persze nem történt semmi.

Újabb gyufákkal kísérleteztem, és közben hallottam, hogy a közeli bungalókhoz begördült egy kisbusz. Korombeli csapat szállt ki belőle; jókedvűen hülyéskedtek egymással. A tűz csak nem akart meggyulladni. Biztosan jót tett volna neki egy kis újságpapír, de hát induláskor nem voltam ennyire előrelátó.

– Hé! – kiáltott rám egy ismerős hang. – Ezzel csináld!

Megfordultam, és még épp el tudtam kapni a felém repülő műanyagflakont. A címke szerint valami spéci gyújtófolyadék volt benne. Felemeltem a fejem, hogy megköszönjem, és csak ekkor vettem észre, hogy Isti áll előttem. Más volt, mint a várnál. Jelmez helyett pólót, rövidnadrágot és papucsot viselt; a tartásából eltűnt minden merevség. Barátságosan kinyújtotta a jobbját, és vigyorgott:

– Szóval jól láttam odafenn, hogy te vagy az.

Biccentettem, és csupán ennyit bírtam kinyögni:

– Te is itt laksz?

– Ja, itt pecózunk a társulattal – intett a háta mögé. – A múzeum bérelt nekünk egy-két faházat, amíg tart a meló. Tök kedvesek.

– Akkor most felcsaptál vándorszínésznek, vagy mi?

Bár poénnak szántam, talán nem kellett volna. Isti egy pillanatra elkomorult, és intett, hogy löttyintsek egy keveset a gyújtófolyadékból a fára. Ez tényleg használt; a hasábok közt egykettőre megjelentek a narancsvörös lángok. Egy darabig szótlanul figyeltük a növekvő tüzet, aztán Isti mégiscsak beszélni kezdett. Elmondta: a kritikámat olvasva jött rá, hogy minden idejét a képességei fejlesztésére kell áldoznia. Ezért hagyta ott a bölcsészkart, és ezért jelentkezett a színművészetire. Nem vették fel, ahogy másodjára sem. Idén már nem is próbálkozott. Úgyhogy most ez van: járják az országot a haverjaival, és ha felkérik őket, lenyomják a műsorukat a történelmi városok központjában.

– Sajnálom – mondtam.

– Ugyan mit? – vonta meg a vállát. – Nem olyan rossz ez. Szuper a társaság, tök szép helyeket látunk, és őszintén szólva, egész rendesen megfizetnek.

Elővettem egy serpenyőt, és belefektettem a kolbászokat; hamar sercegni kezdett a zsír. Néztem, hogyan száll a kékes füst, így szúrtak szemet azok a rövid villanások a partmenti fák fölött. Furcsálltam. Korán volt még a tűzijátékhoz.

– Úgy tűnik, neked azért bejöttek a dolgok – veregetett hátba Isti. – Láttam a Facebookon, hogy lediplomáztál, sokat publikálsz, és hát itt van ez is. – A mellettünk parkoló kocsira mutatott.

– Ja – legyintettem –, a novellákért alig fizetnek, ez pedig nem az enyém, hanem Zita apjáé.

– Zita? A csaj, aki veled volt a várban?

– Aha.

– Jártok?

– Hát…

– Jó kis bőr. – Közelebb lépett. – Klassz, ha van valakid. Mi is jól megvoltunk a királynéval, ha érted. Csak most épp… Hát ja. Csajok.

Kényelmetlenül éreztem magam. Szerencsére épp akkor ért vissza Zita a zuhanyzóból. Bemutattam őket egymásnak; pár percig udvariasan dumálgattunk. Isti poénkodott, a lány nevetett. A fák fölött tovább villogott az ég, csakhogy most már tompa dörrenéseket is hallottunk. Zita megkérdezte: ez vajon már a tűzijáték? Kétkedve ráztam a fejem. A kolbászok lassan elkészültek, Isti jobbnak látta, ha visszamegy a haverjaihoz. Búcsúzóul azonban még felajánlotta, hogy gond esetén szívesen látnak minket a bungalóban, amúgy is van még ott két hely.

– Na végre – nyögtem fel, mikor elment.

– Most miért? – vonta fel a szemöldökét a lány. – Mi a gond vele?

– Inkább hagyjuk.

Leültünk vacsorázni, de alig ettünk néhány falatot, amikor egy hatalmas villám hasította ketté az eget, éppen felettünk. Zita ijedten ugrott fel, és kicsit én is összerezzentem.

– Talán jobb lenne, ha átmennénk a bungalóba – mondta a lány színtelen hangon.

– Ugyan már – legyintettem –, nem kell rögtön beszarni. Csak egy kis nyári zápor. Összebújunk a sátorban, tiszta romantika.

Eleredt az eső. Először csak egy-két cseppnyi hullott, de aztán úgy rákezdte, hogy a tűz pillanatok alatt kialudt. Feltámadt a szél is. Zita próbálta túlkiabálni a zúgást meg a dörgést, azt üvöltötte, hogy ez kurvára nem romantikus. Odarohant a kocsihoz, kikapta a csomagtartóból a hálózsákját, és a faházak felé mutogatott. Én még mindig ellenkeztem, mondván: jó lesz a sátorban is. A lány erre azt kiabálta, hogy ő mindenképp megy; ha jövök, jó, ha maradok, neki az is megfelel. Azzal eltűnt a lezúduló vízfüggöny mögött.

Egyedül maradtam. A ruhám teljesen átázott, alig láttam valamit. Benéztem a sátorba, hátha ott szárazabb. Nem volt az. Patakokban ömlött a víz a macskakarmok nyomán. Újabb villám csapott be a közelben. Döntenem kellett. Kimásztam a sátorból, a hónom alá csaptam a hálózsákomat, és felmarkoltam a serpenyőt. A kolbászok szinte úsztak a tetején. Bezártam a kocsit, még egyszer visszapillantottam a sátorra, aztán elindultam Zita után, Isti bungalójába.

Dénes Gergő vagyok, 1998-ban születtem, s azóta a Vértes lábánál fekvő Oroszlány városában élek. Alapfokú diplomámat 2020-ban szereztem meg az ELTE BTK-n, melynek jelenleg is hallgatója vagyok – filozófia mesterszakon. Gimnazista korom óta írok hosszabb-rövidebb prózákat, publikálni viszont csak nem olyan régen kezdtem. Eddigi novelláimat a kolozsvári Helikon folyóirat közölte. 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s