Feketemosó: I. fejezet – Éjszaka

Feketemosó logó

Igen, aztán vénségünkre úgy fogunk kinézni, mint Mick Jagger, függetlenül attól, hogy nők vagyunk-e vagy férfiak – Taródi Luca írja a Feketemosót.

A nyolcadik nap éjszakáján lány lett a nő, és fiú a férfi. Egy hatvanas nő sört vitt nejlonszatyorban, a pulttól a helyéig, mert neki ott helye volt. Szemében évezredes szégyen és kiábrándultság, mint amikor egy tinédzser először lát élő, pucér embert rohangálni a parkban. Akkorra már egyedül voltam, elment a legközelebbi éjszakai is, a legtávolabbi meg csak sokára jött. Ragadó talpakkal mentem át egy másik, fűszerszagú terembe, ahol ordított a zene, és mindenkinek kilátszott a háta. Szia, Edgár, én ma Pötyi leszek, ért össze hirtelen a tekintetünk, és elindult felém. Tudod, én nem akarok azok közé az unalmas lányok közé tartozni, akiknek egész életében a-ra végződik a neve, és csak a szempillájuk végét festik egy leheletnyi festékkel. Pedig pont ilyen lánynak tűnsz, mosolygott rám Edgár, aki nem tudott se magyarul se angolul, és nem is Edgárnak hívták. Világutazó vagyok, három negyvenes kopasz barátom van. Igen, szeretem az ilyen szelíd szemű fiúkat, akiket, ha megkérek, eljönnek velem a drogériába tőzegáfonyát venni, csaptam a szelet. Szóval, Pötyi, nézett rám, miközben a bordáimon zongorázott, én kedves fiú vagyok, albán, és Törökországból menekült el a családom, most mindenhol élünk. És ők a családod? Néztem a barátai tányérnagyságú karórájára. Jesz, tú o klok, mondta tényleg. Szerintem, te olyan fajta férfi vagy, aki egész jól keres, de sosincs pénze. Túl kedves a szemed, mint aki sokat költ élelmiszerre és benzinre a kocsijába. Beléd szerettem, de csak erre a négy órára, jó? Nem fogok ezért bocsánatot kérni, jó? Persze, Pötyikém, megengedem neked, mert kedves lánynak tűnsz. Közel lépett, és karöltve vágtunk át az izzadtságszagon. Múlt héten még Amszterdamban voltunk, és kipróbáltam az lsd-t, mosolygott kedves szemekkel, és egy kanapén ültünk, te próbáltad már, Pötyi? Nem, én nem szeretek csak úgy, akárhová menni, de kedves szemed van, neked megbocsájtom ezt is. Tudod, én a civil életben sikeres vagyok, bérszámfejtő gyakornok, és közben egyetemre is járok, nem tudok hosszú időre elmenni innen, csak most… Tudom, Pötyi, látom rajtad, hogy olyan típusú nő lesz belőled, akit elvesznek, még mielőtt észrevennéd. Akiért úgy kell megbolondulni, hogy közben nem szabad kimutatni, akkor is, ha különben csak a motorok, meg a Romanov-dinasztia érdekel. De legyen… érted bármit, nézett rám, én is szoktam egyetemre járni! Mellette mindenhol dolgozom, és… na, ne vágj, ilyen szomorú arcot, Pötyi, nappal mást dolgozom, jó? Komoly munkahelyen, jó? Jó, de én azt szeretném, ha tényleg lenne rendes munkád, hogy ki tudjunk bérelni egy rendes lakást. Igen, az jó lenne. Két szoba lesz, mert még pont két óránk van hátra. Bevilágítana a nap a lakásunkba, és chipset reggeliznénk, és minden idillikus lenne, felszabadító, mint amikor a misén azt mondja a pap, hogy járjunk békével, és már mindenki tiszta lelkiismerettel gondolhat a vasárnapi rántott húsra kovászos uborkával. Szóval, Pötyi, én muzulmán vagyok, bólintott komolyan. Bólintottam, nem baj, egy házasság kompromisszumokkal jár, amiket már a párkapcsolatban el kell kezdeni kikövezni. A nagynéném is mindig azt mondta, hogy a párkapcsolat a házasság előszobája, a bejárat melletti kis vécé, ahonnan kifogyott a kézmosószappan. Igen, nézett rám Edgár, és megsimogatta a vállam, egészen a derekamig, én márciusban születtem, mutatta a telefonján. Rettegve vettük észre, hogy eltelt még egy óra, úgyhogy kért még egy sört, de nekem egy korsóval, magának meg csak pohárral. Most még fiatalok vagyunk, szerelmesek, jó lesz így, sőt, annál is jobb. De inkább mégiscsak megkeresztellek, Edgár, helyet csinálok neked a másik oldalon is, tudod, én ilyen nő leszek, mondtam, és a nyakába lögyböltem a sört, röhögtem, és közben még kettőt kortyoltam. Dohányzol? Vette elő Edgár a cigarettáját, nem, egyáltalán nem, ráztam a fejem, és elővettem a gyújtóm, az jó, mert én sem, káros, nagyon káros, igen, szerintem is, majd kimentünk a hely elé, és láncba szívtuk a cigarettákat. Mi értelme az életnek, ha nem döglünk bele, nem? Elégedett, kaján vigyorral fújtam a füstöt, és végre azt éreztem, hogy ott vagyok, ahol mindig is kellett volna lennem. Tudod, én nem akarok Zoltánnéként vagy Tóth Bélánéként meghalni, emancipációt a temetőkbe, ordítottam, és valahol felkapcsoltak egy villanyt. Tudod, Edgár, igazából én minden nap félek a haláltól. Nemcsak attól, hogy körülöttem meghalnak az emberek, hanem hogy én halok meg. Hogy hiába vagyok fiatal, ugyanúgy leállnak a szerveim, vagy kialakulhat bennem valami, ami túlnő rajtam. És mivel szeretem magamat, ezért mindig sírni támad kedvem ilyenkor. Te félsz? Én jobban félek a lábvíztől, a halál, hát az egy egérút, Pötyikém, eszünk, iszunk, amíg rá nem szárad a hús a koponyánkra, de addig még sok idő van. Igen, aztán vénségünkre úgy fogunk kinézni, mint Mick Jagger, függetlenül attól, hogy nők vagyunk-e vagy férfiak. Edgár, szerinted én szép vagyok? Nem mindegy az? Bámult felfelé Edgár szelíden, félősen, és a stukkókat, mérges, zavarodott arcú, ördögfejű vízköpőket nézte, amik beborították a várost. Ha felnövünk, minket is felraknak egy ilyen épületre, ugye Pötyikém, sőt, már holnap felraknak, amint felkel a nap. Mi is kővé válunk, vagy arra kelünk, hogy eres orrú, vérző szemű nők és férfiak lettünk, akik nejlonszatyorban viszik a sört, és mindenhol helyük van. Igen, Edgár, ez lesz, tudom én, ezért utazol annyit, hogy mindig ott legyél, ahol éjszaka van, ahol nagyok a pupilláid, kedves a szemed, mint egy kiskutyának, és előzékenyek veled a nők. Azért szeretsz, Pötyi? Igen, még fél óráig, aztán elkönyvellek, mint a gyerekkoromat, és őrjöngve keresni foglak minden belvárosi hostelben, de te akkorra már Japánban leszel, vagy a Benelux államokban. Sírni kezdtem, és ő is sírt, egymás nyakába patakzottak a könnyeink, hamarosan el kell válnunk, de én ezt nem bírnám, mondtam, és láttam rajta, hogy ő sem. Orsi turistakrémet és száraz kiflit vettem magunknak az éjjel-nappaliban. Felbontottuk, és ugyanoda tunkoltuk a kiflivégeket. Főztem neked, mosolyogtam rá, és az öngyújtómmal megpörköltem a csücsköt, remélem, örülsz, néztem rá, igen, nagyon finom, valami fűszert tettél bele, amit én nem ismerek? Igen, bólintottam, és boldog voltam, mint egy vendég, akit papuccsal kínálnak, ez ilyen hungarikum fűszer, ne is kérdezd.

Aztán letelt az időnk, és sírni kezdtem még jobban, a mellkasába fúrtam az arcom, de ő már nem sírt. Megálltunk egy ház előtt, feljössz, Pötyike, nézett rám kedvesen, csak alszunk egymás mellett, mint a testvérek, reggel csinálok neked teát. Igen, csak alszunk, mondtam, persze, de a barátaid, félek tőlük, hazudtam, és tovább sírtam. Már jólesett, melegítette az arcom. Na, kérdezte, és elmosolyodott az ég felé, majd belenézett egy pocsolyába, és finoman megfogta a karom. Na? Mi lesz? Igen, Edgár, megyek, vagyis mennem kell, és kirántottam a karom. Lassan négy órája beszélgettünk így, a tekintetünkkel, szavak nélkül, ártatlanul, mégis bűnösebbnek éreztem magam, mintha kimondtam volna mindent, amit csak lehet. Aztán futni kezdtem át a kihalt zebrán, át az Andrássy úton, mint egy őrült, már kelt fel a nap, világos lett, de amikor visszanéztem, már nem volt sehol, és lassan, egymás után szétfutottak az erek az arcomon.

Taródi Luca (1995, Budapest) költő, kritikus, alkalmanként prózaíró. Szereti az összehasonlító irodalmat, Nietzschét, az extrém sportokat és a hideg uborkalevest. Tavaly kezdett el dolgozni első verseskötetén. Telkiben nőtt fel, jelenleg a fővárosban él.

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s