Feketemosó: II. fejezet – Munkában

Az irodában hosszú asztalok előtt ültek a nyugdíjas korú nők, csomagoltak, és nem messze tőlük, látszólag egyedül álldogált a két műszakvezető, egy fiatal ikerpár, Zoli és Dani, egy kedves arcú bácsi, és Csaba, akinek kopasz feje volt, jóságos nézése, és mindent megtettek neki a nők – Taródi Luca írja a Feketemosót.

Előző rész: I. fejezet – Éjszaka

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Mindig is büszke voltam arra, hogy mozgó járművön is meg tudok állni kapaszkodás nélkül, engem a Volán nevelt, mondogattam büszkén. Én nem akármilyen gyerek vagyok, mondtam a tükörképemnek, és egyszerre három emberel szemeztem kacéran, miközben undorodva húztam el a karom az idegenek érintése elől. Fekete és szürke szövetkabátok kerengtek mellettem a szűk átjárón, senki nem akart leülni, kint már hűvös volt, bent pedig olyan meleg, mint amikor lángossütő versenyt rendeznek a pokolban. A közel négy perces zenei rész után, amikor éppen ott tartott a szám a fülemben, hogy „as you walk on by, will you call my name”, valaki megkopogtatta a vállam. Jegyeket, bérleteket, hallottam mellőlem, én meg pislogtam, mint a béka, én még gyerek vagyok, nem tetszik látni? Száz dolog is eszembe jutott, most már talán késő lenne elkezdeni neki latinul az ave maria-t, maradt a beszélgetés. Jó napot, persze, egy pillanat, néztem rá az ellenőrre, akinek az arca olyan volt, mint ha lávakövek közt nevelkedett volna. Legalább másfél percig kutakodtam, kihuzigáltam minden létező fecnit a táskámból, majd az ajtók nyílásakor megindultam kifelé, mint a bölény. Az ellenőr megragadta a kezem, de reflexből kicsavartam, és leugrottam a járműről. Csütörtökön hívtak, hogy pénteken menni kéne. Jól van, megyek, mondom, reggel nyolcra kell menni, és négyig maradni, vagy amíg el nem készülök a napi adaggal. Örültem, hogy tudok menni dolgozni. Akkoriban csak olyan munkákat vállaltam, amik jóval a képességeim és a képesítésem alatt voltak, nem tudom miért, könnyebb volt, meg izgalmasabb, az önérzetemet pedig elástam jó mélyre. A munkahely jó kerületben volt, sehol egy partidrogos, aki már reggel sikoltva, habzó szájjal nézi a feléje haladó embereket. Az épület feltűnően ronda volt, mint ha valaki összekevert volna két szett legót; kádári maradvány a polgárlakások között. Két emeletet battyogtam fel, mire embereket találtam. Szűk, vajszínű fémszekrényekbe pakolták a kabátjaikat nénik és fiatal diákmunkások. Nem néztek egymásra, se magukra, csak járkáltak, elveszett tekintettel a folyosón, fátyolosan, mint amikor lefóliázzák festés előtt a bútorokat, és ugyanazt csinálták, amit minden egyes reggel.

Az irodában hosszú asztalok előtt ültek a nyugdíjas korú nők, csomagoltak, és nem messze tőlük, látszólag egyedül álldogált a két műszakvezető, egy fiatal ikerpár, Zoli és Dani, egy kedves arcú bácsi, és Csaba, akinek kopasz feje volt, jóságos nézése, és mindent megtettek neki a nők.

Szia, melyik szövetkezettől jöttél? – aham, jó, figyu, itt a recin Andi ad majd neked egy kártyát, ha ki kell menned wc-re, csak vidd magaddal, mert nem fogsz tudni visszajönni. A kabátodat, meg abba a szekrénybe tedd, ahol van hely, valszeg nem fogod tudni bezárni, de csukd be, hogy úgy nézzen ki, mintha, hadarta nekem Zoli vagy Dani. Az asztalok között haladtunk, és mindenki engem nézett, bizalmatlanul, mint a pudlit az őserdő vadállatai, akit bármikor szét tudnának tépni, ugyanis nekem még porhanyós a húsom, nem kérgesedett meg a csomagolásban. Végül leghátulra ültettek. Bizsu ékszereket kellett válogatnom. A munkatársam már javában próbálgatta őket, és mosolyogva nézte, ahogy fénylenek a kezén, egy falra szerelt tévében ment a teleshop. Így telt a nap, pár óra után már én is próbálgatni kezdtem őket, amikor nem figyeltek, habár borzalmasan csúnyák voltak, közben félóránként jelzett egy hang, hogy kimehetünk tíz perc szünetre. Minden alkatrészt külön helyről kellett beszerezni, és minden alkalommal hoztam a munkatársamnak is, Ádámnak, aki nem mert felállni a helyéről. Kint a folyosón barátkozni próbáltam, főleg azokkal a diákmunkásokkal, akik feszengtek és nem mentek le cigizni, mellettünk a nénik kis csoportokba verődve fennhangon beszélgettek. Visszafelé menet Zoli vagy Dani odajött hozzám, hogy új posztra raknak, csomagolni fogok, és Erika fog betanítani, aki a második sorban ül. Bemutatkoztunk egymásnak. Erika szégyellősen rám mosolygott. Két ép foga volt középen és sárgás-őszes hátrakötött haja, a bőre pedig tele volt hosszú hajszálerekkel. Szóval, fogod az ékszert, először kifényesíted, így, aztán beleteszed ebbe az átlátszó kis tasakba, majd ebbe a nagyobb dobozba, ja, és melléteszed ezt a kis papírkát is, aztán becsomagolod, és ráragasztod a szállítópapírt, a ragszámot, végül ide kell beírni és kipipálni, hogy kész. Rendben, köszi szépen, mondtam, és elkezdtem csinálni. Furcsa volt, hogy Erikához nem szólt senki, pedig a nők végig hangosan pletykáltak. Danii, visított Dalma, egy kövér, szőkehajú nő, hoztam neked egy kis ajándékot! Itt van egy kis süti! Pff, fújt egyet Erika, jellemző, nézd, hogy udvarol neki, undorító, hányingerem van tőle. Igen, bólogattam bátortalanul, furcsa. Az elkészült dobozokat átvittem, és feltettem a Dalma melletti kupacra. Vidd innen valahova, de gyorsan, ide nem rakhatod, kiabálta, érted? Kell a hely, te meg itt hagyod nekem a sok szart meg szemetet. Dalmám, te egy angyal vagy, szólalt meg Beáta, voltak nálatok a lányodék? Jaj, igen, képzeld, hát ilyet szól, anya, te hogy megfiatalodtál, mondom a Sanyinak, ez biztos pénzt akar. Kriszti, vidd már innen te is a dobozaidat, ne ide rakd, mit nézel te szerencsétlen, jahj, de elegem van, fáj a hátam is. Dalma most már elég lesz, kiabálta hátulról egy másik nő, mire Dalma szemforgatva, némán csomagolt tovább. Na és… te régóta dolgozol itt? Próbáltam beszélgetést kezdeményezni Erikával. Hát, most már lassan négy éve. Előtte postás voltam, de azt utáltam. Tudod, mit szerettem igazán? Régen a gyárban, amikor forrasztani kellett és megmunkálni a fémet, azt a különös illatát az anyagnak, amikor felhevült. Erika szeme kitisztult és a falat nézte rajongva, szinte látszott, hogy épp a fém szagára gondol, meg az acéléra, talán. Tudod, én imádtam ezeket a férfimunkákat, szerettem szerelni, mindent, amihez kézügyesség kell. Nem bírom ezt az affektálást, ami itt megy, de azért jó nekem ezen a helyen, ne értsd félre. Tudod, a rendszerváltáskor megszűnt a gyár, és mindenkinek mennie kellett. Azóta ilyen munkákból élek, mint ez. Egyébként már három éve nyugdíjas vagyok, csak tudod, a lányomnak segíteni akarok, hadarta Erika, nekem lenne pénzem. Csak úgy ömlött belőle a szó, mesélt, mint ahogy csak egy idegennek mesélhet az ember. A lányom mondta, hogy majd a hétvégén meglátogat. Úgy volt, tudod, hogy előző héten látogat meg, de szegénynek nagyon sok a dolga… Végül nem jött, de most már jönni fog. Erika arca befeszült, egyébként dohányzol? Nem, csak nagyon néha, mondtam. Jaj, igen, nekem is mondta az orvos, hogy most már tegyem le, de olyan rohadt jó… nem bírom ki. Tudod, volt egy kis szívbajom, valami a koszorúérrel, meg néhány másik erem is elpattant a karomban, de amikor kifújom a füstöt, tudod, az a mozdulat, meg ahogy ropog a papír. Igen, mondtam. Tudod, én tanulok még, tereltem a témát, és mellette eljárok dolgozni, ha tudok, elvállalok mindenfélét. Erácskám, zaklathatlak egy kicsit? – Jött oda Zoli vagy Dani. Persze… morogta Erika, és már nem rám figyelt. Ebédszünetben követtem a tömeget, aminek egy fele valahova eltűnt, egy kis része pedig bement az ebédlőbe. Magától értetődően leültem egy asztalhoz enni, holott a diákmunkások kint a folyosón rágcsálták a szendvicsüket. Szemek bámultak sötéten, miközben kanalaztam a paradicsomos káposztát. Mellettem egy régóta ott dolgozó lány ült, akit már befogadtak. Jaaaj, gyerekek, de örülök, hogy végre nem kell az Erika ronda pofáját látnom. Háh, láttátok milyen bánatos a nyomorult. Biztos nem látogatta meg a lánya, hát, nem is csodálom, én sem mennék el hozzá. A nők csak bólogattak, néhányan halkan helyeseltek is két nyelés között, igen, mondták, és tovább rágtak. Remélem, most már hamarosan meghal ez a szerencsétlen, kiabálta Dalma, hogy a folyosón is jól hallják, de erre már senki nem felelt, csak a kanalak csattogtak. Telefonnal a kezében hirtelen bejött Dani, és suttogva kívánt jó étvágyat, majd fennhangon folytatta: Hát most nemtom’, mi lesz ez a nagy baszakodás, de szerintem nem kell emiatt levenni valakit a projektről. Ne értsd félre, kurva nagy szarban vagyunk, de most mi a faszt csináljunk?! Zolikám, én olyan őszinte vagyok, mint a halál, komolyan. Aludni se bírtam, jah, a norvégoknál annyira szar az adózás, hogy nem vállalják el, de reggel ashtanga jógáztam, kurva jól esett hallod, ordította, majd eltűnt egy kávéval a kezében. Amikor visszamentünk, jó húsz percig némán csomagoltunk. Sajnáltam Erikát, szerettem az egyszerűségét, mint ahogy az ember szereti a gyerekkorából megmaradt fakockáit, és a kést, amivel túl tud élni, mondjuk a dzsungelben vagy megkenni a kenyerét vacsorára. Nemrég halt meg az anyám, mondta Erika, és könnyes lett a szeme. Nagyon sajnálom, mondtam, de igazából nem tudtam, mit mondjak neki. De szép kort megélt, ugye? – Kérdeztem hülyén, és próbáltam úgy mosolyogni, mint aki képes megérteni más szomorúságát. Igen, tulajdonképpen igen, csak hát nagyon hiányzik. Egy ideig együtt éltünk, aztán most nagyon üres a ház, mondta, és közben rendíthetetlenül csomagolt. A zajszint növekedésével a főnök idegesen nézett körül. Lányok, hogy haladtok a munkával? Mint a rák, gondoltam, miközben próbáltam lekaparni magamról az odaragadt celluxot. Jóól, Csaba, köszönjük a kérdést, kiáltották néhányan, és csendesebb lett az iroda. Tíz perc múlva odajött hozzám Csaba kedvesen, megkérdezte, hogy ugye jól hallotta, hogy valamilyen baj volt velem, és azzal folytatta, hogy ugye nem bánom, ha a béke kedvéért inkább áttenne a többi diákmunkáshoz a rakodó részhez. Felálltam, és elbúcsúztam Erikától, minden jót kívántam neki. És tényleg úgy is gondoltam, őszintén. Ő egészen boldog volt, és búcsúzóul adott egy kis gémkapcsot, amit egy apró pereccé hajtott össze. Nap végén mindenki a vajszínű fémszekrények körül mászkált, és oda se nézve, fáradtan húzták fel a cipzárt a kabátjukon. Erikát már nem láttam, de nem is nagyon kerestem. A kabátom kifelé menet felakadt egy kilógó vasdarabra és reccsent egyet. Ösztönösen rántottam rajta egyet, majd még egyet, és sietve kiléptem az ajtón. Többet nem mentem vissza oda dolgozni.