Feketemosó: Kovász

Feketemosó logó

Nagymama kenyerének ropogós volt a héja, és mikor megszegték, aromás párát eregetett. A barna tészta vékony szálakra foszlott, savanykás íze jelentette nekem a tavasz kezdetét. – Dénes Gergő írja a Feketemosót.

Tegnap temették Nagymamát. Nem lehettem ott, de úgy tudom, szép idő volt. Szinte látom magam előtt a narancssárgás fényben fürdő temetőt és a rokonokat, barátokat, ahogy lehajtott fejjel, kis csoportokban toporognak a sírkövek közt. A langyos szellő éppen csak meglebbenthette a kigombolt fekete kabátokat. Kora délután volt, a közeli pékségben akkor ért véget a műszak. Biztos mindenki érezte a frissen sült kenyér illatát.

Sütés. A Facebook és az Insta tele van vele. Korábban csak mosolyogtam rajta. Egyszerű pótcselekvés, nem hittem volna, hogy nekem is kell majd. Általában jól tűröm, ha nincs mit csinálnom. Ma reggel viszont arra ébredtem, hogy nem fogom kibírni ezt a napot, ha végig a laptop előtt ülök. Az ötlet persze nem jött azonnal, de ahogy megittam a kávémat, és hatni kezdett a koffein, hirtelen beugrott: sütök én is egy házi cipót.

Gyerekkoromban csak egyfajta kenyeret vettünk a boltban, azt a seízű fehér veknit. Nagymama azonban minden húsvéti látogatáskor puha kovászos kenyérrel várt minket. A különbség már akkor is lenyűgözött. Nagymama kenyerének ropogós volt a héja, és mikor megszegték, aromás párát eregetett. A barna tészta vékony szálakra foszlott, savanykás íze jelentette nekem a tavasz kezdetét. Mindig csak magában ettem, nem kellett hozzá se vaj, se felvágott, se Nutella.

Később aztán a boltokban is megjelentek a különböző kovászos pékáruk. Akkor már itt laktam Pesten, így nosztalgikus érzéssel válogattam köztük. Eleinte. Bár nem voltak rosszak, mégsem találtam bennük azt a bizonyos ízt. Felhívtam Nagymamát, megkérdeztem, hogyan csinálja. Azt mondta, ha a következő húsvéton egy nappal korábban megyek, megmutatja. Azóta minden évben így tettem, és végül mindig kaptam egy hatalmas cipót, amely hetekig finom maradt.

Tudtam, hogy az albérletben nem utánozhatom. Se időm, se megfelelő cuccom nem volt hozzá. Kerestem a YouTube-on egy egyszerűbb receptet, de még ahhoz is be kellett vásárolnom. Eddig fogalmam sem volt róla, hogy milyen sokfajta liszt létezik. Visszatérve a konyhába találtam egy rózsaszínű műanyag tálat, abba öntöttem össze a búza- és a rozslisztet. A receptvideó szerint kettő az egyhez arányban kellett volna, ám mivel nem volt mérlegem, szemmértékre dolgoztam. Úgy, ahogy Nagymama. A lisztkeverékhez már csak meleg vizet kellett adnom, és kezdhettem is a dagasztást. Kézzel nyúltam a masszába, a szürkés, ragacsos anyag azonnal rátapadt az ujjaimra. Ez nem nagyon tetszett. Pár perccel később viszont megváltozott a tészta, és a pacsmagolás gyúrássá komolyodott. Igyekeztem ráérezni a megfelelő mozdulatra. Nagymama mindig olyan könnyedén csinálta, pedig ő akkora mennyiséget dagasztott, hogy a család minden tagjának jutott belőle. Én csak egy félkilós cipócskát akartam, mégis alaposan megszenvedtem, mire elfogadható lett. Kifújtam magam. Aztán elővettem a boltból szerzett kis tasakot, a szárított rozskovászt.

Amíg nem láttam a videót, nem is sejtettem, hogy van ilyen; igaz, néhány évvel ezelőttig azt sem tudtam, hogy mi a kovász valójában. Mikor végzett a dagasztással, Nagymama sót és valami furcsa szagú, szürke pépet adott a tésztához. A kovászt. Elmondta, hogy ezt nyolc órával korábban el kell választani az anyakovásztól. Összevont szemöldökömet látva odalépett a hűtőhöz, majd annak felső polcáról kiemelt egy régi befőttesüveget. Az üvegben ugyanaz a szürke pép pöffeszkedett. Kiderült, hogy igazából csak liszt és víz keveréke, melyet a levegőben keringő baktériumok érleltek. Anyakovásznak pedig azért hívják, mert minden kenyérsütéskor ebből a konkrét üvegből származik az a pár kanálnyi kovász, ami éppen kell. Az anyakovász örök. Feltéve, ha etetik, azaz bizonyos időközönként újabb adag lisztet szórnak rá. Nagymama azt mondta, már azelőtt is ezt csinálta, hogy gyerekei születtek. A szárított rozskovászt elég csak kiborítani a tasakból.

A kenyér a világ legősibb étele. Egyszerű, mégis vallásos tisztelet övezi. Nem meglepő. Van abban valami misztikus, ahogy láthatatlan okokból a duplájára duzzad a tészta. Az én kenyerem is szépen megkelt a rózsaszínű tálban. Kiszedtem a belisztezett konyhapultra, és megpróbáltam cipót formázni belőle. Ehhez is tartozik egy sajátos mozdulat, a virgolás. Nagymamának remekül ment, nekem viszont nem sikerült. Akárhogy próbálkoztam, a tésztám mindig más alakot vett fel, mint amit akartam. Ha végre összejött a gömbölyded forma, rögtön szétcsúszott, amint elengedtem. Nem volt jó az állaga. Egyre durvábban gyűrögettem és hajtogattam. Közben az anyakovászon járt az eszem. A levegő baktérium-összetétele minden házban más, így minden anyakovász egyedi. Már tudom, hiába kerestem a többi kenyérben azt a bizonyos ízt. Tovább püföltem a tésztát. A befőttesüveg most is ott állhat a hűtőben. A kovász úgy egy hétig bírja még.

Arra eszméltem, hogy ököllel ütöm a kenyeret. Egészen lapos lett, mire abbahagytam. De nem érdekelt. Fogtam egy kést, és keresztet hasítottam a tetejére, hogy legalább ennyiben hasonlítson a Nagymamáéra. Aztán bevágtam a sütőbe, s otthagyva mindent, elmentem tévézni. Szinte már el is feledkeztem róla, amikor jelzett a mobilom; szerencsére volt annyi eszem, hogy beállítsam az időzítőt. A kenyerem még így is megégett egy kicsit. Vagy csak sötétebb lett, mint amire számítottam. Kitettem a vágódeszkára. Mikor eléggé kihűlt, a kezembe vettem. Nagymama mindig azt mondta, hogy akkor jó a kenyér, ha az alján megkopogtatva öblösen dobog. Kipróbáltam. Az enyém tompán dübögött. Kettészeltem. Barna volt és tömör. Sehol a finom szálak, sehol egy légbuborék. Az íze meg fűrészporszerű. Amúgyse terveztem, de így már biztos voltam benne, hogy nem teszem ki a Facebook-ra.

Hirtelen megszólalt a kapucsengő. Számban a tasakos kovász kellemetlenül savanyú ízével kiballagtam az előszobába, és felvettem a kagylót. Egy postás szólt bele. Csomagot hozott. Átvettem a kinti papucsomat, hogy lemenjek érte. A postás rosszkedvűen adta át a barna papírba burkolt dobozt. Elnézést kért, hogy csak ilyen sokára kézbesítették, de hát ez van, nem is érti, ki bíz még csomagot a postára. Elég volt rápillantanom a címzés kerek betűire, tudtam, ki volt az. Ahogy felértem, rögtön a konyhába mentem, és félretoltam az elfuserált kenyerem. A doboz fedelét felnyitva egy tiszta vászonkendő bukkant elő. Félrehajtottam. Ott volt a ropogós héj, rajta a kereszt alakú vágás. Heteken át hánykolódhatott abban a dobozban, mégis hibátlan maradt. Az utolsó.

Dénes Gergő vagyok, 1998-ban születtem, s azóta a Vértes lábánál fekvő Oroszlány városában élek. Alapfokú diplomámat 2020-ban szereztem meg az ELTE BTK-n, melynek jelenleg is hallgatója vagyok – filozófia mesterszakon. Gimnazista korom óta írok hosszabb-rövidebb prózákat, publikálni viszont csak nem olyan régen kezdtem. Eddigi novelláimat a kolozsvári Helikon folyóirat közölte. 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s