Feketemosó: Egészséges hipochondria 2.

Feketemosó logó

Az orvosnak az a feladata, hogy rámutasson a hibáimra, amiket a bőrömtől és a húsomtól nem látok” – Nagy Hilda írja a Feketemosót.

Az előző rész: Egészséges hipochondia 1.

A rendelőkben általában szégyenkezem. Azt sugallják, mintha egyedül én tehetnék arról, hogy elromlott valami bennem. Elmegyek mindig szép ruhában, és azt a látszatot keltem, hogy minden rendben. Néha nem érzem, hogy gond lenne, de úgyis tudom, hogy végül találni fognak valamit. Az orvosnak az a feladata, hogy rámutasson a hibáimra, amiket a bőrömtől és a húsomtól nem látok. Nem hallottam soha a tüdőmet, amikor jó mélyeket lélegeztem. Ez valahol igazságtalan. Megfosztanak saját magam megtapasztalásától. Kárpótlásul szerettem volna megtartani a röntgeneimet, de nem mindig adták ide, költözéskor is elkallódnak az ilyesmik, pedig ott kellene lenniük a családi albumok mellett, hogy minél teljesebb képet tudjanak mutatni rólam. Eldöntöm, hogy ha lesz családom, ez lesz a vizuális emlékek elsődleges rendezőelve.

Olyan is van, amikor az orvos nem mutat rá a hibáimra, és el akarja hitetni velem, hogy rossz a diagnózisom. Ilyenkor a páciensnek kitartóan harcolnia kell, hogy végül ismét elnyerhesse a beteg státuszát. Nem mindig adják könnyen. A diagnózis az ő hatókörébe tartozik, nyugodjak meg, vegyek propoliszt. Hiába mondom, hogy már ötévesen durvább szereken éltem, olyan, mintha vizet innék, túladagoltak már mindennel, nem hisz nekem, untatom, nem, rosszabb, idegesítem, azt akarja, hogy kimenjek. Nem megyek ki. Mondom, hogy ez rózsahimlő, nézze csak meg, amúgy is járvány van. Azt mondja, pubertáskorban normálisak a pattanások. Másnapra kivirágoztam. Jó, hát valóban úgy tűnik, nem mind bőrprobléma. És még ő az ingerült.

Az alapvető paradoxon, hogy az orvosaim mégis azt hiszik, hogy jobban tudják, mire van szükségem nekem, mint én. Miért nem akarok fogamzásgátlót szedni, miért nem akarom kivágatni azt az anyajegyem, miért nem akarom kihúzatni azt a bölcsességfogam, miért nem csinálom így, miért nem akarom úgy. Vannak specializációfüggetlen frázisok: előbb-utóbb úgyis az lesz a vége, hogy. Megkapom a diagnózist, de nem fogadom el. Bár éppúgy illetlenség visszautasítani, mint az ajándékot, azért az igazán szemérmesek ezt mégis megkísérlik. Alapvető álláspontom a kételkedés. Aktív páciens vagyok, segítek nekik. Brainstorming. De van, aki hozzám hasonlóan szintén kételkedik. Miért ne lehetnénk partnerek, ha a célunk ugyanaz? A rendelőhöz közel van a kórház, bemegyek oda is. Miért jöttem, nem tartozom oda, ő gyerekorvos. Mondom, csak hallgasson meg, kiválóan lélegzem mélyeket. Ugyanaz a diagnózis. Elfáradtam harmadik orvoshoz menni, inkább belenyugszom, hogy átlagos, szezonális betegségem van, és lehet, hogy most kivételesen jól hallják. Előbb-utóbb úgyis az lesz a vége, hogy igazam lesz. Tizenhat éves vagyok.

Nagy Hilda

Nagy Hilda (Erdőszentgyörgy/Marosvásárhely/Kolozsvár/Józsefváros, 1995) nem szépíró, szkeptikus a viszonya a versekkel. Az ELTE BTK ITDI Az irodalmi modernség program hallgatója. Kritikái, tanulmányai eddig az Alföld, a Literatura, az Irodalomtörténet, az Irodalomismeret, a Műút, a Korunk, az Apokrif, az Új Forrás, a kolozsvári Helikon, a Kortárs, a KULTer, valamint az Art7 felületein kaptak helyet. Az első Feketemosóra írt szövegét lefordították románra, amely aszem.info-n jelent meg. Minden érdekli, aminek köze lehet a betegségnarratívához. 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s