Feketemosó: Jegyzetek a Vörösnek (1)

Hazugságba nem menekülök, de hallgatásba igen gyakran, hisz vannak dolgok melyekről nem tudok, másokról nem beszélhetek Bödecs László írja a Feketemosót.

Feketemosó logó

Először is ott kell elkezdenem, hogy nem tudhatom, ki vagyok. Bár tudnám. Ami biztos, hogy különböző hangok és vágyak, szándékok és elhatározások motoszkálnak bennem, ezek a kínoznak és nyugtatnak, mikor hogyan sikerül nekik. Hazugságba nem menekülök, de hallgatásba igen gyakran, hisz vannak dolgok melyekről nem tudok, másokról nem beszélhetek. Amikről beszélhetek viszont nem tesznek ki engem, így a mondataimhoz csak érintőlegesen van közöm. Egy részem a sötétségben él, a másik viszont nagyon is vágyik a fényre, és küzd, de őrlődik és bizonytalan.

Ha írok valamit, ki kell választanom, mi az, ami még belefér e kettősségnek az elfogadható részébe, és törekednem arra, hogy igazsága révén felülírja a másikat, a vészest. De mennyi érdekesség és mennyi erő van a rossz hangjában, az elkeseredés, a lemondás, a tanácstalanság szólamai mennyivel biztonságosabbnak tűnnek, mennyivel könnyebben otthonra találnak mások szívében is. Hogy kapcsolódjak másokhoz, és ne őszintétlenül tegyem, hangot kell adjak a kétségeknek, a valóság megannyi ellentmondásának, amikről a jó érdekében sokan lemondanak, és csak és kizárólag a jó dicsőségét és a rossztól való távolságtartást hangoztatják. De hogy tudjon beszélni a rosszról, aki csak tagadja. Mi van a hangjában, amit meg kell hallgatni, mi van a történeteiben, amit fel kell idézni? Hogy tudjuk nézni és megértően beszélni róla, hogy lássuk igazán, mert tudjuk, hogy megszűnése lehetetlen.

Vannak, akiknek megadatik, hogy a csak a fényt lássák, és azon keresztül nézzék a szenvedést, még a sajátjukét is. Eltávolodni a benned élő rossztól viszont azt jelenti, hogy nem értheted meg többé a mások szenvedését, nem érzed többé, csak az egykedvű, betöltő nagy fényességet. Ha átadod magad az ilyen megújulásnak, emberi szenvedésed többé megértésére itt nem talál, valaki más lesz majd a vigasztalód, és a magányod porhanyós lesz, kapcsolatod az emberekkel leereszkedő és odaforduló, de nem leszel itt, mert másnak ajánlod és mástól várod a vigasztalást. A szenvedés értelmetlensége értelmet nyer, az ember magányossága pedig végső próbává válik, egyedül lemondani a magányról. Sokaknak még életében eljön a kivonulás fényessége, az emberi szenvedés megvigasztalása. Lehet-e, hogy a kettősség szószólói, bármilyen igazi művészek feloldódjanak az ünneplés, a világosság nagy színegységében? Vagy akkor cserben hagyják a szenvedőket, semmilyen kis hatalmuk megnyugtató bizonyságában nem érzik többé, és nem küzdik újra meg újra ki magukból az emberi szenvedés legigazabb lényét, a reményt?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s