A boszorkányok megérkeztek. Hárman voltak, fáradtan, izzadtan és füstszagúan ülték körbe a már kisebbedő lángokat –Bödecs László írja a Feketemosót.
Az érettségi végeztével kifelé haladt a gimnáziumból. Nem a legelsők között, de egy nagyobb csoport élén, így előtte épp zártan állt az robusztus fakapu. Élesen lefelé vezetett a folyosóról nyíló lépcső, a félemeletről a porta elé fordulva alig szűrődött be fény, valamennyire csupán a portaablak derengett, és a háta mögött, a homlokzattal párhuzamos folyosó. Még egy kicsit merülni a sötétségben. Gyorsan szedte a lépcsőfokokat, magassarkú cipője kopogott a kövön, rakott szoknyája, aminek viseléséhez anyja ragaszkodott, suhogott és fel-fel libbent, mögötte már megindult a zsivaj, a kiszabadultakból felszakadt a szó, biztos többen ismerősökkel verődtek össze, viszont ő nem akart találkozni senkivel. A kapu nehéz volt, hátra kellett feszülnie egész testsúlyával, hogy megmozdítsa, a homályban hirtelen fáradtság tört rá, kapkodott, nem vett levegőt, azt képzelte medence mélyén fekszik, felette több méternyi víz, és már a fulladásig tele a tüdeje. Még szólt benne elfojthatatlanul: Byron az angol romantika legnagyobb hatású költője, rövid tündöklése után hazája eltaszította magától, de Európában továbbra is bálványozták, elbeszélő költeményeinek szeszélyes líraiságát gyakran utánozták, az úgynevezett világfájdalom vagy spleen a század fiatalságának kórtünete hitelesen fejeződött ki benne, Schopenhauer nyomán a filozófia is magáévá tette ezt a pesszimizmust.
A benti sötétet hosszú függőleges fénycsík vágta szét. Már látta is a szemben lévő park fáit, enyhe légmozgást érzett és tömény napfény öntötte el a feltáruló látképet a kánikulában, nagyra nyitotta a száját, szinte harapta a gyér levegőt. Talán a lépcsőn való zötykölődéstől, a sarkától a gerincoszlopán keresztül a feje búbjáig inger futott végig, ettől nagyot nyújtózkodott és ásított. Közben betűrt, fehér inge kihúzódott a szoknyából, egy pillanatra napvilágra került a hasa és a háta alja, táskáját visszahúzta a vállára, mert az majdnem lecsúszott. Mögötte még be sem zárult az ajtó, már mások húzták befelé és kilépni készültek rajta. Gyors egymásutánban flekszbe fordította bokáit, lenyúlt, megszabadult a cipőitől, majd sietve lehajolt és kezébe vette őket, a vékony harisnyával nem törődve átszaladt az úton, be a fák közé, a gyepre. Nem jött autó, úgy gondolta, szabad.
A fű hűvös volt talpa alatt, arcát pedig szinte perzselte a tábortűz. Felsőtestüket és karjaikat lógatva táncolták körbe a lányokkal. Haja eltakarta az arcát és fejébe szállt a vér. Ez a testtartás az önkívületi állapothoz kellett, boszorkányidézéshez. Késő este volt már, de még csak nem rég ment le a Nap. Áttáncolták a naplementét. Ahhoz hogy megidézzék a boszorkányerőt, szükség volt a megszülető éjszakai árnyékokra, amiken keresztül a túlvilági lények átléphetnek a mi létsíkunkba. Továbbá kell egy nekik egy dal, ami szintén akkor születik, amit figyelhetnek, hogy át tudjanak kelni az alagúton. Valami ilyesmi. A játékok kereteit általában Zsolti és húga, Szimi találták ki. Rohadtul jól hangzott bármi, amit ők ketten adtak elő, már amikor fogalmazták a szabályokat, mintegy szemléltetésül, egyszerre el is játszották. Különösen értettek hozzá, hogyan rögtönözzenek valami olyat, amibe a többiek is beszállhatnak és hozzárakhatják a magukét. Ő a verset adta hozzá: Ifjú boszorkányok… – valami ilyesmi a címe, még kiskorában, az iskola elején, vagy talán előtte szerepelt ezzel egy ünnepségen, vagy versmondó-versenyen. „Tűz a házam, Issspiláng” – mi más lehetne, mint varázsige. Ezt hitte régebben, olyan szó, – amitől kigyullad a tűz a szalmatetejű házakon, amikben régen laktak az emberek! – úgy is mondta, akkor „Issspiláng – Issspiláng!”, amikor még nem tudott igazán olvasni és anyjával együtt készültek a versmondásokra, együtt tanulták meg a verset. Az anyja kérdezte: Na és Ágica, mit jelenthet az az ispiláng? Mindezekre még egészen jól emlékezett, éles, színes emlékként futottak végig fejében, ahogy most előkerült ez a vers, aminek meglepő módon kis gondolkozás után még mindig emlékezett minden sorára, pedig talán tíz éve mondta utoljára. Miközben táncolt, látta magát gyerekként ezt válaszolni a kérdésre: Ispiláng az egy isten, az az isten, amelyik meggyújtja a szalmatetőt, meg elviszi a lányokat a szénakazalba, meg az, amelyik akkor jön, ha fogócskáznak a kukoricában és meglátják egymást, amikor megijednek, aztán megcsókolják egymást. Erre anyja felnevetett az emlékben. Ő is hangosan felkacagott erős fejhangon, érezte, már lassan itt az ideje, hogy a boszorkányok átlépjék az árnyékhatárt.
A boszorkányok megérkeztek. Hárman voltak, fáradtan, izzadtan és füstszagúan ülték körbe a már kisebbedő lángokat. Kezeikben szuronyokat tartottak faágakból és mályvacukrot sütögettek. Zsoltit nézte, aki még midig félig ismerős dallamokat pengetett belemerülve a hangokba, első hajtincséről, ami alapvető göndörségéből kiegyenesedve lógott előre, egy izzadságcsepp pottyant az orra végére, ekkor már mozdult ugyanis, felnézett kissé más irányba, a tűz köré, aztán felé fordult és őt nézte, elmosolyodott, a mályvacukor meg pont ekkor leolvadt a bot végéről, és egy része fennragadt a másik bepottyant a tűzbe, nem volt nagy kár érte, sok volt még.
Apokrif Online 