Megjöttek!
(megjelent az Apokrif 2016/2 számában)
Mióta csak az eszemet tudom,
őket vártuk! Örökké
rájuk gondoltunk, amikor ezek
bezáratták az összes templomunkat,
a magisztrátusból elmozdították
a mieinket: józan életű,
tisztes polgárokat, és részeges
tanulatlan csizmadiákat, és
cserzővargákat tettek a helyükre,
mikor kiönttették velünk a teljes évi
bortermésünket, valamilyen új,
eszelős jogszabályra hivatkozva, amelyet
alig két napja hoztak a tanácsban!
Amikor kémeik hiúzszemmel figyelték,
ha felkerestük egymást otthonunkban,
nem titkos istentiszteletre jött-e össze
az a nyolc-tíz ember, hogy kinek érkezett
gyanús látogatója idegen városokból,
s vajon az új vagy a régi naptár szerint
tartjuk-e meg a húsvétot és a karácsonyt…
Mindezt elszenvedtük, de ebben a szenvedésben
volt valami erő: ahogy egymásra néztünk –
némán, mert a falnak is füle volt –,
szavak nélkül is tudtuk, mire gondol a másik:
rájuk, akik ott valahol
a messzeségben, szélben és sötétben,
idegen városok alatt,
folyón átúsztatva, hágókon át,
legördülő sziklák és síkos vízmosások
veszélyes útjain közelednek felénk,
hogy kivívják – mert egy nap kivívják biztosan! –
az igazság ügyét, a mi ügyünket.
És most itt vannak végre!
Éljenzés és sírásba belefáradt
szemünk örömkönnye fogadta őket!
Harangzúgás a visszafoglalt templomokban,
virágeső az utcán. Életünk
legszebbik napja volt ez!
Ahogy a városkapun át
belovagoltak, elgyötört szívünk
csaknem kiugrott örömében.
S munkához látni nem is késlekedtek!
Kipiszkálták nyomorúságos
rejtekükből a hitvány bírákat, elzavarták
a részeges és korrupt magisztrátus
összes tagját (kivéve azt a párat,
akik még idejében megneszelték
a változást, és titokban, követek útján
jó kapcsolatot ápoltak velük,
vagy lakomára invitálták
pár főemberüket, míg a közkatonák
házról házra jártak, és a lisztesdobozba,
párnacihába rejtett
arany után kutattak, vagy a sovány baromfit
fogdosták össze a külvárosokban).
Lusta, cifrálkodó
asszonyaikat megerőszakolták
(meg néha a miénket is – olyankor
kioldalogtunk a szobából,
vagy égő arccal félrenéztünk).
Most a mi őreink járkálnak éjjelente,
figyelve éberen, hogyha öten-hatan
összeverődnek egy-egy házban vagy utcasarkon,
mi ellenőrizzük: melyik naptár szerint
tartják meg a húsvétot, s a karácsonyt.
Sötét hajnalokon a városkapunál
mi túrjuk fel a szénásszekeret
a nagykabátba burkolt csecsemőért,
akit keresztelni visznek titokban
az erdei kápolnába, ahol
valami száműzött papjuk misézik.
Most ők köszönnek mélyen meghajolva,
a bátrabbja komor arccal, a gyávák
alázatos mosolygással, miközben
mi látjuk az ő szemükben, amit
ők láthattak korábban a miénkben:
a meghunyászkodással leplezett
gyűlöletet, igen, de nem csak azt,
hanem – és ez a szörnyű! –
valami fényes, győztes csillogást is,
a vesztes diadalmas örömét,
akinek a világ most hirtelen
egyszerű lett: fehér és fekete,
a boldog bizonyosságot, hogy Isten
mellettük áll, hogy az ő ügyüket
karolja fel, hogy náluk az igazság,
ami mindig az áldozatoké –
mivel fordult a kocka… és hogy jaj, jaj nekünk!
Egy más világban
(megjelent az Apokrif 2016/2 számában)
Tudom, minden mulandó, de azért ezt az egyet
mégse hittem volna: azt, hogy egy másik
világban vénülök meg, mint ahol megszülettem.
Gyerekkoromban még ott voltak mindenütt:
a tűzhely lángjában, a fákban, a csillagokban,
s a vizekben, igen, kiváltképp a vizekben,
és az örömben és a haragban is, a lényünk
gyökeréig leható rémületben:
olyankor ők léptek be a lelkünkbe, sisakban,
villámmal a kezükben, kagyóhéj-csónakon,
e magasabb erők. Szúette szobruk
ott állt minden kertben és utcasarkon,
ha jártunkban-keltünkben kedvünk támadt
áldozatot bemutatni nekik.
Azt épp nem mondanám, hogy túl sokat
gondoltunk volna rájuk, de azért
ők voltak a világ rejtett alapzata,
és minden más az ő
létükből következett: hogy mikor kell
elvetni a magot, lerakni
a ház alapkövét, eltemetni a holtat,
először lenyírni az újszülött
haját és körmét – ezer évig így volt,
azt hittük, így lesz újabb ezer évig.
Vagyishogy nem hittünk semmit: biztosra vettük.
Eleinte alig is vettük észre
a változást: végtére is kinek kell
tíz Szerapisz-szobor, négy Aphrodité-szentély?
Maradt így is elég. Az emberek a lerombolt
templomok kövét hazahordták,
hogy megtoldják a házat egy szobával.
A szobrokat otthon, a kertben
állították fel, vagy pedig
fölhasogatták őket tűzifának.
Voltak persze holmi rendeletek,
de azokat nem tartotta be senki,
és nem is ellenőrizték a betartásukat,
legfeljebb hébe-hóba, hogyha egy hivatalnok
bal lábbal kelt, vagy ártani akart
valakinek pusztán személyes okból,
vagy ha éppen nagyon törte magát
az előléptetésért. Melyik volt az a pont,
hogy álltak épp a csillagok fölöttünk,
melyik reggel riadtunk arra, hogy
mostantól egy másik világban élünk?
Hogy míg mi aludtunk, az églakók
démonná változtak, az áldozatból
babona lett, hogy mindaz, amit eddig
tiszteltünk, amiről azt hittük, így helyes,
mostantól visszatetsző és megvetésre méltó?
Nem volt ilyen reggel, nem volt ilyen pont.
A múlt még megmarad,
mint hófoltok tavasszal,
néhány árnyékos helyen, bokrok alján,
pár napnál nem tovább. Az életünk
véget ért, mielőtt véget ért volna.
Azt mindig is tudtuk, hogy vége lesz,
de azt hittük, majd az utódok
s az ő utódaik viszik tovább
nevünket és szokásainkat. Azt az egyet,
azt nem is álmodtuk, hogy egy másik világban
halunk majd meg, mint ahol megszülettünk.
Apokrif Online 