Egy gyilkos operája (színikritika)

M – Eine Stadt sucht einen Mörder, Komische Oper (Berlin)

A 20-as években különösen kegyetlen sorozatgyilkosok tartottak rettegésben több német nagyvárost. Talán a szörnyű rémtettek feldolgozásában segített, hogy a népnyelv az 1923-ban íródott Marietta című Walter Kollo-operett egyik ártatlan, habkönnyű dalát kíméletlenül átírta. Így a romantikus operettdallamok már nem a boldogság eljöveteléről, hanem egy olyan sorozatgyilkosról szóltak, aki az áldozatok testrészeiből kocsonyát, szalonnát és kolbászt készít. A Várj csak, várj és hozzád is eljön hamarosan a boldogság helyett a Várj csak, várj és hozzád is eljön hamarosan a gyilkos kezdetű átköltést pár évvel később Fritz Lang német filmrendező tette világhírűvé. Krimijének első jelenetében, egy kislány szájából hangzik el a szöveg, mint kiszámolós mondóka. Moritz Eggert a filmmel azonos című: M – Egy város keresi a gyilkost egyfelvonásos operáját 2019-ben mutatta be a berlini Komische Oper.

Viszonylag hosszan lehetne sorolni, hogy miért ne írjon valaki egy filmből operát, hiszen a mozgókép vizuális eszközeivel a színpad nehezen veszi fel a versenyt. A már említett zeneszerző Moritz Eggert és a rendező Barrie Kosky azonban rendkívül átgondoltan nyúl a történethez, így egy pillanatra sem hiányoljuk a film izgalmát. A hangjáték (Hörspiel, ahogy a rendező nevezi a művet) a film dramaturgiáját követi. A prózai szövegek is az eredeti forgatókönyvből valók. A filmben azonban a gyilkos csak az utolsó tíz percben szólal meg. Ez ott semmilyen problémát nem jelent, sőt növeli a feszültséget, hogy a kamera „titokban” követi a gyermekgyilkosságra készülő férfit. Egy operában azonban nehezen elképzelhető, hogy a főszereplő csak a nyolcvanadik percben kezdjen el énekelni. Az alkotók így az egész színpadi történést áthelyezték a gyilkos lelkébe, vagyis úgy látjuk a világot, ahogy ő. Ezzel a nézőpontváltással a történet már megtalálja a helyét az operában, mivel amit látunk, az egy sorozatgyilkos „monodrámája”, egy kiúttalan, elveszett ember pszichothrillere az opera nyelvére fogalmazva. 

A színpad kerete, mint egy befelé mélyülő, perspektivikus filmvászon, irányítja a figyelmet a sötét hangulatú, egyszerű térre: a városra, ahol történet játszódik. A gyilkos már az első jelenetben – talán csapdaként – egy ugróiskolát rajzol a földre. Majd egy, a színpad síkjától elemelt járdán rója az utcákat, amikor valaki követni kezdi – legalábbis ő úgy érzi, és mi csak azt látjuk, amit ő érez. A néma szereplő egy gyermektestű felnőtt. A város lakóinak nagy részét ugyanis gyerekek játsszák, akik a fejükön groteszk, öregedésbe merevedett maszkot viselnek. Teszetosza mozdulataik egyszerre emlékeztetnek az idős- és gyerekkorra. A többi lakót valódi gyerekek személyesítik meg. A gyilkos az egyetlen felnőtt, így valójában nem is tudja elkerülni, hogy ne gyerekeket öljön. Semmi sem felnőtt méretű körülötte: az ajtók, az asztalok, a székek mind kicsikre szabottak hozzá képest, ő egyik képbe sem passzol. A maszkos szereplők valójában technikailag némák, szinkronhangjuk a zenekari árokból érkezik, ahonnan felnőtt színészek a beszédhangjuknál magasabban mondják a jelenetek szövegét. A látottak és hallottak közötti disszonancia szintén a főszereplő bensőjének kivetítésére szolgál. Ezt hangsúlyozza még az a technikai plusz is, hogy az operaház minden emeletére hangszórókat építettek be, így a szinkron hangok, időnként digitálisan még inkább torzítva, valójában a nézőtér teljesen bejósolhatatlan pontjairól szólalnak meg. Az elektromos hangszerekkel kiegészített szimfonikus zenekar is kihasználja ezt a lehetőséget, így egyfajta sajátos operaházi dolby surround hangzás öleli körbe a nézőket. 

A város lakói a sorozatos gyermekgyilkosságok miatt kezdenek egyre kétségbeesettebbekké válni. Nemcsak a nyomozók, de már a gengszterek is az elkövetőt keresik. Utóbbiak azért, mert olyan körülmények között, hogy minden sarkon folyamatosan áll egy rendőr, nem tudják a „munkájukat” végezni. Mindenkinek érdekében áll a rend helyreállítása. A szálak felderítése azonban nagyon nehézkesen zajlik: az egyik jelenetben a két szemtanú arról sem tud megállapodni, hogy a legutóbbi áldozatnak milyen színű sapkája volt. A kép előterében mi látjuk a megoldást: a gyilkos egy piros kötött sapkát bont le éppen, egyre hosszabb piros fonalat húz ki a ruhadarabból, amelyet pár nappal azelőtt egy kislány viselt. A sapka egyre felismerhetetlenebbé válik, ahogy szétzilált gombolyag lesz belőle. A szálakat, mint ahogy a kislányt is, a férfi birtokba veszi, keresztültekeri a száján, a mellkasán, így élve át újra a gyilkosságot.

A jelenetek groteszkségét, a maszkokon és az akusztikai elemeken túl, a színpadra vetített projekció is hangsúlyozza. Így – mint a fekete-fehér filmekben – a színpadon is fontos szerepet kapnak az erősen kontrasztos, felnagyított árnyékok, melyek még drámaibbá teszik a látványt. A díszlet folyamatosan alakuló-mozgó, harmonikaszerű paraván elemei, amelyek a színpad egész szélességében képesek új hátteret teremteni, szintén a jelentek vízió képzetét erősítik. Az opera egyik csúcspontja, amikor az egyik gengsztereknek dolgozó koldus a jellegzetes fütyüléséről felismeri a gyilkost és elkezdődik az üldözés. A harmonika paravánon egy sor vészkijárat fut végig a színpadon, melyek ajtóiban bukdácsol a gyilkos, sikolyszerű szólamoktól és az üldözői elől menekülve. A menekülési útvonalakon már nem is a koldusok kergetik, hanem a megölt gyerekek húzzák-vonják a férfit. Ezek a vészjáratok azonban nem nyújtanak menekülési útvonalat: a gyilkos egyre mélyebbre zárul a kényszerlabirintusában. Kezében egyre több lufit hurcol. Annak idején a gyerekeket ezekkel csábította el, most ezek mögé bújna, de a folyamatosan változó díszleten már színes luftballonok veszik körül mindenhol, végül ezek fogságából ordít, hogy engedjék ki.  

A tárgyalási jelenetben az egyetlen felnőttet gyereknyi méretű emberek veszik körül. A film verzióban városi bűnözők állítják pellengérre a gyilkost, akik halálra ítélik. Ebben a történetben azonban nem lehetünk biztosak abban, hogy kik vallatják a tettest: az áldozatok, a szülők, minden városlakó? Az idős-maszkos szereplők csenevész számon kérő mozdulatai talán arról tanúskodnak, hogy a gyilkos mindenkiben az áldozatait látja és ez mindenkit egyenlővé tesz a szemében, vagyis nem ismer senkit csak áldozatokat. A végső vallomás egy megrendítő requiemszerű gyerek-kórusrésszel együtt hangzik el. A férfi bevallja: nem tud menekülni maga elől, megkettőződve követi saját magát az utcákon és lélekvesztő hajszájára egyetlen megnyugvást talál csak: a gyilkolást.

Moritz Eggert operája nem tud a film befejezésével véget érni, vagyis a rendőrség nem kapja el a tettest. Egy személyes vízió részesei vagyunk, amelyben a főszereplő nem oldozhatja fel magát. A rendőrségi plakátokat maga ragasztja ki a falakra, hiszen nem emlékszik a tetteire.  Abban sem lehetünk biztosak, hogy mi történt valójában. A néző egy vég nélküli, nyomasztó hullámvasúton szökik együtt a gyilkossal, nem tudjuk, hogy melyik az utolsó nyaktörő kanyar. Végül az egyik gyerek könyörül meg rajtunk és kiszámol bennünket a történetből: „Du bist raus!” „Kiestél!

Eggert operája többféle zenei motívumot olvaszt magába. A berlini Walter Mehring kabarédalaiból, az egyházi zenéből, a 20-as évek gyerekdalaiból, a jazz és a filmzenéből egy megrendítően drámai, zenei montázs keletkezik, amelynek folyamatosan változó és egymásba alakuló szólamai olyan egységes disszonanciát hoznak létre, mellyel megvalósul egy gyilkos lelkének ábrázolása. Az őrületig hajszolt önmarcangolás, a menekülés és a rettenetes tett utáni vágy fogalmazódik meg a zenében. Scott Hendricks bariton kivételes felkészültséggel személyesíti meg a gyilkost. Technikai és fizikai rátermettsége elengedhetetlen, mivel a szerző az első perctől az utolsóig hajszolja a főszereplőt. Őrületének intenzitása sohasem csökken, csak más-más bugyrait ismerjük meg a jelenetváltásokkal. Barrie Korsky rendezése egyszerű elemekkel teremti meg a város rettenetét. Nincs semmi olcsó ijesztgetés, a pszichothriller a legtermészetesebb módon szövi össze a nézőket a történettel. Még azt sem vesszük észre, hogy már mindenképp szabadulni szeretnénk, amikor a végső generálsötét rádöbbent, hogy mi megmenekültünk.  

Lénárt Gábor

STAB
MUSIKALISCHE LEITUNG	Ainārs Rubiķis
INSZENIERUNG	Barrie Kosky
BÜHNENBILD UND LICHT	Klaus Grünberg
CO-BÜHNENBILD	Anne Kuhn
DRAMATURGIE	Ulrich Lenz
KOSTÜME	Katrin Kath
CHÖRE	David Cavelius
KINDERCHOR	Dagmar Fiebach
BESETZUNG
M, DER MÖRDER	Scott Hendricks

STIMMEN

Alma Sadé, Tansel Akzeybek, Absolvent*innen und Studierende der Hochschule für Schauspielkunst »Ernst Busch« Berlin: Emilia Giertler, Noëlle Haesling, Laura Kiehne, Max Haase, Jan Eric Meier, Daniel Warland

Kinderchor und Kinderkomparserie der Komischen Oper Berlin, Sänger*innen des Opernstudios und des Vocalconsorts Berlin