Eső, Margó és az oroszlánok – Könyvheti netnapló (4.)

2018-ban folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 89. Ünnepi Könyvhét negyedik napjáról Tinkó Máté írását közöljük.

A Vörösmarty térre vasárnap az eltervezettnél fél órával később, délután fél négyre érek ki, már-már természetszerűleg a FISZ standjánál kezdem a becsekkolást. Horváth Veroccsal röviden a véneki táborról egyeztetünk, aztán ellenőrzöm, hány darab Csillag Lali- és Fitos Adrián-kötet fogyott csütörtök óta, hiába, minden szentnek maga felé hajlik. Befelé haladva előbb Turi Marcival futok össze, néhány rutinszerű mondatot váltunk, de alighanem látja a könyvheti turnékimerültségem fokát, ezért meglehetősen gyorsan továbbenged. A belső könyves standokhoz szó szerint nem lehet odaférni, a Magvetőt és az Osirist is körbeállja a könyvre éhezők tömege. Halász Margit Jómadarak pácban című ifjúsági könyvének bemutatójával folytatom a valamivel szellősebb „kis hátsó” pódiumszínpadon. A beszélgetést jól kiegészíti meghívott vendégként Dr. Déri János, a Hortobágyi Madárkórház igazgatója, aki egy a 2000-es ciánmérgezésből felgyógyított sas történetét meséli el, majd az emberi bűncselekmények megelőzéséről, eleve a szemléletformálásról beszél hosszabban. Tíz percnyi ottlétet követően picit lankad a figyelmem, visszanyargalok a FISZ-standhoz, ahol Szabó Imolával váltunk néhány szót az eddigi és a jövőbeni közös projektjeinkről.

Az eget kémlelve előbb kijelentem, hogy á, ebből nem lesz semmi eső, majd meteorológusi megfigyeléseim kudarcaként egészen a szemben lévő OTP-bankig menekülök a bőrig ázás elől. Mellettem Bánkövi Dorottya és Nagy Hajnal Csilla készítenek épp mesterfotókat, eggyel arrébb a szombaton megismert és kiváló Norman Jope, illetve szerkesztője és fordítója, Nyerges Gábor és Tarcsay Zoli próbálja menteni a menthetőt, már ami a dedikálásukat illeti. Szőllőssy Balázzsal megállapítjuk, hagyomány, hogy a könyvhét nem lehet meg eső és szétázott standok és kötetek nélkül, de ha már úgy adódott, hogy a kiadványaink közül több is reflektál a vízhez való viszonyra, élvezzük ki a helyzetet alapon elég hamar előkerül Bödecs Laci és Csillag Lali új kötete is, abszolút elszórakozunk a körülményeken és az ácsorgást megunva az esőbe kimerészkedő megszállottakon.

Jó előre valószínűsítem, hogy a Margó fesztiválra is hatással lesz az égi áldás, és ezúttal a jóslatom beválik, a PIM-be átérve szinte azonnal programváltozásra hívják fel a nagyérdemű figyelmét. A külső hangtechnika beázása miatti variálásokat követően Takács Zsuzsa és Schein Gábor beszélgetésére veszem be magam, eső utáni fülledtség és levegőtlenség uralkodik a zárt ablakok miatt a teremben, egyébként még a padlón is ülnek az emberek, ez egy nehéz ügy, mert mindeközben a téma és Takács Zsuzsa angyali személye valóban elmélyült befogadói attitűdre ösztönzi a hallgatóságot. Szóba kerül a szerző Pilinszkyhez és Kafkához, valamint Dosztojevszkijhez fordulása, viszonyulásai a reményhez és a szeretethez, a versben megteremtendő intimitáshoz, míg én leghevesebben a Schein által említett Feljegyzések a holtak házából kötetnél bólogatok, melynek nem kisebb a problémafelvetése, mint hogy mi történik a világgal azután, hogy eltávozik belőle az Isten, e gondolat mentén Borbély Szilárd alakja is megidéződik.

A másik teremben Tolnai Ottó Szeméremékszerek című kötetének bemutatója kapcsán hallhatunk anekdotákat, de késve érkezőként sajnos már nem férek be a terembe, így egy-egy mondatfoszlányt csípek csak el, utána azért személyesen is gratulálok a szerzőnek, és megígérem, hogy postára adok neki egy békési antikváriumból kibúvárkodott kötetet. PIM-udvaron tett rövid kitérőmet követően Marno János estjére már A.-val megyek be, a költő Szereposzlás-kötetének tárgyalásához Nagy Gabriella moderálásában Nemes Z. Márió csatlakozik, aki a megfelelő pillanatokban, jó érzékkel mutat rá a Marno-líra lehetséges hatásaira és kritikai feldolgozatlanságára, amely az ezt a lírát relevánsan értő és szemlélő teoretikus eszközkészlet hiányából eredhet. Ugyanakkor Marno karakán személyisége is felszínre tör a beszélgetés során, és nem mulasztja el megemlíteni a litera.hu kritikusának kötethez fűzött rövid és a költő szerint a hübrisz megnyilvánulásáról árulkodó kritikáját, melyet életkori sajátosságként értékel, és nagyon is helyénvalónak tart, de magával a szöveggel számos ponton nem ért egyet. Egyébként a szuggesztív feszültség jelenléte ezt az egész beszélgetést körülveszi. Vissza az udvarra, A.-val kivesézzük a látottakat és hallottakat, megegyezünk egy „valahol erre számítottunk”-ban, aztán még néhány tiszteletkör az ismerős arcoknál, majd várakozás az Esti Kornél koncertjére, miután a szervezők eligazítása nyomán elfogadjuk, hogy Kemény István estjére ezúttal egész biztosan nem jutunk be a tömeg miatt. 

A fellépés csúszik, ezért A. úgy dönt, hogy a Lánchíd budai rakpartjánál meghirdetett Ricsárdgírt választja inkább, én pedig vele tartok, a Vörösmarty téren keresztülhaladva még spontán belecsöppenünk Závada Péter nagyszínpadi reppelésébe, a keleti nyitás „így van ez, csinálod, neved lesz, megunod, továbblépsz, levedlesz” refrénjét még forgatom magamban kicsit, és mindketten úgy vagyunk vele, hogy az idei évre akkor ezekkel a sorokkal engedjük is el a könyvhetet. De a sors mást tartogat: előbb sem térben, sem időben nem találjuk a koncerthelyet, aztán kiderül, hogy a Pontoonban a Ricsárdgír szombaton szórakoztatta a nagyérdeműt, így A.-val, értetlenkedve a facebook-esemény mai ajánlásán, mégiscsak arról döntünk, hogy egy üveg bor és némi ásványvíz társaságában a Vörösmartyn zárjuk az estét. A székek már toronyba állítva, a standok lezárva, ponyvamagány, a víz nyugodtan, halkan csobog, ahogy a vízköpő oroszlánok száját elhagyja, hol van már a délutáni viharos forgatag, Az árvíz helye. Én pedig nehéz szívvel elengedek többet is annál, mint a 89. Ünnepi Könyvhét tulajdonképpeni záró vasárnapja. Megölelem A.-t.

Tinkó Máté