2018-ban folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 89. Ünnepi Könyvhét ötödik napjáról Kustos Júlia írását közöljük.
Most elárulok egy súlyos titkot mindenkinek, aki ezt olvassa. Még sose voltam könyvhéten. Negyedik év az egyetemen. Félig-meddig magyar szakos vagyok. Az első meghatározó könyvem óta olvasok, az első gyerekkori naplóm óta írok, és ha lehetne, írókra bíznám a világ működését, hiszen aki ötszáz oldalon keresztül képes játszani egy narratológiai sakkjátszmát, igazán jó dolgokat tudna kitalálni más területeken is. Szeretem a könyvek illatát, szeretem érezni az ujjaim alatt a borítók érintetlenségét, és elsőnek lenni, aki egy határozott mozdulattal kinyitja a könyvet, és finoman megtöri a gerincet. A Margó programjai mindig lenyűgöznek, a Magvető café idén nagyon közel került a szívemhez. Nos, mi tartott vissza mindig a könyvhéttől akkor? Mi volt az a földöntúli erő? Az a mesteri kifogás? Könyvhéten kint leszel? Á, sajnos nem. Éppen vizsgázok. Éppen utazok. Éppen menekülök a konstans felhőszakadás, árvíz és hőség megakombó elől.
Na és idén végre megjött a visszautasíthatatlan ajánlat, az égi parancs arra, hogy kitoljam a csinos kis fenekem a Vörösmarty térre, ahol eddig mindig csak a még be nem rendezett, vagy még el nem cipelt bódékat láttam, általában esti bolyongások közepette. Péntek? Sajnos, akkor nem jó. Hétfő? A hétfő remek.
Mindig nyüzsgőnek képzeltem ilyenkor a teret. Tele könyvekkel, tele olyan emberekkel, akiket ismerek, vagy legalábbis láttam már egy könyvbemutatón, olvastam, akikről nemrég írtam kritikát, vagy fogok, akinek a novellái fölött az Irodalmi művek elemzése II. szemináriumon egymás torkának estünk a szaktársaimmal. Mindig úgy képzeltem, hogy fogom a kedves barátaimat, és együtt, slowmotionben vonulunk be a térre, lehetőleg a Váci felől, és ahogyan sokat sejtetően fújja lenge nyári ruházatunkat a hűsítő szél, dedikált könyvek, promóciós táskák és szórólapok repülnek felénk, mi pedig irreálisan jó koordinációs készségekkel rendelkezve kapjuk el őket. Mintha legalábbis egy Volvo reklámban mi lennénk a kamionok közt spárgázó Jean-Claude Van Damme. Gondoltam, megveszem az új JAK-füzeteket, a Strandot, meg a Szextánst mindenképpen. Aztán az Ópiába is belelapozok, meg A dicsőséges Európába. Révedezve veszek fel a Kalligram standjáról egy Csöndet, amiben még nem hagytam nyomot, és percenként mosolygok rá valakire, dumálgatok pár percet szakmázgatva, megveszem a Határt, s bevásárolok a nyári név- és születésnapokra. Ebben a kifordított világban én nézek rá 2 percenként az órámra, hogy hol van már a Borda Réka – aki a valóságos világunkban minden találkozónkra korábban érkezik, és sose veti a szememre, de általában minimum 10 percet vár rám.
Ahogy most is. Hozzá kell tennem, először öt után, majd fél hat volt a randink időpontja, aztán lett belőle háromnegyed, és igen, még így is sikerült elkésnem egy ici-picit. És milyen jó, hogy nem álltam meg a Kálvinon két modulzárós tétel közt (Pilinszky a kortárs líra tételben, ezt csak halkan megemlítem, és nem fűzök hozzá semmit) az OTP-s ATM-nél, hiszen akkor a könyvhét csodaszép záróakkordjainak utolsóját is lekéstem volna. Kustos Júlia vagyok, negyedéves egyetemista, élek-halok az irodalomért, de amikor megkérdik tőlem, némi szkepszissel a már sokat tapasztalt irodalmár barátaim, hogy hétfő délután lesz-e még könyvhét, naivan azt felelem, igen.
Kezditek sejteni, mi történt, ugye? Egyik szemem sír, másik könnyes a röhögéstől. A Váci felől bekanyarodva nem volt tömeg, se szél, se repdeső kiadványok. A rossz hír, tömbösítve a következő; a bódék nagy része bezárva áll, ami még nyomokban nyitva, csak a záró könyvelés miatt. Jó hírből sok jut a kudarc ellenére is:
1) A slowmotion-vízióm még egy évig velem marad, addigra valami tökös zenét is találhatok mellé!
2) Réka, azt mondja, ez életem sztorija tulajdonképpen, és szerinte ezt igazán izgalmas lesz megírni netnaplónak.
3) Miután én körbefotózom a kihalt teret, ő pedig abbahagyja a katasztrófaturisták életigenlő nevetését, elmegyünk a Rácskertbe koccintani annak örömére, hogy mindegy hány év telik el, mennyit komolyodik körülöttem az élet, én még mindig az a széllelbélelt Kustos Julcsa vagyok, aki negyedik éve bénázza el a könyvhetet.
Apokrif Online 