2018-ban folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 89. Ünnepi Könyvhét harmadik napjáról Smid Róbert írását közöljük.
A tavalyi FISz tábor hamar elégiába forduló jelmondata nem véletlenül került most címpozícióba: a szombat igazából péntek este kezdődik és a könyvek éjszakájáig tart, mely utóbbi esemény az inskripciónak nem csak azért feszül neki, mert ahogy Tóth-Czifra Júlia néhány éve a könyvheti naplójában megállapította, ilyenkor „minden egyszerre történik”, hanem mert az írás vége nagymértékben a címzettségnek lett kiszolgáltatva: estig le kellett adnom a netnaplót a szerkesztőnek, B. Kiss Matyinak.
Szóval miután szemrevételeztem, milyen olvasói rohammal járhat az Ítélet legyen!-ért folytatott videokampány Gerőcs Péter dedikálásán, majd átsomfordáltam a Tempevölgy (FISz) standjához, hogy Hansági Ágnes izgalmas című (Láthatatlan limesek) és kedves témáit feldolgozó tanulmánykötetét meggusztáljam a mindig mosolygós, éppen dedikáló kutató háta mögött – közben pedig a Kricsfalusi Betti által kiírt szelfipályázatra nyomjak egy fotót az ÁITK mediális kultúratudományi kézikönyvével Keresztes Balázs társaságában–, ezt követően pedig a Scolarnál Juhász Tibort érdeklődésemmel ostromolva – hogy tudniillik mikor jelentkezik megint lírával (közben dedikáltatom a Salgó bluest, ha már megtaláltam a térképen a diagrammatikus erővonalak összjátékának a percepcióban áldozatul esett standot) –, szóval mindezek után előbb a Nádasdy Ádám és Rakovszky Zsuzsa sztárvendégeskedésével lezajló Irodalmi Jelen gálára siettem – és most mondanék köszönetet Viola Szandrának a „Hozd divatba az irodalmat: viselj verset június 11-én!” flyerért, amellyel a teltházas galériában legyezni tudtam magam –, majd pedig az általam ismert legnagyobb champagne socialist Zsurzsán Anitával és a barátságos modorában, szociális érzékenységében, valamint értékítéletei finom megfogalmazásában a versenyt velem bármikor felvevő Mucha Dorkával – akit már az antibiotikum-szedésem tényét is bevetve, hovatovább a szerdai FISz-es prekönyvheti felolvasáson nyújtott viselkedésünkre emlékeztetve, hála az égnek, sikerült lebeszélni arról, hogy házipálinkás kulaccsal a retiküljében érkezzen – belevetettük magunkat a PIM horrortárlatába, ahol hosszú idő után végre hallottam új szöveget Makai Mátétól is. Az este tehát a Margón látszik zárulni; Vida Kamillával még folytatjuk a Zilahi Anna által a hét elején egy Guardian-cikk affirmatív megosztásával kirobbantott parázsvitát a patriarchátus kánonuralmáról, de elzavarnak minket a zárórára és a kezdődő viharra tekintettel a PIM kertjéből. Keresztes Balázs meg is jegyzi: „Szépre száll a füst, kurvára jön a vihar”. Először a magát „Itt megállt az idő” frázissal hirdető Ibolyába menekülünk, ahol Gerőccsel nyomunk egy fotelben táncot valami electro-swingre, illetve Melhardt Gergővel megvitatjuk szomaesztétikai nézeteinket a magyar irodalmi élet könyvheti haute couture-je kapcsán, majd a Múzeum Kávézóban zárjuk az estét, ahol Nyerges azzal dicsekszik, hogy ma este igazán kicsípte magát: falra festett ördög.
A péntek esti eseményekkel frankensteini gesztussal összevarrt szombat azért is nem abomináció jelen netnapló tekintetében, mert a fentebbi bekezdés remélhetőleg magyarázattal szolgál arra, hogy amikor Demeter Andi szokatlanul lélekszakadva felhív délután fél egykor – hogy három szerzővel nekem kellene beszélgetnem, és hogy egy órán belül a könyvhéten tudok-e lenni –, én még miért csak az Algoflex bevételénél tartok akkor. A Zoltán Gábor-i értelemben vett bűnös kerületből elvonszolnom magam a Vörösmarty térre, majd a Book24 felé fordulok irányba, mert a hirtelen jött penzum mellett is baromi kíváncsi vagyok Szilágyi-Nagy Ildikó új regényének, az A bazsarózsás lampionnak a prototipikus olvasóira: csalódott Fejős Éva-rajongók, hajnalban a Film+-on az A gyilkos lámpabúra horrorra rákattanó trashfanok, esetleg a zombikkal kiterjesztett Jane Austen-szöveguniverzum cosplayesei?
Utána Dezső Kata következik, aki a kis számú közönségen méltatlankodva jegyzi meg: „Itt van nekik a művészet, geci, oszt’ mégse kell”. Rohanok a Kalligramhoz, hogy a Julcsi által a friss megjelenésekből anyumnak gondosan összeállított csomagot szelfifelmarkoljam. Közben megkezdődik Balogh Gergő dedikálása is a FISz standjánál: jó látni, hogy régi terve, miszerint Karinthy valamennyire rehabilitálódjon a kortárs irodalomtudományi kánonban elfoglalt helyi értéke tekintetében, elért egy materiálisan már nehezen figyelmen kívül hagyható állomást – hogy mi is az, „mindezt majd megírom pontosabban is” az alföldes recimben, most csak rajongó csitrifejet vágok a Tücsi által készített fénykép számára a dedikálás közben.
A FISz standjánál még elidőzöm egy percre, amíg mindenkinek köszönök. Ez az elidőzöm egy percre pedig nagyjából egy félórás álldogálásnak a fedőneve, ami egy sajátos, posztstrukturalista Godot-ra várás végtelen szemiózisává tágítható tovább: jaj, hát ő is megérkezett, hát akkor várjunk még egy kicsit, hátha jön más is; Godot e jelölők rendszerében mindig az a szerző, aki jelzi, hogy nemsokára megjön, és ha megérkezett, a lebegő jelölőt a következő fiatal, még érkezésben lévő szerző tölti fel. Ekkor egy Rodolphe Gasché-i szövettépéshez folyamodva, először a szövegtől a mű felé haladok, elkérem Pataki Viktortól a táboros kritikustusán vitriolba mártandó köteteket (Kali Ági, Csombor Rita, Szolcsányi Ákos), majd a már nagyon várt A magyar falu poetikáit recenzióra a Kalligramnak. Tovább a JAK-hoz, ahol Nyerges dedikálja azt a kötetét, amiről – surprise-surprise – megint írni fogok; természetesen a tegnap kapott példányt ma elfelejtettem elhozni magammal, Balogh Endre így arra kapacitál, hogy vegyek még egyet, és megoldódik a probléma. Megkérdezem Nyergest, hogy bejött-e a jóslatom a tegnapi könyvbemutatót illetően: ugyanis ha az Írók Boltjában a Hercsel Adél moderálta szeánsz vicces volt és politikamentes, akkor talán Fehér Renátóval közéleti szomorkodás történt a Nyitott Műhelyben. Ennél nem is tévedhettem volna nagyobbat, mondja, mivel a moderátor gyakorlatilag szeminarizálta a bemutatót, így szakmai líraolvasásra váltottak igen hamar. Vissza a Book24-hez – és Karinthyhoz képest a dualizmus aranykorába –, ahol a nyár számomra legalábbis sikergyanús, zsánerleépítő kalandregényét készül dedikálni Pataki Tamás. Egy pillanatra hátrahőkölök, mert kígyózó sorokat látok az asztala előtt, aztán mégsem délibábnak bizonyul a jelenség, hanem csak Lakatos Levente következik utána; “innen szép nyerni”, gondolom magamban, és a beszélgetésünkkel legalább egy napernyős Lakatos-olvasót megnyernünk Murokffynak – azért a mi dandységünknek is van valami sármja ezek szerint.
Mivel Nyerges Gábor Ádám szelíd nyomására az előzetesen tervezett programomba felvett Norman Jope-fordításkötet bemutatójáig még van vagy három óra, ezért szabad foglalkozást rendelek el, és mivel idén már tényleg veszek új polcokat a meglévő könyvszekrények felé, ígéretem beváltására kötelezve magam (mintegy az önmagamon végrehajtott megannyi mikroagresszív tranzakcióként), begyűjtöm többek közt Horváth Benji, Bartók Imre, Pap-Zakor Ilka és Marno János új köteteit. Mint minden évben, ma is megtartom zarándokutam a Múlt és Jövő standjához, ahol tudomásul veszem, hogy Szomory Dezső kétkötetes regénye, az A tudósok még mindig majdnem 8000 forintot kóstál (de most legalább nem hajtanak el Heller Ágnes érkezése miatt). Melankóliámban a Balázstól kapott és általa szerkesztett Ruskin-válogatást kezdem olvasgatni a fák alatt: valószínűleg e mise-an-abyme-mal súlyosbított giccsjelenet hatására Ruskin eléggé közém lövetne. Nyerges szól, hogy ideje megindulni vissza Budára, a Nyitott Műhelybe, a metrón ezért valami kajáldát keresek a Google Maps segítéségével, és amikor találok egy büfét, Tarcsay Zoli és Tamás Peti azon röhögnek, hogy nem tudom angyali mosolyban manifesztálódó öröm nélkül kiejteni a Dél-Kínai Gyorsétterem nevét.
A bemutatón megtudom, hogy Zolinak kihívás és kitüntetés volt, hogy egy élő és magyarul egyetlen fordítással sem rendelkező szerző kötetét fordíthatta (ráadásul olyanét, aki sokat írt Magyarországról angolul [és a bemutató előtti egyeztetést kihallgatva, akinek kedvenc magyar tulajdonneve ‘Hódmezővásárhely’ – „a market situated in the field of the beavers”]). A kötetbemutató számomra legizgalmasabb része az, hogy látom a kémiát szerző és fordítója között: a kétnyelvű felolvasás szép ritmussal megkoreografálva úgy történt, hogy a magyar és angol sorok tökéletesen kiegészítsék egymást prozódiailag, ritmikailag és a két nyelv eltérő megfogalmazhatósági teljesítményében is – szemben az “először a vers külföldiül, utána magyarul” szokásos praxisával. Ez annak fényében is kimondottan érdekes, hogy Zoli kifejezetten értelmező fordító, ennyiben pedig csak helyeselni tudom, hogy adott egy pofont a hülomorfista esztétikáknak a végeredménnyel, mert pontosan azt csinálta meg, amiről manapság mindenki beszél az irodalomtudományban: a líra materiális effektusait érvényesítette. Peti megfontolandó megjegyzése volt, hogy mennyire máshonnan közelít egy brit költő a magyar kultúrához (ideértve a természeti adottságokat is), mint aki itt született: neki talán sosem jutna eszébe a pusztát a központi motívum pozíciójába emelni vagy Bartókot sajátos történeti toposszá tenni. Amikor magyarra vált a bemutató nyelve, Zoli meglepő vallomása szolgál: Jope olyan verseket ír, amilyeneket ő maga is mindig is szeretett volna. Végre nem csak arról van szó, hogy minden kritikus frusztrált szépíró; kimondatik, hogy minden fordító egy irodalmi groupie. Tinkó Máté számára pedig szintén a Magyarországot értelmező perspektíva nyújtott morfondírozni valót, például a vidék–főváros-viszony tekintetében. Peti ezt lecsapva, a Máté által is említett, a versekben (Tarkovskytól Sebaldig) interkulturális, hibrid létként értelmezett magyar kulturalitásról kérdezi Nyergest, aki örül annak, hogy nem a honi értelmiség nyenyergését kapjuk meg a kötettől, de nem is puszta díszletként használja fel hazánkat Jope a költészetéhez.
Túl vagyok a második IPA-mon: Julcsi a könyvek éjszkájára, Kamilla a Margóra invitál – előttem az éjszaka, hátam mögött a Déli.
Apokrif Online 