Nem irigylem magunkat (beszámoló)

Az idei Könyvfesztiválom kicsit késve, csupán péntek este kezdődött, és még ekkor sem a Millenárison, az esemény évek óta állandó helyszínén, hanem egy másik, igen közkedvelt, állandó könyves kegyhelyen, az Írók Boltjában. A munkából épphogy szabadulva, és annak tudatában, hogy másnap már a május egy előtti plusz nap szünetet dolgozzuk le, tértem be az ELTE BTK-ra a megszokott kávémra, ami segít átvészelni a munkazárás utáni nagyjából egy órán keresztül tartó zombiságot, és úgy alakult, hogy bár nem számítottam rá, a Kis Könyves Éj rendezvényén kötöttem ki. Simon Márton olvasott verseket, és adott elő slam poetryt az est lezárásaként. Át- és aláfestésnek a szlemmerekkel már korábban is dolgozó Gyarmati Gábor basszerozott, Munkácsi Ádám pedig fuvolán játszott. A duó keleties dallamokkal is megspékelt, alapvetően funky lüktetésű jazz-t játszott nekünk, a zenével pedig jó összhangban hangzottak el a szövegek. Az utána következő pinceösszejövetel, bár nem a túlzott örömködés, de az érdemi beszélgetések és a csoportkohézió-teremtés alkalma lett. 

Mindenkinek érdemes mostanában olyanokkal asztalhoz ülnie, akikkel eddig nem mert, akikről azt hitte, hogy ellentétesen gondolkozunk a költészetről, világról, ezt olyasvalakiként mondom, aki nem tudta értékelni a slam poetryt sosem igazán. Meglepő módon sokkal inkább egyetértünk, és még a kényes kérdésekről is sokkal jobban tudunk beszélgetni. Most nem azokat az időket éljük, ahol ízlésvitáknak is engedhetjük, hogy szétválasszanak minket.

A raktárbuli során két fontos állítás is elhangzott, miszerint nagyon sok embernek van igénye manapság is valamilyen formában szövegekre, ugyanazt a terméket egyféleképpen tálalva nagy érdeklődésre tarthatunk számot, míg másként alig üti meg a lehetséges közönség ingerküszöbét, valamint az is, hogy ne keverjük össze a szövegeladhatóság kritériumát a szöveg irodalmi értékével.

Ezek az állítások foglalkoztattak másnap is, amikor délután végre kijutottam a Millenárisra. Nemsokára megjelenik a második verseskötetem, így személyesen is érint a kérdés, hogy lehet eljuttatni a közönséghez, amivel annyit dolgoztunk. Örüljön a világ, hogy megírjuk, megcsináljuk, ne csak én legyek megtisztelve, hogy kiadták. Még egy nagy kiadónak is csak azt éri meg reklámozni, ami már eleve eladhatónak látszik, arról szó sincs, hogyan népszerűsítsünk olyasvalamit, aminek még nincs nagy neve. Persze a KMTG jött közben a hírrel, hogy berúgják a szépirodalom kapuit, vagy valami ilyesmi. Vajon menni fog-e a könyveladás ilyen módja állami százmilliókkal? 

Jóval nagyobb hangsúly került az önmenedzselésre, ezt mindannyian érezhetjük, akik a kultúrszférában „terméket állítunk elő” hiszen a jelenlegi finanszírozás és presztízshiány nem ad lehetőséget az úgy nevezett magas irodalmi termékek reklámozására, úgyhogy a szerző maga kénytelen megdolgozni az ismertségért, a marketing kerül előtérbe a minőség mellett is, tehát nem elég, ha jó valami, azt kommunikálni is kell, és erre nincs működő, bejáratott módszer éppen. Az igényeknek megfelelő reklámozás, célközönségnek megfelelő termék, vagy a valami olyan köntösbe csomagolása nagyobb művészet, mint a dolog maga.

A Könyvfesztiválon is tapasztalható, hogy az emberek elsősorban nem új szerzőkkel ismerkedni mennek, az ottani képviseletnek nincs valódi reklámértéke, ezért van, hogy sok standnál unatkozva ücsörögnek, vagy már előre megfáradt arccal, hogy nemsokára ezt a rengeteg könyvet vissza is kell pakolni a furgonba, máshol pedig megjön a szerző, és hosszú sorok kígyóznak az érkezése előtt már órákkal, hogy beszerezzék az új könyvet, majd a dedikációt. Úgy foghatjuk fel, hogy ez egy nagy közönségtalálkozó, ahová a legnagyobb és legjobb nevű írókat is sikerül rendszeresen meghívni, akik vonzzák a maguk közönségét. A fontosabb könyvek megjelentetését is erre az alkalomra időzítik a kiadók.

Nem igazán átlátható a helyzet, csak szeleteket mondhatunk mindannyian egy jóval összetettebb összképből, amit mintha nem ismernének maguk a könyvterjesztők sem igazán. Nem irigylem magunkat.

Egyre többször van olyan velem, hogy nem tudok mit mondani, holott folyton nagyjából ugyanarra gondolok. Túlélésre játszom, pedig változásra van szükség. Nem tudom, mi állíthatja vissza a világot a sarkaiba. Többször volt így kifordulva, mint amennyit a jó irányban állt. Ezt tudni bénító érzés. Nehezem hiszem, hogy a könyvek.

Képriport. A Könyvfesztivál igen kényelmes esemény volt. Tágas bejáratok minden oldalon, a tömeget ki lehetett kerülni, bár nagyon sokan voltak, a galérián meg lehetett pihenni, az idő pazar volt, és a park rendezett, zöld, jó illatú. A Toitoi wécék helyett olyan pazar ideglenes WC-vel készültek, hogy Trump megirigyelné, előtte három takarítónő üldögélt őrködve, készenlétben. És még bent is van WC nyomásra nyíló űrhajóajtóval. Ezeket mind le kellett volna fényképezni.

Daniel Kehlmann volt a magas irodalom kategória legnépszerűbb dedikálója elmondások szerint, de erről nem tudtam megbizonyosodni, mert később értem oda a kelleténél szombaton. A Magvetőnél két kötete is jelent meg idén, a legelső A Beerholm-illúzió című, melyet a szerző még filozófia szakos hallgatóként írt meg húszas évei elején, valamint legújabb, Tyll című könyve (eredeti megjelenés: 2017).

Viszont négy órára az egyik számomra kedves író dedikálásra szerencsésen odaértem, legutóbb Reciprok című regényét olvastam, most pedig hosszú önéletrajzi esszéje jelent meg. A tárcáiról is jól ismert Nyerges András, a tőle megszokott tényfeltáró újságírói hitelességgel számol be életútjáról, mely tanulságos történetnek ígérkezik a szocialista rendszerben induló írónemzedék egészét tekintve is.

BL-konyvfesztival1
Nyerges András (fotó: Bödecs László) 

 

Sajnos a Kronosz kiadónál nem lehetett kártyával fizetni, így el kellett zarándokolnom a Széna téri OTP-be, bár reméltem, hogy közelebb is találok automatát. Szerencsére addig Dérczy Péter irodalomtörténész, esszéista készségesen feltartotta Nyergest, hogy még én is kaphassak aláírást.

A legnépszerűbbek egyértelműen azok az írók, akik valamilyen módon a tinédzser korosztályt, valamint a bestsellerfaló olvasókat tudják megszólítani. Az egyik legnagyobb sort Böszörményi Gyulánál láttam, aki ezeknek a műfajoknak hódol főként. 

Az abszolút közönségdíjas idén pedig nem is Koncz Zsuzsa, akit most volt alkalmam először látni, és megfigyelni azt a tiszteletteljes rajongást, ami övezi, mikor vasárnap dedikálta a róla szóló könyvet, például virágcsokrokat hoztak neki a rajongók, nekem pedig eszembe jutott Petri sora a K.M. szerelmes énekéből: „mert én most dolgozom / és utálom ahogy a szőrök recsegnek az orrában, / amikor levegőt vesz / és ettől nem hallom a konczsuzsát / gépelés közben.”

BL-konyvfesztival2
Koncz Zsuzsa dedikál (fotó: Bödecs László)

 A leghosszabb sor

BL-konyvfesztival3
A leghosszabb sor (fotó: Bödecs László)

…egészen a parktól kanyargott a terem közepéig, hosszú órákon keresztül álltak Pierce Brown előtt, akiről, bevallom, nem hallottam korábban, és meg kellett kérdeznem a pár sorban állót, hogy kiért állnak a tűző napon is ilyen lelkesen. Azt hiszem, ezek ilyen utópisztikus fantasy, sci-fi dolgok, cím alapján ítélve azt kérdeztem, hogy ez az Éhezők viadala írója (amiből láttam egy fél filmadaptációt is), de valami másé, nem volt közük egymáshoz.

Nádas Péter, aki idén Aegon-díjat kapott is megtisztelte a fesztivált, lesifotómon éppen Nyerges Gábor Ádámot, a lap főszerkesztőjét láthatjuk, amint dedikáltat. A rafináltak nem rögtön a könyvmegjelenés évében ugranak a szerzőre, így valamivel kevesebbet kell csak sorban állni.

BL-konyvfesztival4
Nádas Péter dedikál (fotó: Bödecs László)

Én az idei Könyvfesztiválon még két korombeli szerző művét szereztem be, földimként Fehér Renátó feladta a leckét, hogy találjam meg a Szombathelyre vonatkozó utalásokat új, Holtidény című könyvében. Balaskó Ákossal pedig megállapítottuk, hogy már Facebook-ismerősök vagyunk, de valójában először beszélünk egymással, Tejsav című második kötetének dedikálásán.

BL-konyvfesztival5
Balaskó Ákos és Fehér Renátó (fotó: Bödecs László)

Kemény Istvánnal legutóbb egy Csillagszálló-esten találkoztam, ahol beszéltünk róla, hogy milyen rettenetesen gyorsan megy az idő, hogy szinte nem is emlékszünk, mit csináltunk vele. Ez a szembenézés persze sokkal erősebben fogalmazódik meg általa,  Nílus című verseskötetében. Mikor lassan három éve új kötetem megírásába kezdtem, mutattam neki szövegeket az elsők közül az egyik belvárosi kocsmában, ekkor kérdeztem, hogy készül-e nála is az új kötet, hát mostanra érett be. Érdekes, hogy éppen életem első utazását tervezem Egyiptomba.

Kemény István dedikál (fotó: Bödecs László)
Kemény István dedikál (fotó: Bödecs László)

Igyekeztem felskiccelni a Könyvfesztivál több arcát is, a végére maradtak a legizgalmasabbak. Bár az új rész óta a Star Wars is már csak hideg, buta űrt hagy bennem, azért tűzharcba keveredni birodalmi rohamosztagosokkal még mindig valami: 

BL-konyvfesztival7
Fotó: Bödecs László

A végére hagytam a legkisebbek kedvencét, akinél bár nem mindig kígyózott a sor, de annál közelibb kapcsolatba tudott kerülni rajongóival. Szeressük egymást, ahogy a gyerekek a Macit. Béke.

Fotó: Bödecs László
Fotó: Bödecs László

Bödecs László

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s