Amiket elhagytam, a hegyek állandóak – Bödecs László írja az Apokrif naplóját.
Hazaút a hegyekből, vasárnap délután
Turistaként térek vissza városomba,
mondhatjuk úgy is, hosszú idő után újra körülnézek,
érdekelnek a díszletek, rajtam kalap, napszemüveg,
kik alszanak a tereken hosszú fényű délutánban,
milyenek a plakátok, hol rombolnak, mit építenek,
amit megépítettek rombolják-e már, az üres helyekre
vajon milyen új romokat hordanak.
Amiket elhagytam, a hegyek állandóak,
ezt épp elfelejtem, akiket féltettem (már kevésbé),
a barátok, különböző állomásokon maradnak,
a lakásig a hosszabb úton megyek, jól ismerem,
észreveszem az apró, jelentéktelen változásokat,
és nem tudom, ki az, aki most együtt néz velem.
Így találja meg a szerelmet,
aki látszólag semmit sem csinál,
aminek nincs helye, ahol nem változik semmi,
aztán még sincs igaza – sokat bőg, a sarokba néz,
egyszer csak ott van, és aki már rettegett,
most csak bizonytalan, hiszen lehetetlen,
de ahogy a metrón egymásra néznek,
már látszik, három nap is több a halálnál.
Nézd meg te is, nincs mit mesélnem,
ahogy a szakállamba fúrod az ujjaid,
sokkal inkább kecske, nem bölcs vagyok,
olyan a tekinteted, mint az ígéret
(feloldozás?), hogy élni mégis szabad,
ami nem igazán változik, is érdekes,
örök élet, mittudomén, fölragyog.
Apokrif Online 