Tudósítok, tehát vagyok – Könyvheti netnapló (4)

2017-ben folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 88. Ünnepi Könyvhét negyedik napjáról Bödecs László írását közöljük.

könyvhét_végleges

Megmondom őszintén, nem sok kedvem van most írni. Csak hát kell. Bár éppenséggel a kellés mértéke sem nagy. Valójában senkinek sem kell írni. Belső késztetés, mások szórakoztatása, felemelése, ugyan már. Hiszen világos, hogy olvasni sincs időnk. Semmi sem végződik megértéssel feltétlenül, ami megfogalmazódik. Még csak meghallgatással, elolvasással sem. Mintha már akiknek ez a mindennapi kenyere, hogy olvasniuk kell, mondjuk szerkesztők, bármilyen nemű értelmezők, vagy csak emberek, akik mégis keresnek valami megnyugvást, értelmet, és mondjuk, a könyvekhez fordulnak, nos, olyan, mintha, ezek egyikének sem kellene igazán, inkább csak muszáj volna. És a muszáj arra hasonlít, amikor végül felhív a szeretőd egy éjszaka. Amikor a szerelmed éppen magányos, és sok huzavona után, mégis elmegy veled bulizni, mert te állsz kézre. Vagy, mert muszáj, másra mászik, mikor még mellette ülsz, mert veled mégiscsak nehezebb, mert sejti, hogy neked kell. Vagy, amikor már magasan jegyzett szerző vagy, és követelik rajtad a következő könyvet, mert muszáj eladniuk, és te nem hagyhatod őket cserben, mert azt már muszájból megveszik, elolvassák, mert azt tudja mindenki, hogy azért valamit muszáj, és ami muszáj, az azért megtörténik.

A kellés, az őrület, az engesztelhetetlen, abban, hogy kell, hit van, abból, hogy kell veríték, erkölcs és erő fakad, csupa érthetetlen, nagy szavak, tehetetlen testrészekben.

Pont ezért féltem írni ma, mert sejtettem, hogyha megindulnak a gondolataim, akkor személyesek lesznek, ha személyesek, akkor csalódottak lesznek. Ha elmondom, hogy csalódott vagyok, akkor nem lesz igazam teljesen, tudom, mert aligha vagyok olyan pozícióban, hogy érdekeljen bárkit, ha valami félelmetesről, mondjuk, rólunk beszélek, én sem tartom magam annyira, mások sem, hát tudom, hogy nem lehet teljesen igazam. Főleg így, hogy csak tényeket kellene leírnom, el kéne beszélnem, mi történt, mikor, kivel, de szemérmesen és bágyadtan inkább körüljárni kezdem, pedig épp elég lenne bevallani. Kudarcot vallottam. Csak attól félek, hogy ez a kudarc már nem csak az én kudarcom, hanem sokkal jelentőségteljesebb, nagyobb tényezők, nálam sokkal fontosabb dolgok kudarca is.

A Könyvhét most még egy kicsit szagosabb, mondjuk életszagúbb a tavalyinál. Mióta rendesen dolgozom, igazán tudom, milyen, ha muszáj ott lenni, végigcsinálni egy napot. És már megtapasztaltam, hogy ebben a beparcellázottságban mennyire muszáj volna az is, hogy éljünk utána. Annyira muszáj, hogy ki kell találni, tervezni kell, erőfeszítést kell tenni. Az élet, élés muszáj, és alig van időnk, energiánk rá, de szükséges felmutatni minden körülmények között, úgy tűnni mások előtt, hogy élünk, szinte élni. Alig emlékszem, mikor olvastam utoljára valamit, ami teljesen felszabadított, amit egészen önszántamból vettem kézbe, mindenféle kényszer nélkül. Nem igazán találtam semmiféle jó módszert az életre. Éttermekbe, filmekre járnak, nyaralni járnak, sportolni, legtöbben inni járnak, beszélgetni valahová, mondani-mondani egymásnak, hogy mit csináltak, viccesen mondani, komolyan mondani, csábítóan mondani, mesélni újra és újra nagyjából ugyanazt.

Jó könyvek kellenek, erős és komolyan vett kultúra, mert semmi más nem képes úgy szembesíteni azzal, amire nincs időnk egyébként felkészülni, hogy élni milyen nehéz, milyen lapos, csupa igazságtalanság, és körülöttünk minden csupa értelmetlenség, csupa halál. Csak tiszta és felkészült fejjel, csak súlyos és nehéz fejjel tudunk ünnepet élni, és hogy ne kelljen mindenkinek egyénileg száz évig szenvedni mire megérti, hogy mennyi mindent rosszul csinálunk, és még mennyi minden van, amit nem is lehet jól csinálni, erre és ilyen könyvek is kellenek.

Tegnap este buli volt a standoknál, ma fesztivál és zsibvásár hangulat, jó hangulat tulajdonképpen, fiatalok, öregek, fiúk és lányok boldogan és életszagúan, mégis valami általános kudarcérzetben, de talán nem is tudva róla, mert, aki látja, az sem kell, hogy beszéljen róla, évről-évre egyre kevesebb a megfelelő szavunk az ünnepre, egyre egysíkúbbak a módszereink a délutánra, az estére.

Mostanra kezdtem el nevetni magamon, hogy végre majdnem túl vagyok rajta, szinte minden hülyeségem kimondtam, jól érzem magam.

A Könyvhét, itt Magyarországon nagynak és szomorúnak volna az igazi, ez kéne, hogy legyen az egyik legfontosabb ünnepünk. A könyvünnepe tükrözi leginkább egy társadalom arcát, a könyveknek egyszerűen az kell, legyen a dolguk, hogy megmutassák az embert és az életet kicsiben. Ez mégis egy igencsak operett-vidám könyvheti vasárnap volt. Igazi kudarc, és mivel csak jót nevethetek rajta, az én kudarcom is.

(Először az Írók Boltjához érkezem, nagyjából három óra körül, ahol a tegnap éjszakai társaságnak is két tagja, Tibi és Andi fogadnak, mint a bolt képviselői a friss Apokrif könyvesek mindjárt kezdődő dedikálásán. Janó közben szervezi az asztalokat, a háttérből irányít, ahogy a képen látható, miközben Nyerges Gábor Ádámmal kokettál, aki még várja szerzőjét Mizsur Dánielt (Karc). A friss elsőkönyvesek közül Csillik Kristóf (Hüllők időszaka) érkezett hamarább, Andi már fotózza is, mire odaérek, nem hiába, Csilliknek ez lesz élete első könyvheti dedikálása, kell legyen egy kis drukk a háttérben. Mizsur, aki már előtte nap átesett a tűzkeresztségen a Vörösmarty téren, valamivel később érkezik. Fráter Zoltán is befut hamar, Csillik-kötet szerkesztői minőségében. Nagy örömömre, hiszen az eddigi napokon még sajnos nem futottunk össze. Meg még sokan. Két nagy asztalt ül körbe a társaságunk, csak erről elfelejtettem képet csinálni.

IMG_20170611_150228

IMG_20170611_152603

A két könyvet én tördeltem, így nem átallok szelfit kérni a szerzőktől (ja, de végül nem szelfi lett, mert megkértünk valakit, hogy fotózzon). Íme.

IMG_20170611_152840

Miután Nyerges barátom kisegít egy „krokodílus” márkájú, meglepően finom szendviccsel, valahogy ráérezve, hogy még egy falatot sem ettem, rohanok át a FISz-standhoz a Vörösmartyra, hiszen már korábban beszereztem Szalay Álmos könyvét (Fák mindenütt), aki régen az Apokrifban is feltűnt szerző, nem mellesleg, bár remélem, erre nem emlékszik, még színész berkekből is volt afférunk. Ekkor Szendi Nórát noszogatom, hogy fényképezzen le minket, mikor elkészül, röhögve megjegyzi, hogy ezt a fejet a saját telefonjával is le akarja fotózni, és mutatja felénk. A kizárólag a kép kedvéért produkált fizimiskámat konstatálva megjegyzem, mikor mutatom a dedikálónak a képet, hogy „milyen öreg és ronda vagyok”, mire ő megnyugtat: „nem, csak eltörpül a szépséged mellettem”.

IMG_20170611_161447

Valamikor ekkortájt jön Zelei Dávid, némi körözés után Kabai Lórit is megtaláljuk, akit szintén ezer éve nem láttam, így örömömben végül is tényleg szelfizésre kerül sor, csak nagyon nehéz megoldani, hogy elég messze tartsam, hogy látsszunk – szóval a gombot végül is valahogy a Szendi nyomja meg. Mindegy, remek kép lett.

IMG_20170611_162153

Ezután már biztosan sörökért mentünk. Onnantól meg már minden olyan laza és tudósíthatatlan lett.

Nyerges Andrástól megkaptam már ajándékba dedikálva a Színünk és viszályunk című esszégyűjteményét, amikor a PIM-es Arany János fellépésre készültem nemrég. Ezért csak odaköszöntem, és megköszöntem személyesen is a szerzőnek. De előtte még csináltam ezt a lesi fotót.

IMG_20170611_164932

Valamivel később még átszaladtam a Margó Fesztiválra, az előbb említett PIM-be, ahol valami rettenetesen rossz, erőltetetten bugyuta verseket olvastak fel mobiltelefonról, míg a nagypolgári környezetben, a szabadtéri színpad nézőtere mögött fröccsözgetve, híresebb fiatal alterzenészek, repperek, valamint a Litera, Jelenkor, és a Magvető szerkesztőinek többsége, meg néhány költő, író is beszélgettek, miután az Ivan & The Parazol zenélt foghíjas felállásban. Gyorsan inkább megkerestem Havasréti Józsefet a helyszínen a pokoli keltető forróságú díszteremben, akinek sajnos nem tudtam beülni a könyvbemutatójára, de voltam olyan pofátlan, hogy előtte még dedikáltatással zavartam az újonnan megjelent Nem csak egy kaland című könyve kapcsán.

IMG_20170612_013547

Ezután visszatértem még a Könyvhétre. Körülnéztem újfent, felvettem magamban az utolsó pillanatképeket, meg van, amit telefonnal is, talán ekkor lehetett ez az Arany János-dalokat éneklő úriember. Pontosan nem tudom, csakúgy hátulról mertem nézni az egészet. Rám pedig később Bíbor köszönt hátulról, először nem is hittem a fülemnek, de tényleg engem szólított valaki. Vittünk kávét az édesanyjának a bódéhoz, ők családi vállalkozásként kiadót üzemeltetnek, így egész nap keményen dolgoztak már odakint valószínűleg.

Az ez évi Könyvhetem is a fiatal irodalmárokkal ért véget, megint hoztam söröket, de aztán már tényleg végképp minden laza és tudósíthatatlan lett. Szeretni való ez a Fiatal Írók Szövetsége, volt grillezés, borozás, amire csak ingere lehet az embernek, nem is szeretném másokkal tölteni a Könyvheteim végét, mint velük. Három óra múlva megyek dolgozni. Képek.)

IMG_20170611_195800 (1)