Túléltük. Túléltük? – Könyvheti netnapló (5)

2017-ben folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 88. Ünnepi Könyvhét záró, ötödik napjáról Szendi Nóra írását közöljük.

könyvhét_végleges

A Könyvtár Klubban ülünk, de csak azért, mert a Vörösmarty térre visszavonszolni magunkat a Fugából már szörnyen hervasztó lenne, talán még annál is jobban, mint kimenni délután kettőre a hétfői Könyvhétre, és az agypállasztó kánikulában végignézni a lassú haldoklást, miközben egy irracionális vagy legalábbis általunk beláthatatlan okokból kivezényelt turistacsoport grasszál fel-alá a pusztuló standok között ledózerolhatatlan jókedvvel.

A grasszálás nekünk ezúttal kimarad, azon egyszerű oknál fogva, hogy már alig-alig tudunk járni. Elhasználódtunk. Én még a magam nyugdíjas tempójában eltotyogok az Irodalmi Jelen standjáig, amit már napok óta tervezgettem a FISz-stand (inkább -stage) beszippantó és veszélyes Bermuda-háromszögének biztonságában, hogy tudniillik utánajárok, hátha látható ott a híres-hírhedt, beszerezhetetlen Enumeráció antológia, a kezembe vehetem, bizonyságot szerezhetek róla, hogy van. Hát nem, nincs, sehol a Könyvhéten, de hogy létezik, arról tegnap fanyarmód jót beszélgettünk Kabai Lórival, aki amúgy szívesen kölcsönadja, ha igényt tartok rá. Meglátom, mert rövid az élet, és hosszú a seregszemle, és annyi minden fontos dolgot kellene még elolvasni. Amire a Könyvhéten, abszurd (bár érthető) módon, sok idő nincs.

Tehát a totyogás. Esetemben vissza Nyerges Gábrishoz, akivel az utolsó, szomorú napon igyekszünk netnaplózáshoz vadászni a témákat, amelyek ezúttal nem hevernek az utcán, azaz a téren. Azon tanakszunk, hogy ezeket a turistákat vajon a Könyvhétre vezényelték ki, akkor mi értelme, nem látnak belőle semmit, vagy úgy simán a Vörösmartyra vezényelték ki, de akkor is mi értelme, nem látnak belőle semmit (mármint a pusztuló standok miatt, amelyek eltakarják a látképet).

Rövid intermezzo a JAK-stand maradványainál, kiderül, hogy a magyar irodalom vészes helyzete dacára (illetve ezzel párhuzamosan, miért ne, elég tudathasadt időket élünk) egészen sikeres Könyvhetet zártak, és ezt mi, FISz-esek is elmondhatjuk magunkról, a pultba beálló szerzők, az örökmozgó búgócsigaként pörgő, egyszerre könyvet áruló és grillpartit rittyentő Hyross Ferivel az élen, szívderítően sok érdeklődőt vonzottak a standhoz, és nem is hagyták őket (a szelíd erőszaktól sem visszariadva, hiszen mindent a kultúráért) üres kézzel elmenni.

Az optimista élménycserebere után Kassai Zsiga rituálisan (a fotó, pontosabban a penetráns reakcióidővel mozduló tudósító kedvéért kétszer is) bezárja a standot.

Átvonulunk a FISz-stand, szeretett bázisunk romjaihoz, szétpakoljuk az összerakott székeket, és várunk. Bödecs Lacira és Gál Somára, meg alapvetően a mai nap (legalábbis számunkra) egyetlen érdemi programjára, Szalay Álmos debütkötetének bemutatójára. Amelyen, rendhagyó helyzet, bár korántsem főszerepben, maga a tudósító is részt vesz: a Könyvhét ihlető és mindenkit összehozó napjai során kristályosodott ki, hogy a bemutatón nemcsak Gábris, illetve Soma, a kötet szerkesztője fog beszélgetni a szerzővel, de jómagam, az olvasószerkesztő is szót kaphat majd.

A magam részéről (nem pusztán), érintettségem okán, ezt a kötetet vártam a leginkább a Könyvhéten: Álmos könyve nemcsak olvasószerkesztőként, de mezei olvasóként, sőt írótársként is nagy élményt jelentett, vérbő prózanyelve, párbeszédei, humora miatt még a könyvmunkáslét (határidők szorítása miatti) legembertpróbálóbb pillanataiban is üdítő volt. A bemutató pedig valóban a nap fénypontja: az esemény első felvonásában Gábris és Álmos beszélgetése hallható, illetve az egyik kedvenc részem a szerző előadásában, aki elmondása szerint színésznek (merthogy művészeti területek közt mozgó polihisztorról van szó) ripacs volt – ezek szerint akkor üdvös volt íróvá avanzsálnia.

A második etapban négyen beszélgetünk (próbálva odafigyelni, hogy azért szegény szerző is szóhoz jusson az okoskodó szerkesztők mellett), érzem, hogy az a pár mondat, ami elhagyja a számat, kicsit cizelláltabbra sikerülne a Könyvhét első napján, mindenki fáradt, de a közönség szerint élvezetes bemutató volt, és láthatólag Álmos is örül, valamennyien örülünk, szeretettel lapogatjuk egymást, Tinkó Máté lő rólunk egy „megcsináltuk, srácok” fotót a Fuga előtt.

Túléltük, mondja valamelyikünk, amúgy indifferens, ki lehetett, bárki, és persze nem a bemutatóra értette, hanem erre az egészre. A Könyvhétre. És egyetértek, pedig szégyelljem magam, nem árultam standban, nem jelent meg könyvem, nem dedikáltam, ma írok először tudósítást, és mégis. Az időjárás viszontagságai, a talpalás, a smúzolás, az esti kikerülhetetlen bulik, bulikák. Amelyekről annyit vitatkoztunk, hogy akkor ez most legitim dolog, hogy a magyar kultúra (egyik) legfontosabb ünnepén, a Könyvhéten vajon illik-e ennyire ipszilon, sőt zé generációsan viselkedni, standban denszelgetni, minden nap könyvek éjszakájásat játszani, urambocsá, írók egymás közt, elfelejteni időnként, hogy amúgy most az irodalomról, nem pedig szimpla haverkodásról-idétlenkedésről van szó. (Szintén érintettségem okán inkább nem foglalnék állást a kérdésben.)

Szóval a Könyvtár Klubban ülünk, Szalay Álmos bemutatója után, egy maroknyi csapat, mert nem merjük visszatolni az orrunkat a Vörösmartyra, ahol feltehetőleg már nincs semmi, és ez túl szomorú. Meg ahol végre nem kell toitoi vécében egyensúlyozni, miközben az ember alatt épp átdübörög a kisföldalatti, meg bányalóként köröket róni, aranyköpéseket jegyzetelni a netnaplóhoz, csak egyszerűen ülni, és ilyen hülye, bennfentes és belterjes sztorikat mesélni egymásnak egymásról, mint amilyeneket (részben) én is mesélek most.

Túléltük. Túléltük? Túl lehet ezt egyáltalán élni? Nem arra gondolok, hogy néhány este keveset aludtunk és nekieresztettük magunkat, inkább arra, hogy folyóiratot és/vagy könyveket csinálunk aligpénzért, szerelemből egész évben, évről évre, nagyon sokan. Ezt nem lehet túlélni, mert ezt éljük, túl-, de főleg kinőhetetlenül. Minden más – bor, grillkaja, pletykagyár – csak körítés.

Szendi Nóra

Kapcsolódó írások:

2017:

Könyvheti netnapló (1) – Név Nap

Könyvheti netnapló (2) – Fényes szelek

Könyvheti netnapló (3) – “Eleget dedikáltam már”

Könyvheti netnapló (4) – Tudósítok, tehát vagyok

2016:

Könyvheti netnapló (1) – Eső és szaxofon

Könyvheti netnapló (2) – Nyúl Pál fantasztikus visszatérése a lapok hullámaira, a betűk tengerére

Könyvheti netnapló (3) – Mossa az eső össze…

Könyvheti netnapló (4) – Búcsú és vigalom