Hármasok (beszámoló)

Apokrif Könyvek (hármas bemutató a Könyvhét első napján), Fuga, 2015. 06. 04.

Kedves Olvasók!

Nézzék el nekem, hogy egy rövid személyes kitérővel kezdem el ezt a beszámolót! Csak egy anekdotát szeretnék mesélni, arról a napról, amikor a laphoz kerültem. Fráter Zoli legendás stílusgyakorlat órájának felvétele az akkori barátnőm ötlete volt (töltsük könnyen, szórakoztatóan és egyszerre hasznosan a szabadkrediteket!). A tavaszi félév első óráján Fráter már elhintett egy apró Apokrif-promót. Az ifjú diák lelkében égő kis rőzsedalok elkezdtek kihajtani, és már a második órán odaállt tanára elé, és nekiszegezte a kérdést: hogy lehet bekerülni a szerkesztőségbe?

Hát, valahogy így lettem én a prózarovat szerkesztője. Azért előtte még asszisztenskedtem, elkezdtem beszámolókat írni, szerveztem esteket, ugráltam ügyes-bajos dolgokkal a lap körül. Tudósítást sajnos egészen rég nem írtam már, ezért örültem igazán a június 4-ei eseménynek.

Akit érdekel, annak elmondhatom: négy évem alatt a fővárosban még egyszer sem voltam ilyen jó hangulatú Apokrif-esten. Talán az ősbemutatók még megütötték ezt a szintet, de ami a FUGA-ban lezajlott, na, az nem volt semmi…

Joggal mondhatja mindenki, hogy eddig is olyan szubjektív ez a „tudósítás”, biztosan ezzel is túlzok. Akkor mostantól igyekszem pusztán elmondani a történteket, és csak néha megtűzdelni hangulatleírással.

Mint minden jó irodalmi est, ez is késéssel indult. A teremben elhelyezett székek megteltek a zajos tömeggel, a Könyvhét izgalmaiban mindenki az élményeit mesélte, az új szerzeményeivel büszkélkedett, rég nem látott ismerősök pedig kérdezgetésbe és nosztalgiázásba kezdtek. A házigazda, Fehér Renátó, rövid, feszültségoldó tapsot indított el, amivel megadta a tiszteletet a kissé megilletődött szereplőknek.

Elsőként a sorozat ötletgazdáit képviselő Fráter Zoltánnak és Szőllőssy Balázsnak. A sorozat előéletéről, a Fiatal Írók Szövetsége és az Apokrif kapcsolatáról, közös barátságokról kérdezte őket Renátó, mindketten úgy tudtak megszólalni, mintha csak otthon ülnének két vagy három ember társaságában: beindult a sztorizgatás a két szervezet múltjáról, egymás megkereséséről és segítéséről, illetve a pályázat kiírásának idejéről. Itt ki is derült minden kritérium, például az is, hogy nem csak FISz-tagok adhatták be munkáikat, tehát szó sincs összeolvadásról, túl szoros együttműködésről: egyedül a fiatal szerzők, új könyvek támogatása az együttműködésnek a célja. És „a sorozat folytatódik”: hamarosan kiírásra kerül az újabb közös pályázat! Fehér Renátó egy utolsó kérdés előtt úgy zárta a blokkot, hogy elengedi a két beszélgetőpartnert, mintha kínzás folyt volna a korábbiakban ‒ erről hál’ Istennek szó sem volt, jó hangulatban folytatódott az est, immár a szerzők színrelépésével.

Fehér Renátó szokása szerint roppant felkészült volt: a szerzők előtt mini-laudációkat tartott három percben, kis kritikát is csempészve a beszámolóba, ezek után el lehet képzelni, mennyire nehéz volt megszólalni egy elsőkötetesnek. Bödecs Lászlón is látszott kicsit a lámpaláz, mikor elsőként rá került a sor. Pilinszky jelenlétével jellemezte Fehér Renátó a könyvet: a költőelőd ott van a kötet mellett vagy mögött. Valamilyen tekintetben istenes költészet Bödecsé is, hiszen többször megjelennek keresztény toposzok mint Jézus, zsoltár, agyagkereszt, de Pilinszkyvel ellentétben ez nem metafizikus, hanem a hétköznapok teológiája. Az önismeret igénye hatja át a líráját, és Fehér szerint a kulcs a „nem minden egész törött el” Ady-átirattal érzékeltethető. Szóval, saját szavaival élve, a házigazda edzőtábort tartott a kritikákra, interjúkra. A fiatal költő, aki saját bevallása szerint még nem találta meg biztosan saját hangját, inkább egy palettát akart ezzel a kötettel mutatni lírai készségéből, három verssel demonstrálta, hogy megérdemelten nyerte el az Apokrif Könyvek pályázat egyik győztes helyét.

Itt egy kis frissítőként zenei blokk következett: Hó Márton, aki volt már Apokrif-est vendége korábban is (még az ős-Rohamos időkből emlékezhetnek), a hármas szám jegyében három dalt adott elő. A „Purgatórium, Hello!” és a hasonlóan humoros refrének tovább oldották az amúgy is kedélyes hangulatot, és még közel sem volt vége a bemutatásnak!

Szendi Nóráé az egyetlen a három kötet közül, amely próza. Ráadásul a szerző rögtön regénnyel kezdi a pályafutását, ami, valljuk be, nem épp a legkönnyebb. Fehér Renátó szerint a könyv „novellaciklusként is áll”, Bödecséhez hasonlóan erős önvizsgálat jellemzi Szendi prózáját, és „összetett, különös figurák”, akiknek történetei újabb kisregényeket képeznek a szövegen belül. A kábítószeres tripeket (történjen ez akár Berzsenyi Dániellel) világmetaforaként lehet olvasni, és a kötetnek külön erőssége sajátos narratívája, erősen reflektál a mai szleng nyelvezetére, és az azt használók magatartásformájára, mindezt teszi egy „furcsa szófosásban” (ami „e regény tekintetében korán sem profán”). Leginkább erről kérdezgette Renátó Nórát, illetve hogy lehet-e a Zárványok egy szubkultúra regénye. Szendi nagyon szeretné, bár a kötet valóságtartalmát firtató kérdések már picit fárasztják, de ez elkerülhetetlen lesz a szubkulturális olvasóközönség bevonásával, mivel nekik a kötetből a nyelv mellett a téma a kapcsolódó pont. Ő is felolvasott egy részletet, melyben Kopp Irén, a narrátor az egyetem környékén kalandozik.

Juhász Tibor méltatása előtt Renátó még ellőtt egy poént arról, hogy az est egy Tarján Tamás-órához hasonlít: feláll valaki, és elmondja a kis mondandóját, aztán pedig erről beszélgetnek. Ezután az Ez nem az a környék című verseskötet következett, aminek Fehér Renátó szerint a kulcsszava az „itt”. A könyvvel kapcsolatban felidéződött egy JAK-tábor beli beszélgetés a szocioköltészetről, amelynek során végül nem hangzott el definíció. Fehér Renátó szerint Juhász kötete besorolható lenne a szocioköltészetbe, vagy akár annak definíciójaként is felfogható. A „közeg és közérzet költészete”, egy „határozott térélmény” amiben Petri és Kassák hatására egy univerzum, egy körzet épül fel: az otthon. Juhászt ugyan sokkal nehezebb volt faggatni, mint az előző két szerzőt, habár az est előtt ő tűnt a legnyugodtabbnak. Megnyugtatta a közönséget, hogy neki „az írás jobban megy, mint a beszéd”, és elmondta, hogy nem szerette volna, ha más költők befolyásolják a líráját. Nem is verseskötetként, inkább kordokumentumként azonosította könyvét, és szerinte csak azért született meg ebben a formában, mert a vers az a kódolás, amihez a legjobban ért – ezt pedig  meg is mutatta három kötetbeli versen keresztül.

Az estre a pontot pedig Hó Márton újabb hármas záróakkordja tette fel. Ja, nem. Egy hatalmas vastaps. Megint akkora, amekkorát még (rég) nem hallott e sorok szerzője. Aki csak azért osztotta meg az Olvasókkal a beszámoló elején a kis anekdotát, hogy a végére leírhassa: mennyire büszke, hogy egy ilyen folyóiratnak, kiadónak, társaságnak tagja lehet.

Gál Soma

Fotó: Ható Jenő