Párhuzamos tervek – Könyvheti netnapló 2015 (4)

2015-ben folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 86. Ünnepi Könyvhét negyedik napjáról Barna Péter írását közöljük.

Nagyon várjuk minden évben a Könyvhetet, ahol megmutathatjuk magunkat. Mi, akik az olvasásért vagy az olvasásból élünk, akiknek nem csak szórakozás, hanem feladat, küldetés és munka is mindez. Kicsit úgy érzem, mintha a saját berkeinken belül erődemonstrációt tartanánk. Kiadók és könyvterjesztők, intézmények és folyóiratok prezentálják azt, hogy mit is tettek le az előző egy évben, és úgy általában az asztalra. Mi pedig dúskálunk ebben a Kánaánban, végre igazán otthon és a természetes közegünkben érezzük magunkat. A könyvek között. Ilyenkor mindig valamilyen zsigerekig ható nyugalom jár át. Rengeteg könyv, még több ember, írók, költők. Úgy érzem, hogy minden rendben van, mindenki szeret olvasni, költőnek lenni pedig legalább akkora rang, mint Petőfiék idejében volt. Nem akarok tudomást venni arról, hogy hány embert érdekel Damu Roland könyve, mert a Magvető, a Kalligram és a Helikon standjához is alig lehet odaférni, és bár június 7-én vasárnap reggel még kényelmesen lehetett mozogni, délutánra mindez megváltozott, és következett a most kivételesen türelmesen és hidegvérrel megélt tömegnyomor.

Kicsit álmosan indult tehát a nap, de élveztem a napsütést és a kezdeti pezsgést, aztán a Jelenkor pavilonjához érve gyorsan megváltozott mindez. Ott tornyosult előttem ugyanis az örök feladat, könyves bakancslistám első helyezettje, az állandóan elnapolt és magam előtt tolt feladatok dicső dobogósa, a Párhuzamos történetek három vaskos kötete. (Az Emlékiratok könyvére már alig mertem ránézni.) Minden nyárnak azzal a lelkesedéssel futok neki, hogy igen, ez az év más, most lesz időm elolvasni ezt az annyiszor emlegetett opuszt, számtalanszor dicsért remeket. Aztán minden Könyvhéten szomorúan konstatálom, hogy ez az olvasási élmény még várat magára. Pedig – mondják – biztosan más ember leszek tőle, én pedig úgy tudom elképzelni, hogy ha végeztem vele, azt fogom érezni, mint a Doktor Faustus, a Holt lelkek, Az arany ember, Kosztolányi útirajzai, a Sátántangó vagy a Nincstelenek, esetleg a Kedves Ismeretlen után. Újra érezni fogom, amit annyira jó, és amit annyira kell: ettől a könyvtől több, jobb lettem. Nem is időztem sokat a Jelenkornál, pironkodva álltam tovább, újra beütemezve a nyár egyik nagy feladatát – közvetlenül a másik tíz mellé… A Kalligramhoz érve vegyes érzelmek fogtak el. Fájt látni a Halotti pompát, de nagyon örültem a közelében kékellő új Áfra-kötetnek. A Két akarat szerzőjével néhány éve még együtt tanultunk a debreceni szemináriumokon Borbély Szilárdtól. Az akkor megismert és elsajátított szemlélet és tudás alapjaiban határozza meg irodalomszemléletünket a mai napig. És örökké.

Úgy gondolom, általánosságban elmondható, hogy a kiadók egyre jobban figyelnek nem csak a szöveggondozásra, hanem a megjelenés és a megjelenítés igényességére is. Külsőre is nagyon szép könyvek jelennek meg, amit pedig a Helikon csinál a zsebkönyvekkel és a Márai-kiadásokkal, vagy a Gabó a Thomas Mann-regényekkel, egyenesen menő. De ide lehet sorolni a Háy-könyveket is. Az Európa-borítók egyébként is kifejezetten látványosra sikerülnek. Nézelődés közben hallottam, hogy mozgolódás van a „nagyszínpadnál”, és ha nem is életem legmaradandóbb író-olvasó találkozójába hallgathattam bele, érdekes volt megismerni néhány határon túli írót a Délvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyből és a Felvidékről. A „Vendégségben itthon” elnevezésű beszélgetés kétrészes volt, de reggel és délután is hasonló konklúziókat vontak le a szereplők (Jankovics Marcell, Méry Gábor, Csík Mónika, Füzesi Magda, Sándor Zoltán, Lénárd Róbert, Vári Fábián László, Árkossy István, Csender Levente, Gábor Felícia, Bogdán László, Gál Sándor, Tőzsér Árpád, Sándor Zoltán) hazával és irodalommal kapcsolatban. Szinte kivétel nélkül elmondták, hogy nem hisznek a „határon túli”-kategóriákban, nemzetben gondolkodnak és abban, hogy a magyar irodalom osztatlan és egy egészet alkot, mert a lényeg a kulturális identitás, aminek kulcsa a magyar nyelv. Mindez pedig nem országhatár-függő. Lénárd Róbert rendkívül szimpatikusan elmondta, hogy nem kenyere az önsajnálat, ő egyszerűen teszi a dolgát, mindezt pedig akkor tudja a legjobban, ha alkot. „Magyarul dolgozom Újvidék szívében” – foglalta össze az ő és társai szerepének végső és legfontosabb következtetését. Míg a délelőtti szekcióban kitértek a gyerekirodalomra is, addig délután már művészetelméleti és filozófiai témákat is feszegettek. Aztán többek közt Juhász Anna beszélt még édesapja A végtelen tükre című kötetéről.

Nem könnyű műfaj egyébként ez a „színpadon beszélünk komoly dolgokról, míg az emberek többsége vásárol, bámészkodik és beszélget”-dolog, furcsa lélektana lehet szereplőként részt venni egy ilyen helyzetben, de ez a két alkalom úgy érzem, jól sikerült. Volt viszont negatív példa is, sok üres székkel. Magyar Naplós szerzőké volt a terep, és hát mivel rosszat nem akarok írni, jót meg nem tudok, gyorsan be is fejezem ezt a mondatot. (Azért annyit megtudtunk, hogy „az interneten vannak olyan oldalak, melyekre könyvkritikákat írnak magánemberek”.)

Ha lassan is, de belefáradtam kicsit a színpadi repertoárba, bár nekem csak hallgatni és jegyzetelni kellett. Viszont egyre jobban idegesített az, hogy előttem az első sorban egy hölgy mindenképpen viharvert esernyőjével védekezett a tűző, vagy a sűrűsödő felhőzet miatt már sokkal inkább nem tűző napsütés ellen. Az esernyő mindenesetre szüntelenül a magasban maradt, én pedig róttam még néhány kört, élvezve az idén számomra véget érő ünnepi eseményt, emésztgetve a hallottakat, fürkészve az újdonságokat és főleg elszántan tervezgetve azt, hogy a két bevállalt tanulmányon, a számtalan megírandó kritikán és blogbejegyzésen, valamint az egyéb terveken túl hogyan fog beleférni a Párhuzamos történetek ebbe a szűk két és fél hónapba, vagy ha csak szigorúan a szabadságomat veszem, abba a sovány két hétbe…