átfutott az agyán, vajon érdemes-e itt ülnie a folyamatos rezgetésben, sikálásban, cuppogásban, csattogásban és döfködésben, a termet lassan elöntő várakozásban csak azért, hogy végül eljátszhassa, úgy-ahogy, valamelyik Disney rajzfilm betétdalának második hegedűszólamát – Masszi Bálint írja a Feketemosót.
furcsa kaszt a zenészeké. hogy ebbe a kasztba ő maga beletartozott volna, sosem gondolta. megfigyelőnek érezte inkább magát, külsősnek, sőt, betolakodónak, kibicnek. hiába volt a kezében hegedű, nem vált hegedistává, nem alakult át, nem gubózott be, hogy aztán zenészként szülessen újjá – a transzformáció fizikai jele is hiányzott nála, az az apró lila folt, ami ott díszelgett minden hegedűs bal állkapcsa alatt, mint buddhista tilaka, mint szent stigma. körülötte ültek a hangversenyteremben, könnyedén észrevehette, kinek a nyaka kezdett lassan, kör alakban belilulni, ott, ahol megtámasztják a hangszert, még a másodhegedűsök is, de különösen az első hegedűsöknél volt feltűnő, akik tényleg tudtak játszani, és akik nem azt kérdezték, mennyit kell gyakorolni, hanem hogy mennyit lehet. a zenekar kiemeltjei voltak ők, számára távoli, érzelemmentes, tiszta akaratok, akiknek megadatott – vagy kiharcolták maguknak – az egyenes vonalú, egyenletes mozgás, nem térítette, nem téríthette el őket semmilyen külső erő, reggeltől estig, estétől reggelig csak húzták a gondosan gyantázott vonókat, porzott a lószőr és rezegtek a húrok, hogy aztán itt, az utolsó pillanatban a koncert előtt, térdeiken pihentessék testrészükké vált hangszereiket, míg a hátsó sorokban, mögöttük, a rézfúvósok szertartásosan tisztogatták az aranyló fémet, a fafúvósok elmélyülten áldozták saját nyálukat a nádnyelv kellő nedvességéért, és a csellisták elszántan szúrták újra és újra a színpad fapadlójába a hangszer tüskéjét, míg meg nem találták a tökéletes kezdőpozíciót. átfutott az agyán, vajon érdemes-e itt ülnie a folyamatos rezgetésben, sikálásban, cuppogásban, csattogásban és döfködésben, a termet lassan elöntő várakozásban csak azért, hogy végül eljátszhassa, úgy-ahogy, valamelyik Disney rajzfilm betétdalának második hegedűszólamát, ami a nagy zenekari művekben rejlő megvilágosodásnak eleve legfeljebb valami halovány lenyomatát rejthette csak magában – garanciát kínált viszont a főképpen szülőkből álló nézőközönség beáramlására, hiszen ki akarná meghallgatni a Mahler kilencediket három ígéretes, és további pár tucat teljesen érdektelen és javarészt tehetségtelen kisvárosi zeneiskolás előadásában, amikor meghallgathatja a diákok képességeihez mérten is finoman dallamos és kellőképpen egyszerű Oroszlánkirály slágert, ami még akkor is elég jó, ha egyébként szar. meg ha egyszer ez kell a gyereknek is. sikerélmény.
a hangolás alatt már egészen megérett benne az elhatározás, hogy feláll a székből, még egyszer utoljára jó erősen megbámulja az első sor hátát és sűrű elnézéseket kérve kioldalog a csellisták irányába, de ez önmagában nem mutatkozott kellően hangsúlyos kilépőnek, és egyébként is, a mama, a papa és még a szomszédék is a harmadik sorba zsúfolódva zörgetik már a műsorlapjaikat, mialatt a karmesterré avanzsált szolfézstanár fennköltnek szánt monológgal köszönti a kedves szülőket, barátokat, oktatókat és további egybegyűlteket, hogy akkor most, ahogy minden évben, zeneiskolánk növendékei, jótékonysági előadás keretében előadják a méltán népszerű, világhírű, és nyugodtan állítható, hogy, nos, legendás, őőő, és itt nem jut eszébe, hogy Can You Feel The Love Tonight, hanem tovább őőő-zik, a pálca megremeg a kezében és eldadog néhány tehát-ot is, időnyerés céljából, közben a növendékek már erősen rázkódnak, köztük ő maga, miután lemondott a távozásról, a megvilágosodottra gyakorolt elsőhegedűst bökdösi hátba a vonójával, hogy figyeld már, és a csellisták lehorgasztják a fejüket és megfeszülve igyekeznek a tüskékre koncentrálni, a fúvósok ajkaikba harapva próbálják nyálukat fogaik mögött tartani és mire a szomszédbácsi a harmadik sorban elsőnek felnevet, már nem lehet megmondani, szebben zenghetett-e volna valaha bármi a barna posztó hangfogókkal sűrűn telerakott hangversenyteremben, mint az össznépi, felszabadult röhögés.
Masszi Bálint Szombathelyen született, Budapesten élő ügyvéd. Rendszeresen jelennek meg novellái irodalmi folyóiratokban, antológiákban. Jelenleg első önálló kötetén dolgozik.
Apokrif Online 