Szerényi Tamás: Magas hőfokon (onilne megjelenés)

Először is letakarítom a konyhapultot, mert nem volt időm, pedig rend szokott lenni, főleg a konyhában, muszáj rendben tartani a dolgokat, de az ünnepek közeledtével erre sincs időm.

Mindig én főzők, Bence sosem vette a fáradtságot, pedig tudna, ha akarna, csinált már nagyon finom paprikás krumplit, meg néha rántottát. Az az igazság, hogy lusta. Vagy nem is lusta, csak kényelmes, úgy gondolja, majd én úgyis nagyobb örömmel csinálom, mert nekem terápia a főzés. Aha.

Elpakolom az edényeket a szárítóról, a tányérokat berakom a mosogatógépbe, teljesen rájuk száradt a csirkeszaft, abból rögtönöztem ragut, amit a hűtőben találtam, nem mentem le a boltba, mert akkor sosem végzek.

Sikálom az indukciós lapot, tiszta mocsok, összecsapkodja az olaj, kifut a víz, rásül az edény alja, a feketén minden nyomot hagy. Tíz perc alatt lepucolom, stopperrel mérem az időt, a hétvégébe nem szokott beleférni, hogy puccba vágjam az egész lakást. Főleg, hogy nem segít senki. Kivéve múltkor, az egyik barátnőm átjött, annyira ajánlkozott, hogy ő szívesen segít, sosem tudtam az ilyen helyzetekkel mit kezdeni, de ha ennyi ideje van, nem bánom.

Éhes vagyok. Nem ebédeltem, csak egy salátát dobtam be, nem volt étvágyam, ilyenkor tör rám, vacsora előtt, a legrosszabbkor.

Süteményt fogok sütni, a többi ráér. A karácsonyi menü töltött káposzta lesz füstölt hússal. Bencének az a kedvence, húst hússal, bezzeg mikor én először véreztem, azt nem bírta. Azt mondta, nem tehet róla, egyszerűen rosszul van a vértől, ezért nem kíván. Néha a kezével csinálta, de csak kötelességből – persze úgy nem lehet elmenni – aztán várta, hogy rávessem magam. Mintha nekem az is terápia lenne.

Eredetileg flódnit akartam, de végül nem mertem, pedig direkt azért vettem termelői lekvárt, hogy kipróbáljak valami újat. Bence egy ilyenért rögtön lehurrogna, azt mondaná, hagyjam már ezekkel a zsidó hülyeségekkel, meg milyen nagy ortodox honleány lettem, harmincéves koromig azt sem tudtam, mit jelent a kaddis, utána is csak azért, mert összejöttem vele és levettem a könyvespolcáról.

Inkább nem variálok, pedig egy baromi jó mákfelfújtreceptet is találtam, még csak nem is bonyolult, de akkor legyen bejgli, majd úgy csinálom, mint az Ács Bori vagy a Fördős Zé, egy kis csavarral.

***

Nálam a tészta az első, ezért a tojásokkal kezdem. Sorban feltöröm őket, és szétválasztom a sárgáját meg a fehérjét. Szeretem a tojás belsejének olajos és kissé ragacsos tapintását. Fura dolog ez, tudom, van, aki nem bírja, de szerintem van benne valami különleges, talán azért, mert szinte eleven.

Fogom a lisztet, és kimérem – egy kicsit mellémegy – majd jöhet az élesztő, egy kis só és a porcukor. A vajat kockára vágom, beledobom a lisztbe, és elkeverem. Jól felverem, száll a liszt mindenfelé. Ahogy összeállt, már teszem is bele a sárgáját és a tejet. Kicsit tapicskolok benne, aztán kikaparom a konyhapultra.

Megcsörren a mobilom, anyám az. Ragacsos a kezem, nem tudom felvenni. Elkövettem azt a hibát, hogy felhívtam, az alapján szoktam sütni mindent, a zserbót, a krémest, az almás pitét. Fejből mondja, már vagy negyven éve ugyanúgy csinálja mindegyiket, nem kell sokat gondolkodnia, persze bosszankodik, hogy nem vagyok elég felkészült, minden évben kapok tőle egy szakácskönyvet, de én csak azért sem vagyok hajlandó abból főzni. Sóhajtozik, de tudom, hogy örül neki, hogy az ő receptjét használom.

Hallom, ahogy mondja, a rá jellemző álmatag hangon, amit sokan flegmaságnak hisznek, sorolja a hozzávalókat a mértékegységekkel, aztán a lépéseket, közte elnyújtva mondja, hogy tuuudod kicsim, ez a szava járása, hogy tuuudod kicsim. Igen anya, tudom.

Most viszont inkább a Street Kitchen-féle receptet szeretném kipróbálni, nem akarom, hogy száraz legyen a tészta, nem akarok hümmögést meg szájhúzást, egy hibátlan bejglit szeretnék csinálni, olyat, aminél semmi nem tud félremenni. Anyám ezt úgysem értené.

Sokan dagasztógépet használnak, de én magamnak gyúrom a tésztát, úgy sokkal levegősebb, kisütve pedig omlósabb lesz, csak a kezem nehezen bírja, de megéri, nem akarom szó nélkül hallgatni Edinát a melóban, ahogy arról áradozik, hogy már megint milyen finomat főzött a férjének, és nincs benne semmi cukor, legfeljebb xilit, náluk a gyerek ötéves koráig nem fog finomított cukrot enni, van egy szép kis konyhakertjük, pedig társasházban laknak, de feléjük van minden, közösségi kert, bérelhető parcellák, amit el lehet képzelni.

A tésztát vékonyra nyújtom, ez a tökéletes bejgli titka, a tészta, ami csak azért van, hogy rétegezze a tölteléket, Bence nem szereti a vastag tésztát, ebben mondjuk igaza van, túl sűrű és száraz lesz tőle a sütemény.

Zsibbad a kezem. Mostanában szokott, és a bőröm is hamar kiszárad, kérges a tenyerem, nem is, inkább az ujjbegyem, durva az érintésem, hallom, ahogy mondja, fáj, ha simogatom. Hát lehet azért, mert mindent én csinálok.

Azt se akarta meghallani, ha a gyerekről beszéltem. Vagy hirtelen, minden ok nélkül felkapta a vizet. Akkor is, mikor Edinát szóba hoztam – az ilyesmit muszáj kibeszélnem magamból – a szavamba vágott, és fél perc után már arról beszélt, hogy mit jövök én mindig a gyerekkel, nem kell gyerek, a Kaddisra mutogatott, hogy az az egyik legbölcsebb könyv, senkinek sem kell gyerek, ezt zsidó felmenőkkel igazán megérthetném, ne őt hibáztassam, hanem Kertész Imrét, aki felnyitotta a szemét. Úgyhogy egy idő után inkább nem mondtam semmit.

***

Bencével egy könyvesboltban találkoztunk. Tanácstalanul álldogáltam az újdonságok mellett, ő pedig elmélyülten tanulmányozta a szépirodalmat. Nem találtam, amit kerestem, helyette ő találtam meg engem, miután az emeleten is belém botlott. Kérdeztem tőle valami hülyeséget, hogy merre vannak az ismeretterjesztő könyvek – mert azokat hátul láttam, és reméltem, hogy akkor több időnk lesz beszélgetni. Azt hazudtam, hogy anyámnak keresek könyvet, vettem is egy Hararit a legvégén, de ami fontosabb, hogy Bence elhívott kávézni. Csak hetekkel később mertem elmondani neki, hogy eredetileg Anthony Bourdain könyvét kerestem, nekem az volt a szépirodalom, mielőtt megismerkedtünk.

Ha eleget pihent, a tésztát kettéosztom, két szép hosszú bejglirönk lesz belőle – én így hívom, mert olyan, mintha a bejglinek évgyűrűi lennének. Az elsőt vékony téglalappá nyújtom, majd jöhet a töltelék is: a mákból nagyjából annyit szedek ki, amennyi a tészta, aztán megkenem vele szép vastagon. Nyújtás közben én is nyújtózom kicsit.

Érzem a derekamat. Rossz a hátam, mióta nincs időm edzeni. Az sem segít, hogy lefekvés előtt általában sorozatot nézek, leteszem magam mellé a laptopot és oldalt fekszem. Hiába új a matrac, egyszerűen nem tudok jó szivacsot találni, ami rendesen megtartana. Az irodai székem sem az igazi, fél év alatt tönkremegy, a hátam még hamarabb. Igaz, kicsit elengedtem magam, így nagyobb terhet kell cipelni, télen mindig ez van, november óta felszedtem vagy nyolc kilót. Lehet, tízet is, egy ideje már nem méricskélem, csak próbálok több salátát enni.

Megint a konyhapult fölött görnyedek, muszáj, a bejgliket nem lehet másképp feltekerni. Az illeszkedésnél lesimítom a tésztát, majd beteszem a tepsibe. A maradék sárgájával lekenem őket, hogy aranybarnára süljenek. A sütő melegszik, az egész konyhában baromi meleg van, kicsit kinyitom az ablakot, nincs bent levegő, észrevétlenül kiszippantotta a forró tűzhely. Izzadok.

Itthon vagy fázom, vagy melegem van, régi építésű lakás, rossz a szigetelése meg huzatos, a kamrában hallom, hogy hátul, a gipszkarton mögött besüvít a szél. Azzal a régi konvektorral nehéz szabályozni, huszonhárom fokban melegem van, huszonegyben meg fázik a lábam. A konyhában vagy a hálóban szeretek lenni, ott rá is tudok gyújtani, ha nincs kedvem kimenni a gangra, és általában nincs kedvem.

A bejgli szépen dagad, nézem a sütőben, nem hagyom magára, nehogy elrepedjen, közben a körmömet rágom. Direkt több vajjal csináltam, úgy nem tud szétmenni a teteje. Persze nincs rá biztos módszer.

Nem baj, már megszoktam… – szinte hallom, ahogy mondja, gúnyosan elmosolyodik, és bámulja tovább a tévét, kapcsolgat vagy harminc csatorna között, belekezd valamibe, aztán elkapcsol, úgy váltogatja, mint a munkahelyeket, semmit nem bír végigcsinálni, panaszkodik, hogy mennyire nehéz, hogy mindenki hülye, főleg én, ha próbálok valami pozitívat mondani, kinevet, hogy nem értem, hogy is érthetném. Ez az esti programja, nézi a híradót meg az esti vetélkedőket, a hangerőt felnyomja, hogy még a szomszédban is hallják. A reklámblokk a leghangosabb, nem bírom, egyszerűen nem bírom tovább, üvölt a tévé, még a konyhában sincs nyugtom tőle.

Bevérzik a körmöm, ahogy rágom, forró a levegő, és érzem, hogy engem is elönt a forróság. Rácsapok a konyhapultra, a kés csörömpölve felpattan, kirontok, és túlkiabálom a tévét, hogy legyen végre csend, hagyjon már békén! De ő nincs ott, a sötétben csak a tévé villódzik, az üres nappalinak szól, bevilágítja a lisztes kötényemet – fél éve egyedül vagyok, sehogy se bírom megszokni.

A tévében az egyik főzőműsor megy, kiválasztás van, épp a kötényeket osztják ki. Gyönyörű a hímzés rajtuk, mindegyik makulátlan. Csendben folynak a könnyeim, kitartom a kapcsolót és sírok. A versenyzők is, de a boldogságtól. Nem kapcsolom ki, csak lehalkítom.

Szerényi Tamás (1991, Nyíregyháza) több mint 10 éve hobbibudapesti. Egyetemista kora óta foglalkozik alkalmazott írással, főleg reklámszövegeket és cikkeket ír, de néha szépprózát, illetve verseket is.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s