Feketemosó: Irodalom és önostorozás húsvét előtt

Az irodalom, végül is tényleg lelkiismeret, gyónunk és vágyakozunk, beszélgetünk és vallunk, feldolgozzuk, amit nem is lehet, és keressük az identitásunkat, haladni vágyunk, megismerni és változni általa, fürkésszük az élet útjait, nagy kollektív tudatként egy másik hatalmas tudatot, a fogalmaim szerint Istent keressük. – Bödecs László írja a Feketemosót.

Nemrég egy podcastben két nagyra tartott pályatársam megkérdezte tőlem, hogy mi az az irodalom. Nem ért váratlanul a kérdés, szembesültem vele, mielőtt elmentem, hogy meg fogják kérdezni, ugyanis éppen az annak a podcastnak a lényege, hogy ugyan aköré a néhány nehezen megválaszolható kérdés köré szerveződik a beszélgetés, és már nagyon sok más irodalmár – legtöbbjük közvetlen ismerősöm – megválaszolhatta. Nem tudtam mégsem felkészülni erre a szituációra, noha mindössze néhány héttel, esetleg egy-két hónappal azelőtt, bár akkor még inkább a vicc kedvéért, doktoris társaim és egy pázmányos tanárom éppen ezt a játékot játszották – azaz feltették a kocsmaasztalnál a kérdést egymásnak, „mi az irodalom?” –, és akkor már belegyalogoltam a szituációba. Akkor azt mondtam, hogy rövidre zárjam a dolgot és nyugodtan ihassam a sörömet, hogy az emberiség lelkiismerete. Megpróbáltam ugyanezt a sztorit a podcastben is előadni, valamiért mégsem éreztem termékenynek, sőt elkeserített, hogy mennyire nem tudtam jelen lenni a válaszaimban, vagy hogy a kérdéseik néha mennyire nem szólítottak meg. Jóllehet, zaklatott és fáradt voltam. Egy kimerítő hét végén, péntek este vettük fel az adást, és az a péntek különösen hosszúra sikeredett, tulajdonképpen a munkahelyről, aztán a templomból mentem oda.

Olyasmiről zagyváltam, hogy régen olvastam már bármit is csakúgy a szórakozás kedvéért, pusztán passzióból, leginkább munkaügyben olvasok, kötelezően olvasok, ezért nincs most olyan a fejemben, ami igazán fellelkesítene. Amikor erről vallottam, egészen személyes dolgot próbáltam megosztani, egy talán sokak számára ismerős témát, a kiégést, az identitáskrízist, az érzést, hogy a napok túl rövidek, hogy túl soknak érzem a rám váró feladatok mennyiségét, hogy talán nem vagyok a helyemen, hogy igazából nem vagyok elégedett magammal, többet szeretnék, szeretnék többet olvasni, és pontosabban fogalmazni, még inkább jelen lenni, és szeretném azt is, ha méltó lennék rá, hogy számítson a véleményem. Ez pár héttel azelőtt volt, hogy visszaadták az első konferenciaelőadásból írt tanulmányomat. Visszavető kudarc volt ez, bár tudtam, hogy a legtöbb dologban igazuk van a szerkesztőknek, és azzal, hogy szétszedték az írást, csak rávilágítottak arra, mi az, amit még nem ismerek a módszerből, a nyelvből, amivel igazán helytálló tanulmány készül. Én is tudtam, hogy még nem teljesen pontos a gondolat, nem eléggé kimunkált az okfejtés, de titkon azt reméltem, hogy nem tűnik majd fel, hogy a lehetőség, ami benne rejlik, az érdekességek felemelik az írást arra a szintre, hogy ne tűnjenek fel a rozogaságai. Ez nem egy egzakt tudomány. A fogalmai folyton mozgásban vannak, nincs közmegegyezésen alapuló szótára, gyakorlatilag mindent csak folyamatában, és a folyamatának egy adott pontján lehet láttatni. Mindig mozgásban van, és ahhoz, hogy egyáltalán lefényképezhesd úgy, hogy ne legyen homályos, fel kell venni a tempóját.

Nem igaz, hogy nem foglalkoztat, amit olvasok, csupán azt bánom, hogy amikor élvezem a dolgot, akkor sem hagyhatom annyiban, csak szemlélve és átélve, amit kapok, hanem mint kritikus vagy doktorandusz kénytelen vagyok mélyen átgondolni, szerkezetbe foglalni a mondandómat, számot adni róla, és ez mindig küzdelmes folyamat. Lehet, hogy nem vagyok erre a pályára való, mert nem szeretem annyira ezt a küzdelmet. Amikor kényszeresen formába kell önteni, még a szeretett tárgy iránt való rajongásom sem marad olyan lelkes. Pedig lehet-e jobb munkánk, mint arról gondolkozni, beszélni, írni, amit szeretünk? A nehézségek ellenére tudom, hogy nem igazán lehet jobb. És meg kell becsülni, hogy van erre lehetőségem. Nagy örömmel töltöttek el az elmúlt év elkészült írásai. Kritika sok verseskötetről, és egy kis tanulmány. Minden alkalommal jó volt elkészülni velük, és figyelni, ahogy a szerzők, akikről írtam, hogyan reagálnak, örülnek-e, csalódottak-e, mindenesetre kapcsolatba kerülni velük. Mit mond a szerkesztő, egyetért-e azzal, amit írtam, elégedett-e a megformálás minőségével. Nagy öröm volt elmenni az év eddigi legjobb, legnagyobb irodalmi eseményére a Három Hollóba, és átvenni a Műút-bemutatón a tiszteletpéldányomat, nagy öröm volt találkozni azzal, akiről az első tanulmányomat írtam, és személyesen átvenni tőle az új könyvét, kávézni és kötetlenül beszélgetni egy kicsit. Ezek kétségtelenül nagy dolgok voltak.

Azonban minden eddigi tanulásom, olvasásom, írásom, törekvésem ellenére, hogy fejlődjek, tudom, még mindig milyen messze vagyok attól, akire mondjuk felnéznék. Tudom, milyen kevés az, amit valóban értek, átlátok az irodalmi szakmában. És tudom, milyen butaság elcsüggedni, utálni magad, és azt várni, hogy majd mások szánalmából, segítéségéből, vagy valami különös véletlen folytán állnak helyére a dolgok, hogy majd helyére kerül: önbecsülés, jellem, élet. Ugyanakkor jogos a szomorúságot is megélni, amikor nincs éppen, aki virrasszon veled, aki támogasson, amikor még elárultnak érzed magad, és azt kívánod, bár múlna el tőled, ami tudod, hogy nem múlhat el.

Minden nap olvasok, de a legfőbb olvasmány, ami most bevont magába az éppenséggel a Biblia, főleg az evangéliumokat olvasom, de gyakran a zsoltárokból, vagy más ószövetségi szövegekből, de az újszövetségi levelekből is szoktam. Annyira világos már számomra, hogy mit jelent elköteleződni, felvenni a keresztet és haladni vele, és átmenni a szenvedések során, és megnemesíteni azt. Minél jobb valaki, annál nagyobb dolgokat várnak tőle, és minél inkább szem elé kerül, annál több súrlódás, veszély leselkedik rá, és időnként mindenki elbukik. De ez így van jól! Az irodalom, végül is tényleg lelkiismeret, gyónunk és vágyakozunk, beszélgetünk és vallunk, feldolgozzuk, amit nem is lehet, és keressük az identitásunkat, haladni vágyunk, megismerni és változni általa, fürkésszük az élet útjait, nagy kollektív tudatként egy másik hatalmas tudatot, a fogalmaim szerint Istent keressük. Az előző kötetemben, a Kánaánhoz közelebb címűben egy költő és egy hadvezér naplóját tettem egymás mellé, mind a ketten a beteljesült életet keresték, és hogy hogyan szolgálhatják mások boldogulását. Az első említett karakter a szeretteiét, barátaiét, második a hazájáét, a népéért – de milyen más eszközökkel gondolták ezt el! Érdekes, és azt hiszem, magam sem értem, hogy miért nem lehet erővel, győzelmesen bevonulni az isteni országba. (Most olvasom a Szükséges fölösleg című Térey-interjúkötetben: „Ki vagy mi lenne a következő életében? Bár a költő után a hadvezér hiánypótló feladat lenne, éppen csak a kedv hiányzik hozzá.”) Csakis szomorúságokon, megpróbáltatásokon keresztül, tudomásul véve és elfogadva a kudarcot és a halált, vezet út. De csakis nagy reménnyel, hogy nincs vége, hogy talpra lehet állni, és hogy a gyümölcsök előbb-utóbb beérnek, lehet újra és újra elindulni rajta.