Feketemosó: Haldoklik és újraéled

Olyan nagyon tele van veletek a fejem, aztán alig bírok mondani valamit nektek. – Bödecs László írja a Feketemosót.

Megnéztem, hogy tavaly vajon írtam-e új verseket, és kicsit megijedve láttam, hogy alig. És amiket írtam is, nem feltétlenül illenek bele valami koncepcióba, sőt még csak nem is éppen olyanok, mint amiket tavaly előtt írtam. Legalábbis van bennük valami lényegi különbség. Sosem voltam olyan alkotó, aki túlzott akarással, előre tervezéssel, valamit görcsösen kitalálva hozott létre művet, ha megpróbáltam, akkor is lazult és egy kicsit más irányba indult el. Általában valahogy organikusan történt a dolog, szinte maguktól születtek meg a kapcsolatok, amelyeket közben fedeztem csak fel, vagy utólag, arról írtam, ami éppen foglalkoztatott és olyan nyelven, amely éppen az enyém volt, és bár sokan mások hathattak rá, csak az enyém. Most is így lesz ez? Meddig kell vajon várnom, hogy beinduljon újra az alkotói életmód?

Sokat gondolok másokra, még ha olyan ritka is a találkozás, vagy igazán nem sokat tudok adni nekik, vagy változtatni az életükön. Olyan nagyon tele van veletek a fejem, aztán alig bírok mondani valamit nektek. Közben futok a saját megélhetésem után. Telítettek a napjaim, lefáraszt, hogy annyi mindenre kell gondolni. Félreértés ne essék, attól még, hogy gondolok rá, nem haladok mindennel folyamatosan, alkalomszerűen, amikor valamiért mégis van lehetőségem belemerülni az adott elfoglaltságba, akkor születik valami. Kissé ijedten veszem észre, hogy mintha egyre kevésbé volna erre lehetőség, kényszeredetten, kapkodva készülnek el a dolgok, mert igazán valamire koncentrálni újra kéne tanulni, és elengedni hozzá annyi minden fölösleget, és megtanulni a kitartást, a hűséget, visszatalálni a fegyelemhez (ezek azt hiszem sosem jellemezték az életemet, nem ezekkel az erényekkel születtem, csak alkalmanként, csak erőfeszítéssel vagyok képes erre), de még inkább az alkotói örömhöz, a dolog szabadságához. Ezeket a nagy és üres szavakat megtölteni jelentéssel. Régebben motivált, hogy valahogy azt képzeltem, hogy talán majd engem is elismernek, díjakat adnak, sok helyre hívnak, és folyamatosan beszélünk majd arról, ami engem foglalkoztatott, hogy mindaz, amit el tudtam mondani, majd széles köröket érdekelhet, és újra- és újratárgyalhatjuk, ami lényeges. És persze vonzott az ezzel járó dicsőség, az ismertség, a figyelem. Kisebb adagokban persze megkapja ezt az ember, de mára azt vettem észre, hogy akinek nagyon sok jut ebből, az sem tudja értékelni, és igazán az sem, akinek kevés. Ezek a hírnév jellegű, nyilvános dolgok jól hangzanak, de valójában nem az ilyen pillanatok boldogítják az alkotót. Hanem talán a bensőséges viszonyok, amikor egy-egy lélekre rátalál az, amit leírtál, amikor felcsillan a szeme valakinek, amikor változik benne valami attól, amit tapasztalt az olvasásban. Hála Istennek nekem kijut ebből, és nem győzök örülni olyankor (aztán persze időről időre elsodorják ezt az örömöt a hétköznapok, amíg valami újra nem emlékeztet).

Fontosabb lett ezeknél a nagyzoló világi dolgoknál viszont, talán még az alkotásnál is, az igazság, az együttlét keresése, a támogató, szerető közelség vágya, az álmok egy család létezéséről. Van elképzelésem arról, hogy mit szeretnék igazán, és hol szeretnék tartani az életben, de ha erre gondolok, csak azt látom, hogy nem így működik, ami van, az más, mint amit elképzelek, és ilyenkor próbálom értékelni mindazt, ami viszont megadatott. Mert adatott bőséggel, és ha nem is érzem mindig, hogy több, jobb felé haladok, a remény megvan bennem, hogy ami történik, nincs hiába, hogy amit mégis képes vagyok megtenni, az végső soron összeadódik, hogy arra szükség van.

Amit cselekszem sokszor szívességként, szolgálatból cselekszem, már nem hiszem, hogy ha járatom a nevem az irodalmi életben, ha kritikákat írok, vagy tanulmányt, attól valami sokkal jobb lesz, hogy attól majd jobban ismernek, netán elismernek. Nem a direkte érkező haszonra várok. Azért csinálom, mert szeretem az embereket, a szövegeiket, az álmaikat, megértem a vágyaikat, megértem milyen nehéz az alkotói lét, és hogy a magányunk, az alkotói magány valahol a legsúlyosabb egyedüllét, Blanchot szerint a magány, amely a mű felől éri el az írót „abban nyilvánul meg, hogy az írás a befejezhetetlen, a megszakíthatatlan.” A könyv, amelyben a mű van, és csak akkor jön létre, ha valaki bensőséges viszonyban van épp vele, azaz olvassa, sőt benne él, addig eltávolodik az írójától, hideg tárggyá válik, a benne foglalt beszéd elnémul, a létté válik, passzív létté, amely többé nem szakítható meg, folyamatos éledésben van és folyamatosan haldoklik.

A legfontosabb dolgokra folyamatosan emlékeztetünk kell egymást, ki-ki a maga módján biztassa hát a mellette levőket, hogy cselekedjék meg a jót, ami belőlük származhat. Én mindenkinek köszönöm ezerszer, aki olvas, aki ír nekem, aki meghallgat, aki beszél velem. Én arra vagyok, hogy beszéljek az életemről, az életünkről, és arra is, hogy meghallgassak másokat, és amit mondtak, azt is újra életté változtassam.

És még valami, az egészet úgy kezdtem anno, hogy semmi zsoltár. Itt az új év. Ideje volna zsoltároknak, mikor, ha nem most. Figyelhetünk a nyomorra, a haldoklásra, az elnémulásra intő zsarnokságra, a butaságra és kétségbeesésre, a figyelemhiányra, a hamisságok és gonoszságok alattomosságaira, ahogy egyre inkább elárasztják a híreket, de amit szeretnék megszólaltatni ezen kívül, az a nyomoron túli, az halálokon, az öngyilkosságokon is túli, a megtört kapcsolatokon is túli, az elviselhetetlen dolgokon is túli, a saját gyarlóságomon és gonoszságaimon is túli, az, hogy milyen szép. És hogy szeretem.