Gerzsenyi Gabi: Így élünk mi (online megjelenés)

(részlet)

Az asszony az ágyneműt húzza. Kínlódik a nehéz paplannal. Cihelődik. A párna sehogyan sem akar beleilleni a párnacihába. „Affene!” – gondolja bosszúsan, de nincs ideje beleélni magát a bosszúságba. A cihelődésbe se. Cirmi a szomszéd szobából kiabál: „Miért nincs internet?” Megáll a levegőben a cihelődő kar. „Hja, hogy miért is nincs internet? Hát, tudod, kincsem, az az igazság, hogy bár az elektronikus eszközöknek van némi haszna is, azért a túlzott eszközhasználat mégiscsak inkább hátrányos, mert közben az agy dopamint termel, ezáltal függőség alakul ki, ami károsan befolyásolja az idegrendszert, visszaszorítja a szabadidős tevékenységek egészséges formáit és szélsőséges esetben visszafordíthatatlan szellemi leépüléshez vezet. Ezért a nyaralóban töltendő két röpke napocskát internet és gépek nélkül fogjuk kibírni, hogy a családtagok tudjanak egymással minőségi időt tölteni, beszélgetni, társasjátékozni, hogy mozogjunk, sportoljunk, és ne ugyanazt csináljuk, amit otthon szoktunk, mert ha ugyanazt csinálnánk, akkor teljesen feleslegesen utaztunk volna cirka kétszázötven kilométert, akkor egészen nyugodtan maradhattunk volna a fenekünkön” – gondolja az asszony, mialatt ráérős léptekkel eljut az előszobába nyíló ajtóig. Az ajtón kidugja a fejét, és szól a lányának: „Ezen a hétvégén egy kis digitális böjtöt tartunk. Úgyis pár hét múlva kezdődik a nagyböjt.” Ezután az ajtót sietősen becsukja, mert nem kívánja a viszontválaszt végighallgatni.

Visszatér a cihelődéshez, közben még dúdolni is marad kedve. Tavaszi szél víííízet áraszt… Hark! the herald angels sing… Ez majdnem szerelem volt… Nessun dorma… De álljon már meg a menet, miféle összevisszaság ez a fejben? Zenei vonalon a család igencsak sokszínű. A magyar nóta és a cigányzene még gyerekkorában kúszott bele a hallójáratába (Jó ebédhez szólt a nóta), ezt követték aztán a különféle korszakok és zenei irányzatok az iskolában, egyetemen. Az egyetemista különös élőlény a tekintetben, hogy egyik este képes elmenni az operába meghallgatni a Pikk Dámát, másik este viszont a diszkóban ugrál a hazai popzene nem kifejezetten magas színvonalú alkotásainak ritmusára. Amikor pedig megszülettek a gyermekek, akkor feszt hallgatták a Kaláka és Halász Judit lemezeit, amelyeknek az emléke persze megint csak előhozott jónéhány gyerekkori emléket, ráadásul kellemes emléket, ezáltal nem is esett az asszonynak nehezére. Még éneklésre is vetemedett, olykor-olykor. Vetemedni voltaképpen a férfi is vetemedett volna, csakhogy Süni és Cirmi – amúgy oly ritka és kivételes egyetértésben, mert a szülők ellen azért lehet egységbe tömörülni – letorkollták, elnémították és beléfojtották a szót. Az énekszót. Mondván, hogy nincs tökéletesen jó hallása, sem tiszta hangja. Nem egészen így mondták, de így lehetett – kellett! – érteni. Attól kezdve a férfi már nem vetemedik, legfeljebb csak belebrummog, ha a konkrét dal természete azt lehetővé teszi. Például a Sehallselát dömötörben igen kiválóan lehet a belebrummogás technikájával emelni a közös éneklés élményét.

Idővel kiderült a gyerekekről, hogy tökéletesen jó hallásuk és tiszta hangjuk van (kétségkívül nem az apjuktól örökölték). Először Süniről nyert ez megállapítást. Mivel eltörte a karját, a sportolás helyett más elfoglaltságot kellett neki találni. Akkor pedig már miért ne énekeljen?! Az énektanár mindjárt az első meghallgatáson sietett közölni az asszonnyal, hogy a gyereknek az operaházban van a helye. A gyerek mindössze hétéves volt, és nem tudta, mi fán terem az operaház. El lett az neki akkor magyarázva, és opera áriákat éneklő bácsi is meg lett neki mutatva a Jutyúbon. Süni nem ugrált örömében, hogy akkor mostantól őbelőle operaénekes lesz, de szorgalmasan járt a próbákra, és fellépett a koncerteken. Igaz, még nem valódi operát adtak elő, hanem különálló dalokat a csiga-bigáról, a repülésről, a békéről, és ahhoz hasonló dolgokról, amikről a Kaláka és Halász Judit is énekel. Míg azonban ez utóbbiak magyarul vannak, az előbbiek franciául, ami a megtanulásukat nehezítette. Tovább nehezítette, ha flamandul, angolul, németül, olaszul, spanyolul vagy afrikai nyelven (azon belül is melyiken?) kellett megtanulni. A nehezítést mindenesetre Süni nem panaszolta, csak néha nyafogott. Akkor az asszony leírta neki fonetikusan. Eme átiratokról esetenként kiderült, hogy nem követik a helyes kiejtés szabályait, és előfordulhat, hogy többet ártanak, mint használnak.

Cirmi is bekerült nem sokkal később az operaházi kórusba. Az énekek is kedvére voltak, a szereplések is, de legfőképpen a kivágott piros fellépőruha vonzotta. Addigra már túl volt a rózsaszín korszakán. Óvodában babarózsaszín volt a kedvence, és egy kicsit a pink is. Isten bizony, nem azért, hogy a nagy Pablót majmolja, de volt neki a rózsaszín után kék korszaka is (fordított a sorrend, már csak emiatt sem lehet majmolás). Ezt egy rajzfilm ihlette, ahol Elzának kék a ruhája, és mindent jeges kékké tud varázsolni. Mostanra azonban Cirmi kiskamasz lett, és kizárólag trikolórba hajlandó öltözködni. De nem ám a franciába, tudniillik, hogy kék-fehér-piros! Ezekből csak a fehér stimmel. A másik kettő a szürke és a fekete. Ez számít menőnek, ami az asszonyt néha, mi tagadás, felbőszíti. A felbőszülést azonban nem kell elkapkodni, mert van ennél rosszabb is: mínusz fokban is félcipő (fehér), olyan parányi zoknival (trikolórbeli színek egyike), hogy szinte a cipőből ki se látszik. Felette aztán a csupasz boka és a lábszár, mivel a nadrág csak arasznyival feljebb kezdődik. Főleg, ha széken ül, vagy biciklin. Sapka se kell, mert elrontja a frizurát. A biciklis sisak is elrontja. Tönkremegy a fonás, a lófarok, a konty. Hiába szajkózza az asszony, hogy a fonás, a lófarok és a konty megjavítható, ellenben a betört fej nem, vagy csak szerencsés esetben. A piros fellépőruha mindenesetre kétségkívül szétfeszítené a trikolór adta kereteket. Nem kell tehát nagyon sopánkodni afelett, hogy Cirmi már nem tagja a kórusnak. Elhagyta időközben az országot is (nem a kórus miatt bár).

A lépcső felől lépések hallatszanak. Trappolás. Bizonyos, hogy Süni trappol. Bizonyos egyrészt azért, mert Cirmi már eddig is odafönt tartózkodott, másrészt azért, mert a férfi odalent van a pincében. Megérkezéskor behordta a csomagokat, és rögvest bevette magát a pincébe. Ott tartják a borokat, de nem amiatt történt a bevétel, hanem a szerszámok miatt, amiket szintén ott tartanak. Fűtőtestet kell ugyanis felszerelni az egyik szobába. Ha pedig már itt vannak, akkor az asszony feltétlenül talál egyéb szerelnivalót is, nehogy üresjáratban teljék az idő. Elvégre hétvége van, ami a pihenés mellett a szerelés, barkácsolás, kertészkedés ideje is. Pihenni mindezek közben is lehet. Süni boldogtalan arccal benyit a szobába. Mostanság viszonylag gyakran ölt boldogtalan arckifejezést, az asszony már jól ismeri. Eddig a kamasz a szobájában heverészett, eltöprengve az élet nagy kérdésein, saját szellemi és testi fejlődésének irányán, a nemzet sorsán, komolyan összevetve messze jövendőt s jelenkort. És ha nem látja a fejlődési irányt, ha a nemzet sorsa feletti aggodalom gyötri, ha a jövendő nem éppen reményt keltő, akkor a töprengés eredményeként előáll a boldogtalan arc. És már fakad is fel kebléből a boldogtalanság, szavakba öntve: – Mit fogunk egész hétvégén itt csinálni??? Télen semmit nem lehet a Balatonon csinálni!!! – s hozzá a tekintet gyűrött, a szemöldökök összehúzva.

Az asszony szünetet tart a dúdolásban. Mégse járja, hogy ő jókedvű, miközben elsőszülött magzata ily nagy fájdalmakkal küzd. Szünetet tart nemcsak a dúdolásban, hanem szólás előtt is, néhány másodpercnyi csendet, úgymond hatásszünetet, mert egy hirtelen elkapkodott válasszal jóvátehetetlen károk okozhatók a kamasz lélekben. „Nem vagy még éhes?” – teszi fel a kérdést. Ezzel furfangos módon időt nyer. Ráadásul, eltereli a fiú gondolatait. Mert a férfiak szívéhez a gyomrukon át vezet az út, így tanították a régiek, és a kamaszfiú mégiscsak férfi, akkor is, ha a férfiséget (férfiasságot) a kamaszság éppen átmenetileg felülírja. „De igen” – hagyja rá a fiú, szemöldökeit egymástól egy leheletnyit távolítva. Ujjong az asszony, mindjárt könnyebb dolga lesz, ha a rántotthús gondolatára megindul a nyálelválasztás, és kevesebb energia jut a sanyarú sors feletti mélázásra. „Nézd meg akkor, hogy halad apa, és nemsokára indulhatunk a parti büfébe” – így az anyai indítvány, mire Süni hátat fordít, és lemegy a lépcsőn (trappolás lefelé, nem kevesebb hanghatással, mint az imént felfelé. Cirmi rikolt a szobája mélyéről, zárt ajtó mögül: „Nem lehetne halkabbaaaan???”)

Ezúttal az asszonyon a mélázás sora, jelenkort s jövendőt összevetés és fejlődési irányok meghatározása céljából. Mit lehet télen csinálni a Balatonon? Különösen ha nincs internet a házban? Mi mindent tudott ő gyerekkorában csinálni, lehetetlen számba venni. A tévé ritkán szólt, a telefon is ritkán csengett. Ha odakint voltak az udvaron, akkor ugyan csenghetett, a kutya se hallotta. (Kutya csak a szomszédban volt, mindkét oldalon. Őnáluk helyette malacok és tyúkok. Azok is hátrébb, nem interferáltak a telefoncsengéssel. Később lett kutya, mivel kamaszként vágyott rá. A kutyára vágyott, a gondozására és a sétáltatására jóval kevésbé, hát a feladat delegálva lett fölfelé, a szülőknek. Tőlük majd a nagyszülőknek. Onnan már nem volt tovább fölfelé, csinálni kellett. Jó soká élt a kutya, meghálálta a gondoskodást. A nagyszülők egy kicsit elfáradtak bele.) Volt hinta, homokozó, nyáron nagy pléhkádban fürdés. Télen hóemberépítés, hógolyózás, szánkózás, csúszkálás a jégen. Akkoriban még könnyű volt. Most változik a klíma, azt mondják, a természet kifordult magából, már télen se esik a hó. A tó vize se fagy be. Ezzel kétségkívül csökken a lehetőségek száma, legalábbis ami kamaszok számára is vonzó lehet. Mert sétálni aztán biztosan nem fognak. Süni túrázni fog, arra a férfi is mindig kapható. Horgászna is örömest, ha lenne mire, mert a hal ebből a szempontból a medvéhez hasonlatos, hogy téli álmot alszik, csak barlang helyett a víz fenekén. Onnan aztán a fene se tudja kifogni. A lékhorgászat izgalmas lehetne, ha lenne lék. Mivel jég nincs, léket sincs miből csinálni. „Marad a parti büfé” – gondolja az asszony, és már indulna lefelé a lépcsőn (nem trappolva), amikor éktelen ajtócsapódásra lesz figyelmes a pince felől.

A férfi száguld a ház irányába, vérző kézzel. Látni nem lehet, hogy vérzik, csak gondolni lehet, mert be van bugyolálva egy rongyba, amit a másik kezével tart. A férfi feje vöröslik a fájdalomtól vagy a haragtól. Haragjában szokott így vörösleni. Szerelés közben gyakorta van haragjában. Ha valami nem sikerül, eleinte türelmes. Jámbor természet. Ellenben a sokadik nemsikerülésnél átfordul türelemből haragjába, és akkor ott már kő kövön nem marad. (Az asszony olyankor aggódva szemléli vagy csupán csak hallgatja a történéseket, félti a férfit a gutaütéstől. Habár, a haragvó fázisban éppenhogy nem kellene már félteni, hiszen a népi hiedelem szerint kisebb a gutaütés valószínűsége, ha kiengedi valaki a gőzt. Az asszony ezt nagyon komolyan veszi, mert rögtön a legelső nemsikerüléskor átlendül haragjába, és engedi a gőzt magas fokozaton.) Szaporázza hát az asszony is a lépteit, egyszerre érkeznek a konyhába. Lekerül a rongy a férfi kezéről, és láthatóvá válik a valóban vérző kéz. Csuklótájon van rajta a seb, nem látszik mélynek, de csordogál a sötétvörös (vérvörös!) lé belőle. Lemosás után szorítókötést kell hát alkalmazni.

„Megtámadott egy patkány a hátsó sarokban” – magyarázza a férfi, holott az asszony még fel sem tette a kérdést, mert jobbnak látta megvárni, míg múlik egy kissé a vérzés, a haragja és a vöröslő képe. Akkorra már a két gyerek is tobzódik körülöttük. „Mi történt? Mutasd meg! Fáj?” Katasztrófaturizmus! Még hogy nem lehet télen semmit sem csinálni a Balatonon! Valami mindig történik. Főként ebben a családban. Cirmi sikít: „Ott jön a patkány!” – és mutat halálra váltan a nyitva felejtett teraszajtó felé, amin besurrant egy szürke állat. Patkányszerű és igen harcias. Menten rohamot intéz a lábak ellen. Cirmi újra sikít, és felugrik egy szék tetejére. Az asszony is sikít, és a konyharuhával próbálja – mily hasztalan! – agyoncsapni. A férfi a sarokban álldogáló seprűhöz folyamodik segítségért. Senki nem ura a helyzetnek, és kezd eluralkodni a zűrzavar. A szürke állat a csapkodástól és sikongatástól mintha újult erőre kapna, körbe-körbe rohangál, és csattogtatja az állkapcsát. Csak Süni őrzi meg a hidegvérét. Kisétál az ajtón, és kisvártatva visszatér a horgászathoz használatos merítőhálóval. Azzal lecsap a patkányszerűre, és foglyul ejti. A fogoly ettől megjuhászodik, befejezi a körbe-körbe rohangálást és az állkapocs-csattogtatást.

„Nnna, akkor ezzel megvagyunk” – vigyorog Süni, és egy kicsikét élvezi, hogy csak ő érti a helyzetet. Megszánja kisvártatva a családtagjait, akik még mindig szinte sokkos állapotban vannak, és beavatja őket is: „Ez egy hmehme. A tavalyi nyaraláson találtam ki, de még nem tudtam megírni a róla szóló mesét, ezért elbújt. Kerestem, de nem találtam, aztán hazautaztunk és el is felejtkeztem róla. Nem gondoltam, hogy megtámadja apát.” A férfi kezéből ismét folyik a vér, mivel seprűnyelet ragadni és kötést szorítani egyazon időben nem volt képes. Az asszony összegumizza a harc hevében szétzilálódott haját. Cirmi lekászálódik a székről, és óvatosan közeledik a háló alól kukucskáló teremtmény felé. A feje hosszabb, mint a patkányé, s tele fogakkal, mintha lenne krokodil. Farka nincs, lába viszont hat. A kamasz felemeli a hálót, kanyarít egyet rajta, majd a vállára veszi. „Mehetünk vacsorázni a partra” – jelenti ki, és szünet nélkül vigyorog.