Írók, költők és egyéb állatfajták

Beszámoló a 2022-es FISZ-táborról

A Fiatal Írók Szövetségének tábora visszatért a természetbe. Tavaly a járványveszély miatt még Budapesten, idén azonban már a szokott helyszínen, a Börzsönyben szervezték meg a négynapos rendezvényt. Egy korábbi e-mailben olvastam ugyan, hogy nagy az érdeklődés, de csak akkor láttam, mit is jelent ez igazából, amikor július hatodikán megérkeztem Királyrétre. Irodalmárok egész kis tömege nyüzsgött a Várhegy lábánál található kastélyszálloda halljában, a FISZ csapata mégis gyorsan és kedvesen mutatta meg mindenkinek a maga szobáját vagy sátorhelyét. Nekem az utóbbi jutott; a turistaház kertjében verhettem fel a sátramat, egy hatalmas fenyő árnyékában. Otthonülős bölcsészként általában kimaradok a nagy erdei túrákból és a fesztiválokból, de ahogy néztem a színes hátú bogarakat, az ágakon ugrándozó fenyőrigókat és a Nincs szolgáltatás jelzést a mobilomon, már sejtettem, hogy a FISZ-tábor épp a nekem való módon pótolja majd ezeket.

A becsekkolást követően a szálló ebédlőjében gyűltünk össze, ahol megismerkedhettünk a műhelygyakorlatok vezetőivel. A líracsoportokat Terék Anna és Turi Tímea neve fémjelezte, míg a prózaírók élére Szvoren Edina, Solymosi Bálint és Zoltán Gábor került. Akik műfordítással kívántak foglalkozni, ezúttal Nádasdy Ádám tanácsaira számíthattak, a kritikaműhely pedig Károlyi Csaba irányításával kezdhette meg a munkát. A Pestext fordítószeminárium tagjai idén cseh alkotók voltak, akiket Vörös István vezetett. A bemutatás után ebéd következett; az étvágyamnak az sem ártott, hogy a falakról szarvas, őz és muflon trófeák bámultak ránk.

Délután kezdetüket is vették a szakmai gyakorlatok. A FISZ-táborok résztvevői általában pályakezdő költők, írók, kritikusok és szerkesztők, akik szívesen tanulnak tapasztaltabb kollégáiktól. Erre a műhelyszemináriumokon van lehetőség. A csoportok elvonulnak a kastélyszálló parkjának rejtett szegleteibe, ahol felolvassák egymásnak írásaikat. A táborozók friss szemmel tekintenek társaik szövegeire, és hasznos meglátásokkal, szerkesztői tippekkel segítenek azok finomításában. Ezen kívül érdekes, a kreativitást serkentő gyakorlatokat is végeznek, sőt van olyan műhelyvezető, aki még házi feladatot is ad másnapra.

Persze nem csak írni jöttünk, egyéb programmal is készültek a szervezők. Az első műhelyfoglalkozás után alig volt pár percünk, máris kezdődött Mán-Várhegyi Réka és Antal Nikolett beszélgetése. Szó esett többek között a tér és a szociális helyzet kapcsolatáról Mán-Várhegyi műveiben, a női karakterekről és arról, hogy miként ír regényt egy kisgyermekes édesanya. A jó hangulatú diskurzust közös vacsora követte, majd újból helyet foglaltunk a szálloda épülete mögötti téren, ahol Bán-Horváth Veronika moderálásával Gondos Mária Magdolna, Balogh Gergő, Barlog Károly és Sirokai Mátyás meséltek nekünk a FISZ-könyvek szerkesztésének részleteiről. Alkonyodott, és egyre több lett körülöttünk a szúnyog. Bántam, hogy a sátramban hagytam a rovarriasztó sprét. A nap eltűnt a hegyek mögött, a levegő lehűlt. A szúnyogok dolguk végeztével tovább szálltak, mi maradtunk. Az éjjeli bulit az ÉN zenekar nyitotta. Őket még meghallgattam, de aztán erőt vett rajtam a fáradtság, melyet az utazás meg az első nap sok újdonsága okozott, és elbúcsúztam a társaságtól. Bizonyos értelemben viszont még így sem maradtam ki a buliból, hisz még a sátorba is sokáig beszűrődött a zene dübögése.

Másnap hajnalban egy harkály kopácsolása ébresztett. Korán volt még, próbáltam visszaaludni, de a madár nagyon kitartó volt. Végül kikászálódtam a hálózsákból, és bementem a szállóba reggelizni. A második nap programsorát Károlyi Csaba nyitotta, aki műhelyvezetői feladatai mellett azt is vállalta, hogy délelőttönként szerkesztői proszemináriumot tart minden érdeklődőnek. Az első alkalommal a szerzők és a szerkesztők közti kommunikációról volt szó. Sok egyéb mellett megtudhattuk például azt is, hogy pályakezdő alkotóként milyen levéllel illik megkeresni egy-egy folyóiratot, és hogy mennyi ideig érdemes várni a válaszra. Előadását követően Károlyi szívesen fogadta a hallgatóság kérdéseit.

Az árnyék, amelynek hűsébe a beszélgetés elején leültem, lassan odébb vándorolt. Ez jelezte, hogy ideje megkeresni a műhelycsoportot, amelyhez korábban csatlakoztam. A szöveggondozói munka derűs nyugalomban zajlott; minket széles ernyők védtek a naptól, a kőkerítésen szaladgáló gyíkok viszont eléggé élvezték a forró sugarakat. Néha lopva a telefonomra pillantottam, de még mindig nem érkeztek se e-mailek, se hírek. Már bosszankodnom kellett volna, de valamiért inkább örültem ennek.

A délután díszvendége Závada Pál volt, akit Balajthy Ágnes kérdezett arról, hogyan lesz egy szociográfusból szépíró. A másfélórás interjú során szóba került a szerző szülővárosa, Tótkomlós, a fényképek jelentősége, a többes szám első személyű narráció hatása és Závada legújabb kötete, az Apfelbaum is. Hamar elszállt az idő, jött a vacsora, aztán meg az esti kerekasztal, pontosabban dupla kerekasztal. Két külön modell, a nyomtatott és az online irodalmi felületek képviselői beszéltek ugyanis saját formátumuk előnyeiről és hátrányairól. A print lapok szekciójában a Tiszatájtól Kollár Árpád, a Jelenkortól Mohácsi Balázs, az Alföldtől pedig Szirák Péter vett részt. Mindannyian bemutatták szerkesztőségük és folyóiratuk jellegzetességeit, illetve körüljárták a kérdést: vajon miért nem szorították ki a piacról a digitális felületek a hagyományos újságokat? A beszélgetés második felének főszereplői az internetes irodalmi portálok munkatársai, Urbán Andrea, Valuska László és Vincze Bence voltak, akik a Kulter, az f21 és a Könyves Magazin oldalak mindennapjairól számoltak be nekünk. Szép esténk volt, a rovarok sem zavartak annyira. A kerekasztal befejeztével Élő Csenge Enikő, Kalapos Éva Veronika és Molnár Boldizsár különböző nyelveken előadott dalai indították be a szokásos bulit.

Jócskán elmúlt már éjfél, mikor aludni indultam. A kempingben vaksötét volt, de mivel spórolni akartam a mobilom akkujával, nem kapcsoltam be a zseblámpafunkciót. Ahogy a sátor felé botorkáltam, valami furcsa zajra lettem figyelmes. Egy kicsi, mégis zömök test döcögött felém a fűben, közben tompán röfögött. Bár nem láttam, hamar rájöttem, hogy egy sün az. És nem a félős fajta. Határozottan jelezte, hogy az ő területén állok. Nem szerettem volna rálépni, ezért hagytam, hogy betessékeljen a sátramba. Odabentről még hallottam az elégedett röfögését, amint győztesen távozott.

Pénteken, reggeli előtt a kastélyszálló kertjében napoztam, és feltűnt, hogy néhányan már ezen a korai órán is igénybe veszik a szabadtéri medencét. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy csatlakozom hozzájuk, de aztán rájöttem, hogy nincs idő. Nyitott az étkezde, utána rögtön kezdődött Károlyi Csaba előadássorozatának második része. Ezúttal a szerkesztői munka menetéről volt szó. Károlyi mesélt arról, hogy milyen sokrétű feladat a szöveggondozás és a cikkekkel való logisztika egy folyóiratnál, mire felmerült a kérdés, hogy vajon a könyvkiadásban is hasonlóképp mennek-e a dolgok. A közönség soraiban szerencsére ott ült Turi Tímea, a Magvető Kiadó szerkesztője, aki Károlyi biztatására bekapcsolódott a beszélgetésbe, és remek válaszokat adott a kérdésekre. Kiderült, hogy mindenhol kevés a pénz és az idő, viszont sok az erős koncentrációt igénylő ülőmunka. Károlyi szerint épp ezért kötelező ebben a szakmában a rendszeres testmozgás. Összehúztam magam a széken, és elhatároztam, hogy most már biztosan kipróbálom a medencét.

A délelőtti műhely alatt azonban egyre borúsabbá vált az ég. A levegő annyira lehűlt, hogy fel kellett vennem a melegítőmet. A szúnyogok is eltűntek a környékről, csak a cinkék röpködtek ide-oda feszülten. A strandolásról ugyan le kellett mondani, de úgy tűnt, az interjúkkal nem lesz gond. A pénteki díszvendég Mezey Katalin volt, akit Korpa Tamás és Pataki Viktor kérdezett. Ám alig vágtak bele annak kifejtésébe, hogy miként lehetett érvényesülni a hetvenes évek szocialista realista irányzatával szemben, szemerkélni kezdett az eső. Néhány percig még reménykedtünk, hátha odébb úsznak a felhők, de hiába, egyszerre a nyakunkba szakadt egy igazi nyári zápor. A FISZ szervezőinek hála ez csak pillanatnyi kellemetlenséget jelentett, mivel seperc alatt átköltöztettek minket és a hangtechnikát a kastélyszálló dísztermébe. Itt, súlyos, álrégi bútorokkal körülvéve már zavartalanul végighallgathattuk Mezey történeteit pályája alakulásáról, a berlini fal felhúzásának éjszakájáról és a Széphalom Könyvműhely megalapításáról. Azaz majdnem zavartalanul. Az eső elől ugyanis egy méretes, csillogó páncélú bogár is bemenekült velünk a terembe. A szerencsétlen rovar hangosan zúgva repkedett egyik faltól a másikig, mígnem kilőtt a mennyezet felé, nekicsapódott, majd lezuhant, épp a beszélgetők előtti asztalra. Újfent a szervezők gyors reagálásának köszönhető, hogy a betolakodó az ablakon át vissza is került saját közegébe.

A vacsora végére már elállt az eső, így a kerekasztalnak megint a kertben futottunk neki. Ez lényegében egy kihelyezett Késelés Villával est volt, hiszen Vida Kamilla és Csete Soma kérdezték a FISZ egykori és jelenlegi elnökeit, társelnökeit arról, hogyan is született, és azóta miként működik ez a szervezet. Antal Nikolett, Kollár Árpád és L. Simon László egyetértettek abban, hogy egy irodalmi közösségben nem a tagok politikai nézete, hanem a szövegeik minősége és a kultúra iránti elkötelezettség az elsődleges. A sok emlék és közéleti kitérő miatt azonban úgy elhúzódott az eredetileg másfél órásra tervezett program, hogy ránk sötétedett. Hideg volt, de kitartottunk. Megérte, mivel a beszélgetés végén a fiszesek bejelentették, hogy a kastélyszálló épületében Deczki Sarolta bográcsos tikka massalája és Cserna-Szabó András fantasztikus vaddisznópörköltje vár minket.

Szombat reggel ismét a harkály kopogására ébredtem. Az élővilág teljesen megszokta a sátramat; még odabent fekve vettem észre, hogy több kismadár is szívbaj nélkül száll le a tetejére, és ugrál a vásznon. Károlyi Csaba a harmadik proszemináriumon a szerkesztők szöveggondozáson túli feladatairól beszélt. Megtudhattuk, hogyan kell levezetni egy jó kerekasztalt vagy kötetbemutatót, és hogy miként készítsünk, illetve adjunk interjút. Búcsúzóul még megjegyezte, hogy délután épp ő fogja kérdezni a nap díszvendégét, úgyhogy nyugodtan figyeljük, sikerül-e megfogadnia a saját tippjeit.

Az utolsó műhelyalkalmak azzal teltek, hogy a szerzők eldöntötték, ki és mennyit olvasson fel a tábor hagyományos záróeseményén, a Szövegpoklon. Verőfényes napsütésünk volt, a tűlevelű lombok között langyos szellő járt. Térerő és net híján továbbra sem tudtam, mi zajlik a táboron kívül. Rájöttem, hogy nincs is ennél tökéletesebb alkalom arra, hogy mártózzak egyet a medencében. A víz hűvös volt, mozognom kellett, ha nem akartam megfázni benne. Ahogy ott úsztam néhány irodalomtudós között, eszembe jutott, hogy valaki mesélte: a minap egy béka is megjelent a talpalatnyi strandon. Reméltem, ezúttal nem bukkan fel; vele nem akartam osztozni a medencén.

A szombati interjú alanya a fordítói műhely vezetője, Nádasdy Ádám volt. Károlyi Csaba kiváló kérdezőnek bizonyult; rutinos, könnyed hangnemben hozott fel olyan komoly fogalmakat, mint például a hazaszeretet, az élet és a halál, a hit vagy a szerelem. Szó esett továbbá a Bánk bán szövegének frissítéséről, az Isteni színjáték újrafordításáról és arról, hogy miért érdemes minden költőnek megtanulnia a kötött formájú verselést. Az előírt másfél óra sajnos hamar elrepült. A beszélgetést lezáró vastaps elhalkulásával már éppen szétszéledtünk volna, amikor Antal Nikolett kért még egy perc figyelmet. Meghatottságtól el-elcsukló hangon a teljes tábor nevében felköszöntötte Nádasdyt, akinek épp erre a napra esett hetvenötödik születésnapja. A FISZ csapata az alkalomra egy hatalmas tortával készült, amelyből mind kaptunk egy-egy szeletet.

Királyréti tartózkodásunk a végéhez közeledett. Már csak a Szövegpokol és a záróbuli volt hátra. Így az utolsó közös vacsoránk után igyekeztünk feltankolni különböző italokból a fiszesek által működtetett büfénél. A nap eltűnőben volt a fenyőfák mögött. Belehunyorogtam a narancsos fénybe, vártam a szúnyogok érkezését. De nem ők jöttek, hanem a méhek. Az egyikük egyenesen a felespoharamat vette célba, és bele is zuhant. Úszott néhány kört a gyomorkeserűben, aztán a segítségemmel kikecmergett a pohár peremére. Nem nagyon akart mozdulni, kellett neki egy kis noszogatás. Mikor végre elszánta magát, igencsak hullámos pályán repült. Ahogy besötétedett, a többi rovar is visszavonult. Tiszta, csillagos ég feszült felettünk. Semmi sem zavarhatta meg a maratoni felolvasást.

Nem tudnám megmondani, mennyi idő telt el, mire mindenki sorra került, de aztán csak felzúgott az utolsó taps is. A FISZ szervezői hivatalos minőségükben búcsút vettek tőlünk, és átadták a terepet a DJ-knek. A keverőpultnál bárki kérhetett zenét. A legnépszerűbbek idén is az olyan klasszikus bulizenekarok voltak, mint az ABBA, a Napoleon Boulevard vagy a Zanzibar. Én, bár nem fértem oda a pulthoz, titkon reméltem, hogy a Neoton Família Nyár van című száma is a kedvencek közt lesz. A kívánságlista azonban olyan hosszúra nyúlt, hogy néha órákig vártunk, míg felcsendült az a bizonyos szám. Persze addig se kellett unatkozni; szinte megállás nélkül táncoltunk, mintha örökké tartana az éjszaka. Egy-egy pillanatra belém hasított ugyan, hogy vajon mi lesz, mikor reggel elhagyjuk Királyrétet, és újra lesz mobilnet, látva viszont, milyen önfeledten ropja körülöttem az a sok író, költő, fordító és szerkesztő, magával ragadott a lendület. Hajnali négykor kezdtem csak érezni, hogy a lábamból kimegy az erő. Szerettem volna aludni is egy keveset még indulás előtt, ezért a kemping felé vettem az irányt. Keleten már látszott némi világoskék derengés. Most is hallottam a zenét, ahogy bebújtam a sátorba. Azóta se játszották le a Neoton-dalt, de nem volt kétségem, hogy azért lesben áll az a cápa.