Valami nagyon megváltozott bennem. Szelídebb lettem, és megtanultam az elengedést, letettem a kardot, úgy mondom az imáimban, elhagytam a túlzott akarást, egy kicsit megtanultam hagyni. – Bödecs László írja a Feketemosót.
Feketemosót írok. Több mint két év telt el, hogy utoljára ezt tettem. Kijöttem a gyakorlatból. Nem tudom, hol kezdjem el. Nem az, hogy nem írok eleget, írok bőven, csak nem annyit, amennyit szívem szerint írnék, és nem azt, nincs rá elég csend, nincs rá elég idő sem. De ha jön a feladat, ha jön a lehetőség, azért mindig elkészül valami. Kritikák például, novella, előadások a doktorira. Most viszont csak egy visszatekintő vallomást fogok írni, akit zavar a személyesség, még most abbahagyhatja.
Valami nagyon megváltozott bennem. Szelídebb lettem, és megtanultam az elengedést, letettem a kardot, úgy mondom az imáimban, elhagytam a túlzott akarást, egy kicsit megtanultam hagyni. Megtanultam imádkozni, és komolyan úgy gondolom, hogy a kegyelemben élünk, arra vágyva, és tartózkodnom kell a ráfogásoktól, attól, hogy valamit erőltessek. Ez szabadságot ad, de nem könnyíti meg feltétlenül az életet, nem gondoltam volna, hogy ráhagyatkozni is éppen olyan nehéz, mint folyton hajszolni valamit. Sokszor felmerül bennem a kétség, hogy nincs elég képességem. Tanulni szeretnék, hogy több legyek, hogy elfogadjanak és szeressenek, egyszer végre igazán, és teljes akarattal. Először éppen nekem kell megtanulnom, mit jelent, hogy teljes akarattal, teljes elköteleződéssel tenni valamit, ehhez elengedhetetlen a hit. Semmi a világon nem tűnik olyan értelmesnek néha, hogy teljesen mögé álljunk, és semmi nem látszik olyan egyértelműnek. Nem hiszem, hogy az elégséges alku kielégíthet. Azt a békét keresem, ami egyértelmű, az utat, ami a jó felé vezet, termékeny, mint például az élmény, mikor egy közösséggel segítettünk a házfelújításban egy gyereket váró, fiatal párnak. Apró voltam, két gyakorlatlan kéz a sok között, de megtaláltam a teendőt, és dolgoztam, előre vittem az ügyet, amikor kellett kiálltam a nehézség próbáit, kitaláltam a módszert, amivel mindannyian, akiknek nem jutott csiszológép, haladhattunk – amíg nem jöttem rá, hogy spaknival kell szedni a festék- és tapétaréteget, kézzel hiába csiszolgattuk. Megjegyezték mások is, örültek neki, de nem éreztem büszkeséget vagy gőgöt, csak örültem én is, hogy észrevették, mosolyogtam és dolgoztam tovább. A pihenés fél órája még sosem volt olyan édes, mint akkor délután a fák alatt. Türelmesnek kell lennem magammal és a léttel, a képzeletem nem elég, a tetteim sem mindig. Az erőimet nem én koncentrálom, az élet alakítja, hogy mire megyek, Isten akaratát fürkészem – ez nagyon sok figyelmet és ráhagyatkozást igényel.
Két éve már, hogy elhagytuk egymást az egykori menyasszonyommal. Mostanában kezdek újra elemző módon gondolni erre, és szembenézni magával a ténnyel, vallani róla, magamnak és a papírnak. Azt hiszem, számomra fontos a papír mítosza, a vallomás mítosza, a kimondásé. Számomra az írás a transzcendens színpadi tér, ahol valamit le lehet zárni, ahol valamit meg lehet nyitni. Ahol meg lehet valamennyire sejteni az élet fontos mozzanatait, és egy kicsit rendezgetni azt a romos házat. Nem az, hogy akkor nem volt ötletem, miért történik, ami történik. Eleve megvoltak a kétségeim a vélt és kimondott okokat illetően az ő részéről, mégis bíztam. Meglepődtem folyton, amikor kiderült, mennyire máshogy alakult minden, mint amit mondott, hogy tervez. Ha belegondolok, azon kívül, hogy már talán nem szeretett, semmi akadálya sem lett volna a kialakult új életünkben, a két külön útban immár, hogy megmaradjon az a kapcsolat. Nem költözött világgá, nem lett misszionárius, sem önkéntes. Az lett, aminek elképzeltem, csak nem úgy, ahogy képzeltem, hanem nélkülem. Én is az lettem, aminek képzeltem, nem úgy, ahogy képzeltem. Mégsem mondhatom, hogy nem a tervek szerint alakultak a dolgok. Ki kellett volna fordulnom akkor önmagamból, hogy megmaradjak ezen az úton, puszta ötletek, lehetőségek, félelmek miatt. Lehet, hogy ezért kellett a távolság. Szerkesztő akartam lenni, az írás körüli dolgokból megélni, nem dolgozni multinak vagy rossz munkakörnyezetben. Ez mind teljesült. Igazából nem adtunk fel semmit, és nem változtattunk semmin radikálisan. Egyikünk sem. Akkor mégis egyetlen ok maradt valószínű, nem volt már tiszta a szívünk, nem volt elég erős az elköteleződés. Tehetetlenségemben sokszor azt kívántam, hogy bár ne is lenne, bár ne is élne, akit szeretek, mert láttam, képtelen vagyok megoldani a helyzetet. Engedményeket tenni nem volt elég, alkudozni nem volt elég. Arra volt a legnagyobb a vágy bennem, hogy családot alapítsunk, szerettem volna, és el tudtam volna képzelni, hogy gyerekünk legyen. Talán ez volt a legnagyobb feszültség. Nem értettem meg, hogy ennek az álomnak a súlya, ha időben kitolva is, mekkora terhet ró a másikra. Talán, nem tudom.
Nem a vágyainkhoz választunk szerintem párt, valahogy úgy képzelem, hogy a romantikus szerelem szinte véletlenszerű. Abban mindig is láttam rációt, hogy az Isten hozott régen össze minket. Talán csak azért, hogy az elhagyatottság és a kétségbeesés hónapjaiban hozzá forduljak, és igazán megtaláljam. Látni az arcát, jelenésként, a legfurcsább, mégis a legtermészetesebb élmény volt az életemben. Talán egyszer leírom, bár az ilyesmi megint gőgnek tűnhet, más számára nem lehet akkora jelentősége, az a pillanat az enyém. A létezése iránti hála tölti meg az életemet. Milyen nehéz bármit is visszaadni! Ennek a módjait keresem. Mindig is akkor voltam a legboldogabb, ha a létezésemmel, a szavaimmal, a tetteimmel örömet okoztam másnak. Legjobb gyógyítani, feloldani valamit, segíteni valakinek. Azt mondják, a hit olyan, mint a csipkebokrot égető tűz, a különleges láng, amely nem éget el. Belevetettem magam ebbe az életbe, de itt is sok ellentmondást, nehézséget találok most. Nem vagyok olyan, aki egykönnyen elszakad a földtől. Az én egységem tesi és lelki, azért keresem annyira a betöltő emberi kapcsolatokat is. Hát azokból nem sok van mostanában. Szomorú is vagyok miatta. Talán a kegyelem számomra az lesz, amikor megtanulok teljesen kiállni valami mellett. Amikor visszatalálok az ölelés melegségébe, talán az álmaim megtisztulnak, és nem lesz bennem többé kétség, az akarás helyett pedig az építkezés uralja majd az életemet.
Bödecs László (1988, Szombathely–Budapest) költő, kritikus, szerkesztő, a Károli Könyvműhely munkatársa, a PPKE BTK Irodalomtudományi Iskolájának doktorandusza. Verseskötetei: Semmi zsoltár (Apokrif–FISZ, 2015), Az árvíz helye (FISZ, 2018). A Kánaánhoz közelebb című kötete a 2022-es Könyvfesztiválra jelent meg.