Elhoz jövőre is – Könyvheti netnapló (3.)

2022-ben folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 93. Ünnepi Könyvhét harmadik napjáról Bödecs László írását közöljük.

Tavaly szeptemberben még Prágában voltam a Visegrad Funddal, így ez a mostani, a bezártság évei előtti kort idéző, meleg és zivatarokkal terhelt júniusi Könyvhét volt nekem évek óta az első. És milyen jó, hogy volt! Persze Prágában is volt könyvünnep, Szvoren Edina novelláskötetét mutatták be akkor cseh nyelven, Mándy kiadvány is készült, és volt alkalmam találkozni az ottani magyar intézet munkatársaival többek között – de ez már igen messze van, és nem erről kell tudósítanom, habár bennem az utóbbi két év egyetlen megszakítatlan, de kissé átláthatatlan történet, szívesen elbeszélném minden részletét, csak még a módot nem találtam meg hozzá.

Elkezdhetem talán ott, hogy a két évnek ez a könyvheti pár nap csúcspontja, beérése, talán önmagába fordulása volt bizonyos szempontból – hasonlóképpen ahhoz, ahogy Tarcsay Zoltán apokrifos szerző frissen megjelent A befejezhetetlen című regényének borítóján önmaga farkába harap Uroborosz, a mitikus kígyó. A pénteki, az ELTE BTK-n tartott bemutatón még Tarcsay akképpen mondta Nyerges Gábor Ádámnak, a szerkesztőjének és apokrifalapító-társ címeres jóbarátjának, hogy „egymás farkába harapnak” – persze mindannyian rögtön nevettünk a nyelvi zavaron. A két ősapokrifos tizenöt éves álma vált valóra, mikor e számomra megírandó, szombati, a délutánt esőtől megkímélt napon egymásnak dedikálhattak. Nyerges ötödik verseskötetét, a Nincs itt semmi látnivalót14 órától a PRAE standjánál dedikálta a Vigadó téren, de sajnos e sorok későn éledő írójának, nekem, nem sikerült odaérnem. Így meg kellett elégednem az áprilisi Nyitott Műhely-béli dedikációmmal.

Hozzáteszem, hogy Taródi Luca, szintén elsőkönyves, apokrifos költő Nyergesével egyidejű FISZ-standi dedikálásnak utolsó öt percére azért megérkeztem, de az a Vörösmarty tér bejáratánál volt. Luca bolondos humorú, sokrétű, szintén késős, és örömmel csellengő. Ahogy olvasgattam ezt a kötetet, címe az Egyszer végre fiatalok leszünk, éreztem, hogy Luca meglépte azt, amit egy elsőkötetben a legfontosabb: hagyjon identitásnyomot a verseiben, lépjen fel valóban, ne csak kísérletek és széttartó, vagy éppen túl ugyanolyan versek gyűjteménye legyen az a kötet. Mizsur Dániel a kötet szerkesztője és szintén apokrifos költő, gyakorló babázós apuka egy kicsit ránk is vigyázott, éretlenekre.

Az árvíz helyéből, a 18-ban megjelent második kötetemből is hoztak szombatra a FISZ-esek. El is fogyott az az utánnyomásból hátramaradt néhány példány vasárnapra, amit nagyon köszönök a rejtélyesen gyarapodó olvasótáboromnak. Igaz, az utolsót éppen én vittem el vasárnap este, és adtam oda Szűcs Anna Emíliának a Napkút Krizsai Fruzsinát váltó szerkesztőjének. Ugyanis a harmadik kötetem, talán belátható időn belül, éppen ott fog megjelenni. A kiadóvezető Szondi Bencével hárman vitték a standot, ahol aznap elsőkötetessekkel, Szabó Gergellyel és Mestyán Ádámmal dedikáltattam, de ez nem tartozik a szombati tudósítás tárgyához szorosan véve.

Hacsaknem úgy, hogy a már korábban említett könyvek melletti vásárfiámat Stolcz Ádám (szintén apokrifos szerző) most megjelent második verseskötetét (Transz) magammal cipeltem erre az alkalomra, és hosszabb ismerkedés után felolvastam kissé megrökönyödést keltve az első köteteseknek néhány akkor megtetszett, utánozhatatlan Stolcz-versszakot, köztük: „Szupercsillagharcos vagyok. / Égek, mert aki égni nem mer, / nem lesz több az nemsokára, / csak egy hamuból készült hóember.”

Némi hiánypótlás is volt ebben, hiszen a Franciaországban élő szerző sajnos nem tudott eljönni Magyarországra jelenleg, ki tudja, talán a látszólag most elfeledett vírus közbejötte miatt, így dedikálása is elmaradt, és szándékosan túlfűtött, performatív költészetét sem tudta előadni nekünk személyesen.

Ez a hiátus felszabadított egy kis időt, hogy körüljárjak és hagyjam, hogy a téma találjon meg engem, csakúgy szemlélődjem.

Így találtam rá erre az apukára meg a kisfiára, aki a hajbókoló Shakespeare-rel ismerkedett a Mariott tövében:

Így találhattam rá szerkesztőkre és szerelmekre a FISZ-standnál, majd később a PRAE-stand előtt, a kutyás lányszobornál:

A PRAE gyakornoki programját éppen itt a Könyvhéten betöltő szabadbölcsészekre, Annára és Barbarára:

A szemlélődés szabadsága vezetett a FREE SZFE-es színháztudományi szekcióhoz. Az alább látható csinosan öltözött trió könyveit a pécsi Kronosz kiadó adta ki a SziTu-sorozatban: Doma Petra, Herczog Noémi és Deres Kornélia a kiadóvezetői invitálásra készségesen pózoltak a könyvészetileg is szépen megcsinált és az el-nem-hallgatás szempontjából is fontos kiadványokkal:

A Könyvhét még mindig ünnep, fordulópont. Az író ember nyarának kezdete, egy kis szabadság egymás és a hivatásunk szeretetére. Sok újraindított kapcsolat, például hosszú évek apokrifcsendje után, most újra ennek a folyóiratnak írhatok. Találkozhattam velük újra, és ezért hálás tudok lenni. Ott lehettem Fráter Zoltán új könyvének, a Joshua Kiadónál megjelent Alvajáró embereknek a dedikálásán még pénteken, majdnem két év csend után.

Aztán új ismeretségek is kötődtek. Mindez általában mosollyal zárult, nincs bennem megbánás. Persze mégis van, egy kicsi van. Például, hogy a legváratlanabb helyzetben találkoztam újra hónapok után egy biciklis lánnyal, és egy fél óránál tovább ismét nem tudtam feltartani, és még semmilyen elérhetőségét nem kaptam meg. De valami mégis sikerült, ott lenni a közös privát helyzetben, és némi szelíd noszogatással az olvasómmá tenni. Azt mondta, a szelíd fiúk a legrosszabbak.

Már pénteken, Tóth Réka Ágnes dramaturg és költő Ultraibolya című első verseskötetének Kis Présházbeli bemutatója után megismerkedtem Szeles Judittal, aki egy svéd faluban él húsz éve, és évek után látogatott most Magyarországra Ibsen a konyhában című novelláskötetének megjelenése alkalmából. Remekül elbeszélgettünk svédekről, magyarokról, hajókról, gyufákról, kötelekről és még annyi mindenről, tőle is beszereztem egy kedves dedikációt a PRAE-nél.

Útközben az színpadi előadások felé összefutottam kedves angolos műfordítómmal (és másokéval), Dányi Danival és feleségével, Egedi Barbarával, akiket meg is örökítettem ennek örömére:

Minden Könyvhétnek van egy-két dedikálósztárja. Nádas Péteren kívül idén ez Varga Beáta, azaz On Sai volt. Ezektől a találomra leszólított kedves fiataloktól tudtam meg, hogy az ifjúsági fantasy írótól a szerkesztője kérte, hogy találjon ki egy írói nevet a publikáláshoz, és ő ekkor állítólag az asztalán lévő bonsai fára nézett. Bár ő maga nem volt termetre kisebb az átlagnál, alig látszott ki a dedikáltatók tömegéből, dedikálói pedig alig látszottak ki a szerzőtől származó könyvhalmok alól.

Nem függ össze az iméntiekkel, csupán az addigra Halmi Tibor költő barátom társaságában elfogyasztott sörökkel inkább – hogy meglátogattam a csodálatos, új könyvheti közvécét. Viszlát toi-toi, szia luxus és diszkréció!

Mondd, hogy nem bolondultam meg!

Ez a címe sokunk kedvenc irodalmár-zenésze, Tocó, Toroczkay András új novelláskötetének, amelyet volt szerencsém dedikáltatni a szerzővel a FISZ-nél (olyan meleg volt éppen, hogy a kalapom is bomlásnak indult):

Ezután már a programok következtek a Vörösmarty tér színpadán, Nádasi Krisz és Kukorelly Endre a szofa.eu a folyóirat-netflix, azaz előfizethető folyóiratgyűjtemény meghívásában, Mirkó Annával beszélgettek az írásoktatásról. Egy másik alkalommal ugyanerről Bánki Évával és Péterfy Gergellyel Pintér Dóra is beszélgetett a szófától. Négy különböző írói-iskola modellről számoltak be főleg laikusoknak, érdeklődő olvasóknak. Kukorelly egy klasszikus hatásesztétikai versfelfogást adott át, és nem tudok nem egyetérteni, hogy a verseknek először zsigerileg is kell hatniuk, bár sokat lehet vitatkozni is rajta. A másik beszélgetés egyik fő szempontja az írás terapeutikus jellege volt. Reklám volt ez a javából, de miért is ne reklámoznánk éppen egy olyan jó dolgot, mint az írásműhelyek.

Reklámjellegűnek fogható fel a következő program is, de több szórakozásra is alkalmat adott a nézőknek a kerekasztal beszélgetés Karafiáth Orsolya és Nemes Z. Márió vezetésében Tóth Krisztinával, Závada Péterrel, Nádasdy Ádámmal, Spiró Györggyel, Vámos Miklóssal, Bán Zsófiával és Fehér Renátóval a Covid hatásairól az írókra, irodalomra. A két generációmbeli költő, Závada és Fehér inkább pesszimisták voltak a Covid-helyzet feldolgozásának lehetőségével kapcsolatban. Závada még nem lezárt tapasztalatnak beszélte el, Fehér Renátó pedig Torkolatcsönd című, a Magvetőnél megjelent új verseskötetében mintegy előre elkönyvelte az elhallgatás, a kimondhatatlanság alakzatait és a gépesített dadogást mint a modern megszólalás szinte kizárólagos lehetőségeit. Izgalmas, neoavantgárd poétikával is dolgozó anyagából Nemes Z. a Hikikomori című szöveget citálta a színpadra, szerinte a Covid-szituációban mi is ezt a teljes, önkéntes, digitális világra korlátozódó bezártságot élhettük meg, amelyet Fehér megverselt. Vámos Miklós tapasztalata azonban egész más volt, elmondása szerint idős íróként már régóta pontosan így, karanténban ült és írt. A járványban elhunyt ismerősei pedig, ahogy szülei, rokonai is – képzeletében még mindig élnek. E két mondhatni véglet között sok más tapasztalatot is megosztottak a szerzők, Tóth Krisztina például a távoktatásban részt vevő kisgyerekes anya pokoli tapasztalatát, lobotómiához hasonlítva a helyzetet, és érezhető volt a közönség együttérző nevetésén, sokan éltek meg hasonlót. Spiró György leginkább a könyvtárakat hiányolta a munkájához, és szellemesen megjegyezte, mire kihirdették, hogy nincs már Covid, sikerült ismét elkapnia. Bán Zsófia a vizualitásba zárt világról, az érintés hiányáról értekezett hosszan. Nádasdy a Covid alatt podcastokkal szórakoztatta magát, és az írásból házimunkával kapcsolódott ki, míg párja orvosként a Covid alatt is szolgált a kórházban. Persze ennél jóval hosszabb volt a beszélgetés, de nincs itt lehetőségem ennél több színt visszaadni. Jó élmény volt hallani legismertebb íróink közül néhánytól, hogy összességében nagyon hasonlóan élték meg a járványt, mint bármely átlagember, és még ugyanúgy van nehézség az erről való beszédükben. Remélhetjük, egy kicsit talán oldottabbá válik ez a góc minden egyes ilyen kibeszélés után.

Este nyolckor az Anima Sound System zenélt, az együttes, amelyet bár nem hallgatok agyon, de végigkísér egészen gyerekkoromtól fogva, és még mindig jó szívvel fogadom az új dalaikat is.

Lassan a végére érek ennek a beszámolónak, de nem maradhat el a záróbuli említése a könyvek éjszakáján. Miután a FISZ-esektől már elbúcsúztam, átmentem a Vigadóhoz, ahol Balogh Endre jóvoltából ismét a PRAE tartotta a frontot és vitte a pálmát. Meg sem tudom saccolni, hány fiatal és középkorú, meg jópár idősebb irodalmár gyűlt akkor oda. Ez volt a Könyvhét Dionüsziája, sok zavaros helyzettel, találkozásokkal recenzeáltak és recenzensek között, kekeckedéssel és kibéküléssel, de még több szeretgetéssel és főleg beszélgetéssel, pálinkával és fröccsel, meg egy kiskutyával. A jó tudósító tudja, hogy amikor a mutatóujja már belelóg a kép sarkába, és olyan nyilvánvalóan fotóz, hogy Bach Máténak, örökös irodalmi fotókrónikásunknak van ideje szembe lőni a lencséjével, akkor jobb lesz már hazamenni.

És amikor véget ér, amikor látod a kiürített standokat az éjszaka csendjében és a közvilágítás fényében még utoljára az évben, akkor hatalmába kerít az érzés, hogy semmi nem múlik el nyomtalanul, és semmi sem felesleges. Ahogy a könyvek hőseit, téged is át meg átír valaki, és szeret, és elhoz jövőre is.