Esernyő nélkül is lehet – Könyvheti netnapló (2.)

2022-ben folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 93. Ünnepi Könyvhét második napjáról Dénes Gergő írását közöljük.

Mostanában szinte minden reggel felmerül a kérdés: vigyek-e magammal esernyőt? Pénteken, tudva, hogy hová készülök, a szokásosnál egy kicsivel többet is vacillálok. Eddig minden alkalommal, amikor kilátogattam az Ünnepi Könyvhétre, egy adott pillanatban egyszer csak elkezdett zuhogni. Néha lehetett sejteni, hogy így lesz, máskor viszont tényleg derült égből érkezett a villámcsapás. Ezúttal bíztatóak a jelek: éles, fehér sugarakkal perzsel a nap, és csupán egy-két ártalmatlan felhőfoszlány úszkál mellette. A meteorológiai applikációm radarja is derűs képet mutat. Ez önmagában még nem elég, de eszembe jut, hogy milyen nagy eső volt az előző napon, és hogy azzal talán már le is van tudva a kötelező könyvheti zuhé. Végül úgy döntök, tapasztalat ide, tapasztalat oda, ernyő nélkül indulok a Vörösmarty térre.

Mikor megérkezem, rögtön feltűnik, hogy a könyvstandok elrendezése nem olyan zsúfolt, mint a korábbi években. Persze így is van bőven mit megnézni. Bölcsészként azzal szoktam áltatni magam, hogy elég sok szerzőt és kiadót ismerek (legalábbis névről), de ilyenkor mindig rádöbbenek, hogy mennyivel szélesebb és színesebb ez a világ annál, amiről nekem tudomásom van. Csak nézelődöm. Sok kiadvány van, amit megvennék, de tudom, hogy azzal jelenleg csak lelkiismeretfurdalást vásárolnék, hiszen még a karácsonyra kapott könyvek nagyja is olvasatlanul hever otthon.

Úgy tervezem, többször is körbesétálom a teret, de az első kör után kezdek kifulladni. Nem a távolsággal van gond, inkább a levegővel. Forró, állott, és van benne valami különös, sercegő feszültség. A nézelődők is érezhetik; lassan lépkednek, és megfontolt mozdulatokkal válogatnak a könyvek közt. A Gerbeaud mellett felállított színpadon egy képzőművész beszél. Csak egy-két ember hallgatja, ami szomorú, de érthető, hisz a nap pont a nézőtérre tűz. Annyira éget, hogy nekem sincs kedvem maradni.

Árnyékot keresek, és közben észreveszem, hogy a Kalligram Kiadó standjánál egykori évfolyamtársam, Horváth Eve dedikál éppen. Rég találkoztunk, köszönök neki. Felkínálja az asztalnál lévő műanyagszékek egyikét, amiért eléggé hálás vagyok. Az asztal fölött ott a jellegzetes, színes-csíkos napernyő. Ezért még hálásabb vagyok. Majdnem egy órán keresztül beszélgetünk Eve-vel, amit persze néha félbeszakít egy-egy olvasó, aláírást kérve. Búcsúzóul természetesen én is kapok egy dedikált példányt a privát idegenvezetés című verseskötetéből.   

Délután három körül meglibbennek a ponyvák és az ernyők, langyos szellő szalad végig a standok között. Átmegyek a tér másik oldalára, a Joshua Könyvek asztalához, ahol Fráter Zoltán dedikálja legújabb tanulmánykötetét, az Alvajáró embereket. Mellette ül a könyv szerkesztője, Nyerges Gábor Ádám is. A kötetre és a szerző aláírására nagy az igény, alig tudunk beszélgetni. Két autogramot kérő olvasó között azért megegyezünk, hogy mikor vége a dedikálásnak, együtt indulunk majd az ELTE BTK-ra, az Apokrif és a FISZ közös kiadásában megjelent könyvek bemutatójára. Egyre több a felhő az égen. Nem bánom, hisz végre kapunk egy kis árnyékot, ráadásul a fényképezéshez is sokkal jobbak így a fényviszonyok. A levegő még mindig nehézkes.

Fél ötkor kezdődik a színpadon a szofa.eu szervezésében egy beszélgetés a kreatív írásról és a kreatív írói iskolákról. Erről sajnos már lemaradunk, hisz a megbeszéltek szerint indulunk a könyvbemutatóra. Előtte persze útba ejtjük a FISZ standját, és felmarkoljuk Taródi Luca, Stolcz Ádám és Tarcsay Zoltán frissen nyomott köteteit. Meg is jegyzem, milyen jó, hogy nem hoztam esernyőt, legalább azt nem kell cipelni.

A bemutatót a bölcsészkar főépületének alagsorában, egy nemrégiben átadott közösségi térben tartják. Fráter és Nyerges korábbi aggodalmai alaptalannak bizonyulnak; elég sokan kíváncsiak az eseményre. A nyitóbeszéd után a szerzők sorra felolvasnak, majd röviden beszélgetnek a kötetük szerkesztőjével. Stolcz sajnos nem tudott személyesen megjelenni, ezért őt egy előre rögzített videóról hallgatjuk. Vagyis hallgatnánk, ha a lejátszót nem nyomná el a közösségi térhez tartozó konyhából érkező csörömpölés. A verseskönyvet szerkesztő Tamás Péter gyors helyzetfelismerésének és emeltebb hangú felolvasásának köszönhetően végül azonban így is érzékletes ízelítőt kapunk Stolcz költeményeiből.

Taródi Lucával Mizsur Dániel beszélget első kötetéről, az Egyszer végre fiatalok leszünkről. A konyhai zajok már nem olyan zavaróak (hála Nyerges Gábor Ádám és a konyhai személyzet diplomácia egyezségének), ám többször is megüti a fülem valami tompa dübögés, amely odakintről szűrődik be. Először azt hiszem, hogy csak a Múzeum körúton elhaladó villamosok zörgése, de aztán felmerül bennem a gyanú: mi van, ha mennydörgés?

Mire Tarcsay Zoltán regényére kerül a sor, már biztos, hogy mennydörgés. Bár alagsori, a helyiségnek vannak ablakai, közvetlenül a plafon alatt. Ha kinézek rajtuk, épp bokamagasságban látom a járókelőket. A lábak egyre szaporábban lépkednek, aztán futásnak erednek. Egy pillanattal később nehéz, átláthatatlan vízfüggöny zuhan az utcára és a kampuszra. Keresztbe fonom a karom, és némán szidom magamat: mégis hogy képzeltem, hogy ernyő nélkül jövök a Könyvhétre?

Telnek a percek, az esőcseppek ólomsörétként csapódnak az ablaküvegnek. Próbálok nem gondolni rá, hogy mi lesz akkor, ha Tarcsay és Nyerges beszélgetése A befejezhetetlen című regényről befejeződik, és a program véget ér. Ám ahogy felhangzik a lezáró taps, és a nézők sorra a szerzőkhöz lépnek, hogy autogramot kérjenek, az eső mintha csillapodni kezdene. Mikor pedig kénytelen-kelletlen kilépünk a szabadba, meglepetten vesszük észre, hogy teljesen el is állt. Minden csupa víz, de a felhők elvonultak, és úgy tűnik, nem is térnek már vissza. A levegő megszabadult a feszültségtől, kellemesen hűs. Többen is vannak körülöttem, akik egyik kezükből a másikba teszik az egész nap magukkal hordott, csontszáraz esernyőjüket. Nem tehetek róla, halványan elmosolyodom: mégiscsak lehet ezt ernyő nélkül is.

Dénes Gergő 1998-ban született, és azóta a Vértes lábánál fekvő Oroszlányban él. Az egyetemi alapképzést 2020-ban végezte el az ELTE BTK-n. Mesterszakos diplomáját is ugyanitt szerezte meg filozófiából 2022-ben. Hosszabb-rövidebb prózákat ír. Szövegei az Apokrif Online-on és a kolozsvári Helikonban olvashatók. Az Apokrif irodalmi folyóirat és az Apokrif Online szerkesztője.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s