Könyv nem kerülhet rossz helyre – Könyvheti netnapló (4.)

2022-ben folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 93. Ünnepi Könyvhét utolsó napjáról Molnár A. Aliz írását közöljük.

Az előző napi koncert emlékének elevenen tartására szól a fejhallgatóból az Anima Sound System, a nap égeti a bőröm, ahogy sétálok a Ferenciek tere felől az Ünnepi Könyvhét helyszínére. Érződik a vasárnap a városban, miként a Vörösmartyn is: már nincs jelen a tegnapi tömeg, bár így is szép számmal gyűltek össze az érdeklődők.

Körözök a standok körül, keresem az ismerős arcokat. A kiadók munkatársai mosolyognak kifelé az érdeklődőkre, de látszik rajtuk, hogy már negyedik napja vannak kitéve a változó időjárásnak és a szokatlanul nagy tömegnek. A látogatók nézegetik a kiadványokat, sorban állnak dedikálásért, páran pedig az árnyékba vonultak erőt gyűjteni a folytatáshoz, vagy csak figyelni a többieket. Meglepve figyelem, ahogy egy fagyizó család a kutyának is nyújt pár kanálnyi hűsítő finomságot.

A Vörösmarty téri színpad felé veszem az utam. A nézőtér árnyékolása nem tűnik teljesen átgondoltnak: már a napsugarak is olyan szögből sütnek, hogy a fél nézőteret forrósággal öntik el – aláírom, ezzel nehezebb számolni, bár nem lehetetlen –, de ahol szándék szerint a fejünk felett lévő ponyvázás árnyékot nyújtana, a new wave-es háromszög ponyvák (nagy) foltokban eresztik be a napsugarat, így csak azt dönthetjük el, melyik testrészünk szeretnénk árnyékban tudni. Először kijátszom a rendszert, és a színpad mögötti szökőkúton ülök le, amit a szomszédos épület beárnyékol.

A crew olajozottan dolgozik: asztal a színpadon, új vizek és poharak bekészítése a következő beszélgetőknek, két mikrofon kéznél. A moderátorok sem ma kezdték: a szerzőkkel jól irányított beszélgetéseket folytatnak, mindenki tartja magát az időkorlátokhoz.

Befejeződnek a könyvbemutatók, érkezik a nap legtöbb szerzőt felvonultató eseménye: 16.00–17.30-ig Írói körkép – szerzői kerekasztal Mesterházi Mónikával, Parti Nagy Lajossal, Szőcs Petrával, Krusovszky Dénessel és Zoltán Gáborral – a beszélgetést Nyáry Krisztián és Finy Petra vezetik.

Nyáry Krisztián indítja a programot: elmondása szerint próbált egy közös pontot találni, mely mind az öt szerzőt jellemzi, de a verseskötethez való viszonyuk (négy szerző saját kötettel, Zoltán Gábor a Szép versek 1944-gyel) még nem szolgál teljes megelégedéssel számára. A beszélgetés legvégén ébred rá a megoldásra, miszerint mind az öt szerző tollából származnak esszék.

A kerekasztal felépítését tekintve úgy haladt, hogy a moderátorok először minden szerzőtől kérdeztek legutóbbi kötetükkel kapcsolatban, majd következtek a mindenkinek szóló kérdések – egy ponton a közönség is be lett vonva egy játék erejéig.

Nyáry feltette a kérdést a prózát és lírát is szerző íróknak, hogy számukra jelenleg prózaidőszak van, vagy inkább vers-? Parti Nagy Lajos válaszában kitért arra, hogy nem lehet minden nap verset írni. „Szerintem mindig verskorszak van, ami prózában mutatja meg magát.” – összegezte Parti Nagy, amivel Krusovszky Dénes is egyetértett.

Az első mindenkinek szóló kérdés konklúziója – mik voltak a szerzők számára meghatározó gyerekversek (Weöres Sándor: A galagonya, Petőfi Sándor: János vitéz, Zelk Zoltán: Este jó, József Attila: Altató) – az volt, hogy a felsorolt versek jelentős része dedikáltam nem gyerekvers, ami valamelyest a felsoroltak zsenialitását mutatja.

Következett egy játék, melyben a szerzőket felkérték, hogy hozzanak egy-egy klasszikus és kortárs idézetet, melyekről a szerzőtársaknak és a közönségnek kell kitalálnia, hogy melyik szerzőtől származik – a régi televíziós Lyukasóra mintájára. A nyeremény a „közös játék öröme” volt, amit valóban megnyert mind a közönség, mind a beszélgetők. Nyáry Krisztián felhívta a figyelmünket rá, hogy ezt a játékot azért nehéz – vagy éppen könnyű – Mesterházi Mónikával játszani, mert ő általában tudja a megoldást, de engedte érvényesülni a közönséget, akik nagyon jól szerepeltek. Rengeteg szerzőt felsorakoztattak: Weöres Sándor, Szerb Antal, Géher István, Domonkos István, Deres Kornélia, Berda József, Nemes Nagy Ágnes, Kali Ágnes, Spiró György…

A következő kérdés: kinek mi volt az első könyvheti élménye? A szerzők megegyeztek abban, hogy a korábbi években még teljesen természetes volt, hogy az ember kiérkezett a Könyvhétre, és kényelmesen megvett 10-15 könyvet – ez a mai viszonyok között már megterhelő tud lenni. Zoltán Gábor megemlékezett a Könyvheti Katalógusról is, melyen az ember filctollal vagy ceruzával bekarikázhatta a fontos dolgokat – persze jó sokat –, illetve arról a jelenségről, hogy bizonyos kötetek alig voltak elérhetőek: az esemény előtt nem lehetett őket beszerezni, viszont az eseményen is olyan kis példányszámban jelentek meg, hogy alig jutott az érdeklődőknek (ilyen volt például Nádas Péter első drámakötete, amit „egy percig nem lehetett kapni”).

Ezt követően arról beszélgettek, hogy a szerzőknek milyen a viszonyuk a dedikáltatással: szoktak-e sorba állni, és van-e valamilyen kedves emlékük? Zoltán Gábor számára a legkellemesebb emlékek, amikor a gyermekei miatt álltak sorba, és a dedikáló szerzők mindig mosollyal, érdeklődéssel fordultak feléjük. Krusovszky Dénes szeret aláírásokat gyűjteni, bár nem tartja magát ügyesnek a feladatban – kedves gesztus részéről, hogy szeret dedikált könyveket ajándékozni. Parti Nagy Lajos arról mesélt, hogy viszonylag hamar megismerte szerzőtársait, és így egészen más jelleget öltött a dedikáltatás: már nem a sorban állás volt a menete, hanem mindenki úgy állt hozzá, hogy „persze, majd dedikáltatom”, aminek egyes esetekben az lett a vége, hogy csak elméleti síkon lettek autográffal ellátva a kötetek – ilyenek ezek a baráti kapcsolatok.

A következő kérdés a megjelentekhez, hogy vannak-e olyan könyveik, melyeket kölcsönadtak, és azóta is hiányolnak a polcról. Parti Nagy Lajos megjegyezte, hogy a könyv az ő életükben valahol munkaeszköz, és emiatt úgy áll hozzá, hogy ezáltal könyv nem kerülhet rossz helyre, így a hiányzó kötetek kapcsán ez a gondolat mindig megnyugtatja.

Végül megemlékeztek a szerzők egyedi írói szokásairól, aminek kapcsán felmerült a kávéházi kultúra: Parti Nagy nem hiszi el, hogy a kávéházi versek valóban ott születnek, véglegesednek, csak a folyamat egy metszetének tudja elképzelni a helyszínt. Beszéltek a 19-20. századi kávéház kultúráról is, amit nagy eséllyel annak tudtak be, hogy a szerzők a fűtés miatt választották a helyszínt, nem pedig a légkör miatt. Nyáry felelevenítette Ady Endre egy esetét, amikor hajnalban berontott a kávéházba, papírt és tollat kért, megírta költeményét, majd összegyűrte a lapot és behajította a szemetesbe, ezt követően távozott. A jelenlévők kivették a papírt a kukából, szétsimítgatták, és egy tökéletesen megírt verset találtak – amiről másnap Ady lakásán kiderült, hogy megelőzőleg már otthon kidolgozta a verset, tehát „ez már egy előadás része volt, hogy ott születnek részegen a kávéházban a versek”.

Bucsúzóként azt a kérdést kapták a szerzők, hogy mely köteteket ajánlanák a Könyvhétre érkezőknek: Szőcs Petra Kun Árpádtól a Takarító férfit és Osztovits Szabolcstól a Sors, nyiss nekem tért kötetét ajánlotta, Parti Nagy Lajos Radnóti Sándor A táj keletkezéstörténetei kötetét és Deres Kornélia Box című kötetét, Mesterházi Mónika a kortárs költészetből nézett ki címeket magának az idei Könyvhéten, Szabó T. Anna, Gerevich András, Szőcs Petra, Tóth Krisztina, Deres Kornélia műveit, Krusovszky Dénes Jonathan Franzen Keresztutak kötetét ajánlja, ami tárgyként is szép szerinte, illetve a Nemes Nagy Ágnes-képeskönyvet, melyben Ferencz Győző precízen választotta ki a szövegrészleteket a fotók mellé, végül Zoltán Gábor Márton László Kárpótlás című regényét ajánlotta.

A beszégetés végével sietősen hagytam el a helyszínt: a standok bontása helyett a vidám vasárnapi tömeg képével emlékezem a 93. Ünnepi Könyvhétre.