Giliszták és gyertyafényes könyvvásár – Könyvheti netnapló (1.)

2022-ben folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 93. Ünnepi Könyvhét első napjáról Czímer Dalma írását közöljük.

Naplózásomat reggel hét órakor kezdem, amikor kiérkezem a térre, a még fátyolos tekintetű kollégák várakoznak a szállítókra, a napsugarak alig melegek, és közel sem tudjuk mennyire lesz kihívásokkal teli a nap. Ez a nap az érkezésé, a szálak elrendezése, kipakolások és operatív feladatok ideje. Még nincsenek színpadi beszélgetések, de így is számtalan szerző dedikált az embert és türelmet próbáló időben.

Az Ünnepi Könyvhéthez bölcsészként, ahogyan a könyvhöz mint tárgyhoz is, romantikus viszony fűz. Kisvárosi lányként erre a bensőséges viszonyra Pestre költözésemig várnom kellett. A könyv mint médium minden ember életében meghatározó szereplő. Fontos a jelenléte és egyaránt fontos a hiánya. A Könyvhét olyan alkalom, ahol a szerzők jelenléte, karnyújtásnyi távolsága megrövidíti az elképzelt és valós piedesztálokat. Kiderül, hogy ugyanúgy esszük a túróstésztát, vagy ugyanúgy isszuk a fröccsöt, rokonítjuk önnön cselekvéseinket olyan személyekhez, akiket olvasunk, akiknek szavait (fel)használjuk.

A térre érkeznek sorra a segítők, nem bánják a korai kelést, még mindenki lelkesen, tettre készen járja be a terepet. Ahogyan elrendeződnek a munkakörök és mindenki szorgos méhként asszisztál, kellemes, szinte olyan érzés fog el, mint amikor az ember vendégeket vár. Egy órán keresztül ingázom a Vörösmarty tér és a kinyújtózó Duna korzó között, látom, ahogyan a Móra standjánál már módszeresen készülnek a közelgő esőfelhőkre: plusz ponyva, óvatos kihelyezés, a kötetek a biztonságot nyújtó pavilon centruma felé orientálódnak. A közelgő igen sötét felhők ellenére a kiadók nyugodtan rendezkednek, kedvesen kimosolyognak, ahogyan elhaladok előttük, integetnek, kezet fognak. A telefonos egyeztetések után arcok kerülnek a hangok mellé, az eddig virtuális, távlati kapcsolatok most testet öltenek.

Kicsivel tíz előtt leomlik az ég, és a mosolyok kevésbé lesznek olyan őszinték. Elképesztő erővel veri a víz a pavilonokat. Az első zuhé még senkiben nem rendítette meg a hitet, lerázzuk magunkról.

A könyv érzékeny tárgy, nehezen viseli az időjárás viszontagságait. Az építők segítségére sietnek a kiadóknak, tetőt foltoznak, áramot szerelnek, ellenőriznek és fúrnak vég nélkül. Elvonulnak a felhők és végre előbújik a nap, hirtelen meglehetősen júniusivá válik az ember hőérzete. Délben a standok nagy része nyitva, kíváncsi, lelkes olvasók kezdenek el grasszálni a téren. Érkeznek még problémák a reggeli zuhatag után, de mindenki derűs, mint a 28 Celsiust sugárzó nap az égen.

Délután negyed háromkor nem is evilági fényekkel telik meg az égbolt, egyszerre borul el, de a nap valahol kitör a felhőrétegen mint utolsó reménysugár, de aztán eltűnik, és újból olyan erővel zúdul a víz, amit már a kiépített áramvevők sem bírnak. Csak akkor tudtam meg, hogy víz alatt állt a fél város, amikor már hazaértem és elolvastam a híreket. A kiadók a félórás vihar után megostromolnak, hogy továbbra sincs áram. Gyertyafényes könyvvásár, viccelődünk egymás között.

A színpad szomorúan és rendkívül elázva vár, de az esőfüggöny fenyegetésétől tartva a megnyitót átteszik a Gerbeaud kávéház Átrium termébe. Remekül passzol a kávéházi kultúra az irodalmi élethez, tudjuk is, hogy ennek milyen hagyománya van, de ide mégsem fér be az egész Vörösmarty tér. A megnyitó során átadásra kerülnek a Szép Magyar Könyv 2021 verseny díjai. Ahogyan az egyik program követi a másikat, a látogatók leemelik az állványról a díjazott köteteket. Amikor valaki kézbe veszi a Koinónia Kiadó Isten szótagolva című kis, szinte zsebkönyvét és kíváncsian forgatja, önkéntelenül elmosolyodok. Ebben a kis útravalóban 52 igeszakasz sorakozik, haikura, fotóra és zenére fordítva. A tipográfiai munka, a szavak képpé formálása és a képek textualizálása invitálják az olvasót az elmerülő asszociációk irányába. Mindenkinek, aki oda mer lépni az állványhoz, szeretettel ajánlom, hogy csak nyissa ki, a többi jön magától.

Idő közben az áramvételi aknában megáll a víz, a katasztrófavédelem még nem tud kiszállni. A Magvető standjánál Lacival már csak egymásra mosolygunk: bankkártya terminálom nincs, de mosolyom igen. Látom ahogyan kitartanak a látogatók, behúzódnak az esőben, jönnek, válogatnak, érdeklődnek, ahogy eláll. Kitartanak a szerzők, akik ebben a viszontagságos, kiszámíthatatlan időjárásban is vidáman fogadják az olvasóikat, örömmel dedikálnak és invitálnak.

Közeleg a hat óra, ezen a sűrűn ázott, nehéz napon a fénypont. A Gerbeaud Kávéházban megtelik a terem, sajtómunkatársak, szerzők, látogatók vegyesen. A kamerák beállnak, a képek élesednek. A telefonok, diktafonok és fényképezők rengetegében megjelenik Nádas Péter. Ahogyan az egy idős szerzőtől várható, a maga kellemes, megfontoltan tagolt módján kezd bele a giliszták veszélyes és csodálatos életének részletezésébe. Ezen az embert, pavilont, és türelmet próbáló napon, amikor záporozó feladatok és megoldások lajstromát kellett állni, bevallom, nagyon jól esik ez a szándékolt lassúság. A beszédben felmerül, hogy a földigiliszta, ez a nagyszerű lény, micsoda elképesztő tömegeket képes megmozgatni, és aki a földfelszínhez nyúl, az akarva akaratlanul a föld egészen mélyéhez ér, hiszen ezek az állatok teljes földrétegeket mozgatnak át.

Az elbeszélés mentén azon túl, hogy minden résztvevő elképzelhette, milyen varázslatos zöldséges kertje lehet a szerzőnek, könnyen elkalandozhatott gondolataiban arra a pontra, ahol önmagát apró gilisztának képzeli. Halad a saját életében (földjében) előre, hátra, oldalvást vagy felfelé, épp ahogyan ez az állat.

Záró szavait, ahogyan ő fogalmazott, irodalmi dizőzként a mikrofonba suttogta: „Ne veszítsétek el a bizodalmat..” A közönségben megülő komoly, szinte fájó gondolatot úgy folytatta: Nem tudom, miben, de elveszíteni sem éri meg. A közönség együtt könnyebbült meg az íróval. Egyezményesen éreztük, nem veszítjük el a bizodalmat, jelentsen ez bármit is. (Aki nem tudott ott lenni, a Könyvhét facebook oldalán végtelenszer megnézheti a felvételt.)

Este hét körül a tér jó része elkezdett szedelőzködni. A résztvevők és a látogatók egy mozgalmas és leginkább vízközpontú napon vannak túl. Este nyolcra megérkezik a katasztrófavédelem is, a kiadók legnagyobb örömére. Beck Zoli úgy konferálja az estet, hogy egy elgondolkodtató cigarettaszünet keretében némi szivattyúzás fog még történni, hogy lehessen áram a standokon. A közönség együttérző nevetéséből érezni, hogy ülnek közöttük olyanok, akik biztosan itt áztak el.

A villamoson hazafelé, 14 óra talpon levés, egy bőrig ázott bakancs és kétszer megszáradt farmernadrág után, ahogy áthaladok a Szabadsághídon, meglátom a barokkos narancssárga felhőket és az jut eszembe, hogy hazafelé megszámolom a gilisztákat.

Czímer Dalma (1993, Gyöngyös) szociológus, az ELTE BTK Kulturális örökségek mesterszakos hallgatója. Foglalkoztatja a kultúratudomány, az építészet és a kortárs roma festők munkái. Van egy fekete, rendkívül gyáva kutyája és szereti figyelni az embereket hétköznapi cselekvések közben.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s