Feketemosó: A kedvesek

Feketemosó logó

Hagyjatok hát ledőlni ide, / az erőszakból lett anyák / és az erőszakból lett magányosak közé. – Veréb Árnika írja a Feketemosót.

Pénelopé szolgálónői közt

Hagyjatok ledőlni ide,
a kedvesek közé. Innen
már csak az eget látom, és a ráncolódó,
víztől öblös felhőket.
Mögöttük bujkál a nagy fény.
Amikor áttörik, elborítja gyenge szemem,
csordultig tölti, a rózsás csücskök
megfeszülnek, elmállanak.
Jó lesz. Hagyjatok hát ledőlni ide,
az erőszakból lett anyák
és az erőszakból lett magányosak közé.
Engedjétek, hogy összehajtogassa az ívelt szemhéjakat
az erős kezű nyári eső,
és ne féljetek, amiért egy élő
asszony, akit nem bántanak,
nem rabolnak, akinek sem
a húsa, sem a teje, sem a gyermeke nem kell épp senkinek,
lefeküdt.
Hadd nézzem békén kedveseim közt
a morgolódó eget.
Az eget, a tisztát, a távolit, a végtelent,
ahová a hosszú évek alatt el-elgurítottam
mint kéknyelvű üveggolyókat, a rátok gondolást.
Bár ott lakoznátok most is, ahova azok elgurultak,
elveszve, szépen.
De visszajöttetek és kezetek nyomán összerogytak
a kedvesek, akiket a magam erőtlen módján
a várakozás alatt is óvtam az éhségtől.
A mások és a magam éhségétől.
De kisiklottak kezeim közül,
ahogy a szőttes, ha finomra ütik,
kisiklottak a szélesszárnyú, gyenge galambok és
remegve hulltak a kékorrú hajó tartókötele alá,
házam kapuja mellé, amin én többet ki
nem megyek.
Hagyjatok ledőlni. Ne mondjátok, hogy elrémiszt titeket
a fekvő test látványa, fekszenek itt sokan
állataitok közül. Szépek és csonkák,
kezetekben fehér mellük,
kerek lábuk, törékeny szárnyuk,
hallom, lobognak már a tüzek a teremben.

Ám mielőtt bemész,
nézd meg a szemük, nagyszívű bajnok Odüsszeusz
és ne neheztelj,
ne is haragudj rám, amiért irányítom
a figyelmed, nézd meg ezeket az opálos szobákat,
ahol csak a félig nyílt bútorok emlékeztetnek rá,
valaha valaki itt élt.
Nyögnek már a felhők, vedd hát el, leleményes Odüsszeusz,
ki fölöttem állsz, mint valamely magas isten,
ami jár neked!
Vedd el a hátam ívét és a szép domborulataim,
tedd a legnagyobb tányérra, mutasd körbe, milyen csillogó,
milyen füstös, milyen telt, omlós, fűszeres,
és szeresd! Ízleld! Mondd, hogy sosem tudnál
lemondani róla! Ajtódban már ott toporognak a fiatalabbak,
rózsaszínűek és dúsak, szőkék és feketék, karcsúak és ívesek,
főzesd meg magadnak
kedvenc ételed újra meg újra. Lakomázz!

Halkan nekiered az eső,
összemos. Ha legközelebb kisüt a nap, a kedvesek közt
nem ismersz már fel.

Fotó: Pintér Kitti

Veréb Árnika (1995, Veresegyház) az ELTE BTK doktorandusza és a SZIFONline szerkesztője, első kötete régiek címmel 2020-ban jelent meg. Esztergomban él.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s