Feketemosó: A külföld szaga

Feketemosó logó

Egész kis konvoj indult meg célirányosan az Oslóba tartó repülőgépre, így a fiúnak nem volt nehéz dolga megtalálni a helyes irányt. Remélte, hogyha leszáll a gépről, érezni fogja a külföld szagát, de a repülőtér pontosan olyannak tűnt, mint amelyikről elindult. – Veréb Árnika írja a Feketemosót.

(részlet a Holdvándor című készülő regényből)

A metrón kora reggel általában kétféle ember utazik. Az, amelyik túl sokáig marad ébren, ezért szédült álomban ringattatja magát a szerelvénnyel és csendesen nyáladzik. Legtöbbször kifáradnak ekkora, már szelídek. A másik típus a pék. Ez utóbbiak érdekes emberek. Általában nagyok, kerek arcúak, vonzódnak a fehér színhez – de lehet ez csak megszokás, mint a vegyészeknél – és különös képességük van mindenféle illatokat kiszagolni, többek között az emberek lelki állapotát.

Egy ilyen pék mellett ült Éliás azon a reggelen, amikor elhagyta a meglepően nagy házat és kétszeresen is kényelmetlenül érezte magát. Először is a mellette ülő pék folyton felé szaglászott, hatalmas orrlyukai úgy tágultak és szűkültek, akár egy vadászó farkasé. Másrészt aggódott a pénz miatt. Most épp nem szenvedett hiányt, az utóbbi fél évben nem nagyon költött semmire. Az elegáns ruhákat az anyjától kapta ajándékba. Mikor ez eszébe jutott, összefacsarodott a szíve. Igaz, hogy soha nem jöttek ki egymással igazán, de attól még Éliás erősen szerette az anyját. Ha arra gondolt, hogy mindent, amit tőle kapott, épp most, ilyen pofátlanul dob el magától, tudta, olyan űrt vág kettejük közé, melyet soha nem lehet többé áthidalni. És ettől elnehezedett a mellkasa. Lehet, hogy sose látja többet.

Ezen a metrószerelvényen ülve, ahol annyiszor ült már, ami annyira hétköznapi és ismerős volt, az egész utazás, amit éppen művelt, valószínűtlen ostobaságnak tűnt. Minél hamarabb repülőre kell ülnie. Ha idegen lesz a környezet, talán az út maga valóságosabbá válik. És nem érzi magát többé ilyen idiótának. Egy zarándoklat menésből áll, emlékeztette magát.

– Elnézést, amiért ilyet mondok – szólalt meg ekkor a termetes pék –, de maga nagyon furcsa ember lehet.

Éliás döbbenten meredt rá. A férfi a negyvenes évei közepén járhatott, a szemei szokatlanul távol ültek egymástól, arcából előviláglottak félelmetesen tág orrlyukai. Éliás egy darabig nem bírt megszólalni, majd lemondóan hátradőlt.

– Igen – mondta –, én egy nagyon furcsa ember vagyok.

A pék kedélyesen elmosolyodott, és többet nem szagolgatta Éliást.

A metrótól busszal lehetett továbbmenni a repülőtérre, hétköznap reggel lévén kevesen voltak rajta. Két diáklány, egy fontoskodó bizniszmen, két fiatalember felejthető külső jegyekkel és Éliás. A bizniszmen telefonált (a titkárnője elbizonytalanodott, tényleg ma indul-e a gépe, amitől a férfi irreálisan ideges lett és egyre szorosabbra húzta mintás nyakkendőjét, amíg az ádámcsutkája körül fehérré nem sápadt a bőr). A diáklányok valami blogot olvastak, a széles buszsofőr pedig a Napindító Vidító reggeli műsort hallgatta. Izmosakat nevetett néhány ócskább viccen és néha kommentálta is a hallottakat. Éliáson kívül mindenkinek kicsi, gurulós bőröndje volt, esetleg egy sporttáskája, egyedül a fiú nézett ki úgy, mint aki a vadonba készül belevetni magát. Az egyik lány fel is figyelt rá és szelíd mosollyal meg-megleste a szeme sarkából.

Éliásnak is megtetszett. Alacsony volt, szeplős, az ablakon besütő reggeli fény megvilágította az arcát és a vállait. Sűrű szempillája finom árnyékot vetett a bőrére. Éliás arra gondolt, hogy ha most odamenne és beszélne vele, talán nem is kellene tovább utaznia. Egy darabig fogalmazgatott magában egy üdvözlő szöveget, de az kínosan hasonlított egy fogkrémreklámra, így hamar abbahagyta. Meg amúgy is. Ő már elhatározta magát. Nem azért indult el, hogy lányocskákat szólítgasson le a buszon. Pedig úgy képzelte, ez a lány talán szeret málnaszörpöt inni, és lángost enni, mezítláb lábalni vizekbe, belehenteregni a fűbe, meg esetleg énekelni. De lehet, hogy nem. Talán mindezeket gyűlöli. És mi értelme olyan lánnyal beszélgetni, aki nem szereti a lángost.

A város elfutott az ablak előtt. Éliás nekidöntötte fejét az üvegnek. Így egészen úgy nézett ki, mint egy megroppantott ceruza, mely a hátán jelentőségteljes hátizsákot cipel. Eszébe sem jutott, hogy levegye. Ahogy figyelte, hogyan váltják fel az ismerős utcákat a külváros ismeretlen kertes házai, majd maradnak el azok is, az eddigi, egész életét felzabáló szorongást felváltotta valami más. A gyomrában apró kis színes gömb képződött, mely egyre nagyobbá dagadt, és izgatott, szinte viszketős sietség érzését keltette a csontok körül. Éliás legszívesebben ugrott volna egy nagyot és akár egy vidám kakaslegény, belekurjantott volna a levegőbe. A nyughatatlanság, mely úgy kínozta gyermekkorától kezdve és megakadályozta, hogy belesimuljon a számára előre körülrajzolt életbe, most először teret nyert magának. Éliás nem próbálta tovább láncon tartani a tudata mély sötétségében, hanem engedte, hadd jöjjön fel, áradjon szét az egész testében. Egy egész folyó buzgott benne, a bordái alatt tölgyfa növekedett, mely hatalmasabb volt nála és lehet, hogy egyszer túl fogja nőni és szétszakítja, de akkor sem lehet tovább rejtegetni. Éliás először érezte úgy magát, ahogy a madarak. Legalábbis azt gondolta, ilyet érezhet a fecske, amikor követhetetlen cikk-cakk vonalban szúnyogra vadászik.

*

Hamar fény derült arra, hogy az emberek nem a reptéren, indulás előtt veszik a jegyüket, amint az információs pultban könyöklő nő – aszott, répahajú, fülében csilingelő aranylógókkal – felhívta rá a figyelmet.

– Repülőjegyet általában nem indulás előtt vesz az ember a repülőtéren. Értem én, hogy a filmekben máshogy van, de a valóságban nem így működik.

Éliás rémesen érezte magát. Mintha az anyja magyarázott volna neki, csak egy kissé még lekezelőbben, enyhe orrhangon, miközben még csak nem is rá, hanem valahová a válla felett nézett el.

– Hová szeretne utazni?

– Longyearbyenbe.

Ugyanis ez volt a világ legészakibb városa. Éliás várt némi megrökönyödést a nőtől a szokatlan úticél hallatán. De a nő kihűlt macskaszeme nem őt nézte, csak unottan átugrott a válla felettről a számítógépre. Kínosan sokáig pötyögött rajta, ezalatt Éliásból elkezdett elpárologni az a színes kalandkedv, ami az imént még olyan hősi érzésekkel töltötte el.

– Longyearbyenbe nem tud egyenes járattal menni – kárálta a nő –, csak Oslón keresztül. Oda legközelebb a holnaputáni fél hármas járatra van hely. Külön repülőjegyet kell vennie Oslóba és Longyearbyenbe is. Ez nem olyan, mint a vonat. Tudja?

A nő kihajolt a számítógép mögül és egyenes Éliásra nézett. A fiú önkéntelenül vigyázzba vágta magát és heves bólogatásba fogott.

– Jól van. Oslóba egy átszállással holnapután háromnegyed hétre fog megérkezni. Aznap már nem indul tovább gép, csak másnap reggel negyed kilenckor. Az a járat sem egyenes, egyszer akkor is át kell szállnia. Longyearbyenbe három nap múlva délután kettőre tud leghamarabb odaérni. Megfelel?

Éliás nem hagyta abba a bólogatást.

– És mikor akar visszajönni? – kérdezte a nő. – Javaslom, hogy vegye meg a visszafelé szóló jegyeket is most, nehogy megint így járjon.

– Nem jövök vissza – mondta Éliás olyan hangon, mintha a világvégét szerette volna bejelenteni. Tulajdonképpen önmagára nézvést valami ilyesmit is tett. A macskaszemű nő lassan végigmérte. Összeráncolta apró orrát, a szája akár egy madáré, vé alakban előrenyúlt.

– Vagy úgy. – És egyértelműen hülyének nézte Éliást. – Akkor ennyi.

A fiú rezzenéstelenül fizette ki a jegyeket, holott a félévi fizetésének (mely egész vagyonát jelentette) majd’ a harmadába kerültek. A telefonján keresett egy szállodát, talált is egyet nem messze, viszonylag olcsón (a jegyekhez képest főleg). A reptéri könyvesboltban megvette Sherlock Holmes összes kalandját – valószínűleg elegendő olvasmány lesz az útra és a kényszerpihenőkre is, majd buszra szállt és kissé csalódottan ugyan, amiért kétnapnyi semmittevés vár rá, elhevert a szállodai szoba fehér, öblítőszagú ágyán.

Ekkor az anyja már harmadszor hívta. Éliás közel biztos volt benne, hogy negyedszer már nem fogja.

*

Két éjszaka után koradélelőtt, egy-két bőséges adag reggelit követően busszal visszatért a repülőtérre. A kapunyitásig még rengeteg ideje volt, így találomra bóklászott a boltok között. Szappanokat szagolgatott, óriási méretű édességeket nézegetett, leült játszani az egyik elektronikai boltban (jól elverte őt valamiféle autós játékban egy golyószerű kisfiú). Majdnem vett magának egy füzetet, útinaplónak, de a pénztárban sorban állva arra gondolt, hogy mindaz, ami épp vele történik, annyira ostobaság, hogy ha mondatokba foglalná, kénytelen lenne erősen szégyenkezni önmaga miatt. Így visszatette a füzetet a polcra.

Az a lángoló kalandkedv, melyet a macskaszemű nő olyan hirtelen szívott ki belőle, egyelőre nem tért vissza. A reptéren téblábolva az átmeneti állapot kedélyes közönye fogta el és azon gondolkodott, milyen iszonyú hosszú is lesz majd ez az út. Egészen más volt a legészakibb városra gondolni és eltölteni azt az időt, mely alatt légi úton odaér. Tulajdonképpen egy egész nap, huszonnégy óra, pedig a repülő tényleg gyors. Úgy szálljunk, mint a szél? Vagy mint a villám? – gondolta Éliás, majd rögtön el is szégyellte magát. Ekkor vette észre, hogy annak ellenére, hogy az anyját és egész eddigi életét otthon hagyta, minden egyes gondolata felett az anyja mércéjével mond ítéletet. Ettől egészen dühbe jött. Úgy szálljunk, mint a szél! – kiáltotta magában és ökölbe szorította a kezét. A szégyenérzet apró gombóccá gyűrődött a mellkasában és láthatatlanul megbújt a bordái között.

*

Az első utat kifejezetten élvezte. Azelőtt Éliás sosem ült repülőgépen, erősen érdekelte hát, milyen is az. Az ablaknál azonban nem ő, hanem egy terebélyes, szuszogós asszony ült. Nyakról esetében igazán nem beszélhetünk, inkább csak bőrhurkákról, melyek közül vékony vonalban patakzott a veríték. Valahonnan a redők alól egy gyöngysor bukkant elő, hogy végül újra eltűnjön a rétegek között. Éliás akárhogy igyekezett, nem tudott az asszonytól kilátni. Nyújtogatta a nyakát fel, le, oldalra, de akárhová nézett, csak a szuszogó, lila ruhába csomagolt nőt látta, amint, akár egy fújtatógép, rendületlenül préseli a levegőt. Éliás nemigen akarta feladni a tekingetést, mire az asszony óriás fejét felé fordította.

– Nem tudná ezt a ficergést abbahagyni, fiatalember?

Éliás megszeppenve behúzta a nyakát.

– Tudja, még sosem ültem repülőn – mondta.

Az asszony együttérzőn bólogatott és megpróbálta magát kissé összébb húzni. Látszott rajta, ahogy állhatatosan szorítja terebélyes testét az üléshez, míg inkább érezte préselt lila virágnak magát, mintsem kerekded embernek, azonban Éliás kilátásain ez mit sem segített. Ezután megpróbáltak helyet cserélni, de ez még bonyolultabbnak bizonyult, így ehelyett hosszas eszmecserébe kezdtek a balkonon termeszthető zöldfűszerekről és néhány kisebb zöldségről.

Három óra alatt érkeztek meg Rigába, ahol Éliásnak át kellett szállnia egy másik gépre. Egész kis konvoj indult meg célirányosan az Oslóba tartó repülőgépre, így a fiúnak nem volt nehéz dolga megtalálni a helyes irányt. Remélte, hogyha leszáll a gépről, érezni fogja a külföld szagát, de a repülőtér pontosan olyannak tűnt, mint amelyikről elindult. A két gép között csak fél óra szünet maradt, ez szűken mérve elég volt az átszálláshoz és hogy Éliás várakozás közben kibámuljon a nagy üvegablakon és nézegesse a tollas farkú repülőgépeket.

A kövér asszony is Oslóba tartott, hogy találkozzon a fiával és annak frissen született, Mikkel nevű kisfiával. Nem is próbálta titkolni, mennyire meg van sértve, amiért a gyerek egyrészt Norvégiában született, másrészt skandináv nevet visel. A fia norvég lányt vett feleségül, törékenyet, szőkét, olyat, mint a karcsú üveg, amin átsüt a halovány északi napfény. A szemében a hegyek vize csillog. Éliás legalábbis így gondolt valakire, akit Sigridnek hívnak és aki otthonául egy vízre épített házat választott.

– És maga hová igyekszik, Éliás? – kérdezte az asszony.

A fiú zavarba jött. Azt mégse mondhatja, hogy egy gyerekmese miatt hátrahagyta a családját, a munkáját és egy éjjel szó nélkül eltűnt, hogy megkeresse a világ egyik végét és kérdezzen valamit a holdtól. Bár, tűnődött, ha mégis az igazat mondaná, talán az asszony megbocsátana a fiának, aki végül is nem vétett egyebet, csak egy tündért vett feleségül. És valójában ez nem is olyan nagy bűn.

– Sarkkörkutató vagyok – mondta véletlenül. Erről a szakmáról is akkor olvasott, amikor Longyearbyen városának térképét és egyetemét nézegette. – Longyearbyenbe megyek, az egyetemre, hogy a gleccserek olvadását vizsgáljam. – Mire befejezte a mondatot, kellően elvékonyodott a hangja. Csak meg ne kérdezze, hogy hívják az egyetemet, fohászkodott.

– Derék dolog – fújta az asszony. – Derék, szép dolog.

Hátradőlt a széken és kibámult az ablakon. Éliás kicsit forrt hazugságának verejtékében, majd lecsitult a szíve. Fogalma sem volt róla, miért mondott ilyesmit, korábban elképzelése sem volt arról, hogy a sarkkörkutató szó egyáltalán létezik.

– De mondja meg nekem őszintén – fordult hirtelen felé az asszony –, mert olyan sok mindent lehet olvasni az interneten manapság. Mondja meg, valóban olyan rossz a helyzet, mint mondják? Valóban ki fog halni az ember?

Hirtelen olyan lett, mint egy szomorú dándog, aki szomorú szemeivel akarja elérni, hogy azt mondják neki, amit hallani akar: hogy nem csinálta rosszul.

– Tényleg olyan rossz. – Mondta Éliás sötéten és ez alkalommal már nem szégyellte el magát a hazugság miatt. – Ne használjon nejlonzacskót, és vegye tudomásul, a fülpucika legalább olyan veszélyes, mint a szívószál!

A kövér asszonyban megakadt a lélegzet, széles mellkasa remegett a visszafojtott levegő sűrű erejétől. Amikor újra kiengedte, szobormerev arccal elfordult Éliástól és attól kezdve egy árva szót sem szólt hozzá. A fiú elővette a könyvét és a maradék időt olvasással töltötte.

Egészen elmacskásodtak a tagjai, mire Oslóba értek. Életében most először érezte úgy, hogy egy kis szundikálás helyett valami testedzést választana szívesebben. Ahogy kilépett a váróterembe, nagyot nyújtózott, megroppantak hátában a csontocskák. Késve érkeztek, nyolc is elmúlt, mire át tudta venni a hátizsákját. Már a jegyvételkor úgy döntött, hogy erre a tizenkét órára felesleges szobát kivennie, ennyit simán ellébecol a repülőtéren. Először is vett valami vacsorát az egyik gyorsétteremben. Már lemondott arról, hogy a külhon szagát érezze, ez a reptér éppen olyan volt, mint a másik kettő.

A székek megdöbbentően kényelmetlennek bizonyultak, mindenütt, ahol nem kell, jókora karfákkal. A neonfényeket nem kapcsolták le és időről időre erős légáramlatok vágtattak át a termen.

Nem Éliás volt az egyetlen, aki itt maradt éjszakára. Azok, akiknek sikerült egy-két percre elaludni, elnyílt szájjal, nevetséges módon szétcsúszott tagokkal hortyogtak, táskáikat – feltehetően biztonsági okokból – különféle testrészeik alá passzírozták. Általában arra riadtak fel, hogy leestek a székről vagy a karfa olyan erővel nyomódott a hónuk alá, hogy felébresztette őket a fájdalom.

Éliás egy darabig szerencsétlenkedett, hogy kényelmes helyet találjon valamelyik széksorban, majd, miután rádöbbent, hogy ezt alapvető létezési problémák miatt sosem fogja megtalálni (mert nincs ilyen), a hátizsákját egy falnak vetette, majd akár egy párnára, ráhajtotta a fejét és elnyúlt a padlón. Próbált nem gondolni arra, milyen sokféle undormány lakik ezen a linóleumon. Görcsös, merev tagjai nagyon megörültek a sima póznak. Mivel a neontól egyelőre nem tudott elaludni, inkább olvasott.

Hajnali fél kettő felé megérkeztek a takarítók. Az addigra nyáladzó hortyogóvá vált Éliást fejhangú norvég csacsogás riasztotta fel. Egy vénasszony állt fölötte és nagyokat gesztikulálva mutogatott az egyik székre. Éliás feltápászkodott és felköltözött rá. Mire a takarítók befejezték a munkát, már rég kicsavart pózban, égnek álló lábakkal aludt.

*

A Tromsóba tartó repülőn ablak melletti helyet kapott, de a kényelmes, párnás ülés érintésére, ami nem árasztotta magából a hideget, megintcsak elaludt. A légiutaskísérő böködésére ébredt meg, aki kedvesen átirányította a Longyearbyenbe induló gépre. Eddigre Éliás úgy érezte, ezer éve utazik. Hogy a nap, amelyiken elhagyta a szokatlanul nagy házat, olyan távol van tőle, hogy elgondolni sem lehet már, mikor nyújtotta ki a nagymamája a hold ezüstös sávjába az ujját. Erről az iránymutatásról egészen megfeledkezett. Most megint látta maga előtt a száraz mutatóujjat, amint a konyha egyik falára néz, de elhessegette maga elől. A nagyanyjától ez nem volt több puszta gesztusnál. Csak azt akarta, hogy elinduljon. Longyearbyenbe csupán másfél óra volt az út a Norvég tenger felett. Ha Éliás nem szédül megint álomba, láthatta volna, hogyan tűnik el minden szín és fény a világból, hogyan borul a repülőgép sűrű, vízszerű sötétségbe. Ugyanis Longyearbyenben télen nincs világosság, az egész városon eluralkodik az éjszaka. Habár a korai tavasz melegebb vidékeken már rügyeket pattogtatott ki a fák ujjhegyeiről, az Északi sarkkörön még nyoma sem volt a márciusi langynak. Éliás belerepült Feketeország szívébe. Amikor végre felébredt, már tisztán érezte a külföld szagát. Tükörfényes volt és recés, sértette az orrát, de úgy érezte, belülről fénylik tőle a mellkasa. Megérkezett.

Fotó: Pintér Kitti

Veréb Árnika (1995, Veresegyház) az ELTE BTK doktorandusza és a SZIFONline szerkesztője, első kötete régiek címmel 2020-ban jelent meg. Esztergomban él.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s