Fráter Zoltán: „Harci zajtól szalad a múzsa”

Irodalom és ideológia 1914–1915-ben

Ady Endre 1914. augusztus első napjaiban Csucsán tartózkodott Boncza Bertánál, az akkor már fél éve személyesen megismert Csinszkánál. Pestre akart utazni, de augusztus 6-án hadi menetrendet vezettek be a vasútvonalakon, és a polgári személyszállítást ideiglenesen beszüntették. Csucsán kellett bevárnia, amíg szeptember 2-án feloldják a forgalmi korlátozást, és gyorsvonattal utazhat Pestre. Helyzetéről így számol be augusztus 9-én Dénes Zsófiának, egykori, elhagyott menyasszonyának:

Hidd el, Kedves, néha komolyan azt hiszem, hogy voltaképpen az egész világháború ellenem indult meg. Legalábbis nekem annyi jutott belőle, mint megugratott monarchiánknak: semmi bizonyosság a holnapban, a hogyleszben, a kenyérben, semmiben. […] [N]em is sejtitek, mennyire szükségem lesz reátok, hiszen a háború legalább nyolc-tíz hónapig fog eltartani, s közben minden devalválódik (a pénz is, ami nincs), csak én, a vágyaim, önzéseim s követeléseim maradnak meg. […] [H]ogyan lehetne a Vöröskeresztet megkárosítanom (s kiktől?) pár garassal, hogy első hónapjainkban az ágyúkat túl ne harsogja a gyomrunk korgása?[1]

Dénes Zsófia augusztus 27-én válaszol Adynak, emlékezései szerint[2] minden „biztató vigasztalást” beleírva levelébe, tudva, hogy Adynak támaszra van szüksége a háború okozta depressziójában. A következőkkel próbál lelket önteni a költőbe:

Kedveském, ne lássa maga oly pesszimisztikusan a helyzetet, minden okunk és fegyverünk megvan rá, hogy ágyúink sikerrel dörögjenek – ami sok pénzt jelentene! nekünk is kijutó dús hadisarcot, az egész eddig pangó gazdasági életünk fellendülését s mindenekelőtt a magyar elem előtérbe nyomulását monarchiaszerte minden irányban, még kultúrában is – és hogy sikerükig a gyomrok se korogjanak. […] Én, édesem, hiszek bennünk, győzelmünkben, missziónkban, kultúránkban […] Ugye, művész, te is bevallod, hogy a legnagyobb szenzáció ez, amire születtünk. Hogy áldott a mi életünk, amért ilyen egyetlen lángnál kapott legnagyobb fényt és meleget. Érzed??! Ma először, hogy nem irigylem az unokámat.[3]

A két levél hangvétele jól érzékelteti a háború kirobbanásának kétféle fogadtatását: nagyon kevesen, szinte csak Ady és Babits nem ünnepelték, sőt ellenezték a háború kitörését, a nagy többség – még olyan, művelt, tájékozott újságírónő, mint Dénes Zsófia is – hónapokig lelkesen éltette. Ebben az időben a nyugatos írók nagyrészt újságírói tevékenységükből éltek, Ady mellett Kosztolányi, Krúdy, Móricz rendszeresen írt napi publicisztikát. Az ő nézeteik alakulását nyomon követve könnyűszerrel jelezhetnénk a lelkesedéstől a kiábrándulásig tartó folyamatot. De talán nem egészen indokolatlan és érdektelen vállalkozás szépirodalmi szövegben, novellában is keresni a háborúhoz való hozzáállás változásait. Noha a történetmondást itt alapvetően a fikció alakítja, fiktív történetet olvasunk megképzett, fiktív narrátorral, de a modern elbeszélésben is találunk referenciális pontokat, valóságvonatkozásokat. Kosztolányi, Krúdy, Móricz ekkoriban írt novelláiban is tetten érhetjük a megváltozott viszonyulás jeleit és azok ösztönző forrásait. Nem ritkaság, hogy az olvasmányokból akaratlanul is megjegyzett mondatok, retorikai fordulatok, közszájon forgó megjegyzések szó szerint beépülnek az alkotásba, vagy tetten érhető valamely másik szöveg szellemisége. Ki tudja, hogy közös gondolkodásról vagy önkéntelen, nem is észlelt hatásról van-e szó ilyen esetekben? Sőt, véletlen egybeesés is lehet, hogy Ady augusztus 9-én írt, idézett levelében „az ágyúkat túl ne harsogja a gyomrunk korgása” szellemes kérdése Kárpáti Aurél ugyanaznap A Hétben megjelent cikkében a következőképpen olvasható: „Kinek a hangja lesz elég erős ahhoz, hogy túldörögje a géppuskák kerepelését s a rohamra fújt kürtök zengését?”[4] Valószínűleg a háborús levegőben keringő, közismert szólásról lehet szó, mert A Hét aznapi kiadását Ady csak valami csoda folytán olvashatta volna, hiszen éppen ebben a levelében panaszkodik arról, hogy Csucsára a legfrissebb újságok is csak kétnaposan érkeznek.

A háború kitörésekor – ha csak rövid, átmeneti időre is – sohasem látott egység valósult meg kormány és ellenzék, konzervatív ideológusok és liberális publicisták között. A politikai és kulturális élet minden irányzatából szinte mindenki a harcok szükségességét és nagyszerűségét hirdette. „Ha osztrák-német volnék, vagy ha magyarul is meg lehetne az az esélyem, hogy e monarchia felborulta valami formában német kéz alá juttatna, talán én is közömbösebb volnék az iránt: legyen-e még osztrák-magyar monarchia a világon. De mikor e közt van választásom, s a közt, hogy szerb, román vagy orosz legyek-e, igazán nem nehéz – akár ha sora kerül, életemmel és véremmel – magyar hazafinak lennem”[5] – deklarálta Ignotus a Nyugatban.

A hadüzenet utáni héten országos összefogásra szólította fel – jórészt vidéki – olvasóit a hagyományos, családi képzetkör horizontját nem túl gyakran meghaladó Új Idők szerkesztőségi közleménye. „Kötelességünk, hogy felejtsünk el mindent, ami elválaszt minket egymástól, kötelességünk, hogy a nemzeti nagy erőpróba idejében egy óriás, egyetértő és szerető családdá tömörüljünk. Derült és szilárd bizalommal tekintsünk a jövőbe és öntsünk bizalmat másokba is.”[6]

A cselekvés fontosságát morális szempontból fejtegeti gróf Andrássy Gyula a Pesti Hírlapban. „Ügyünk igazságos és rút támadás kényszerítette a békés nemzetet azon háború iszonyaiba, amelytől függ egész jövőnk és talán fennmaradásunk is. Ezért vegye ki mindenki részét a jelenlegi erőfeszítésből. Váljék köztudattá, hogy szégyen tétlennek lenni.”[7]

Az írók kezdeti lelkesedése nem minden esetben volt maradéktalan, többségük mégis elhitte, hogy a konfliktust csak a háború oldhatja meg, hogy minden, ami történik, elsőrendű nemzeti érdek, vagyis valóban hittek abban, hogy a fegyveres harc jó célokat szolgál. Különösen, hogy a napilapok és folyóiratok szerkesztői is egy emberként álltak a háború ügye mellé. Hatott az alkotókra Bálint Aladár elsősorban a képzőművészetre, de minden más művészeti ágra is érvényes kijelentése, amely szerint, ha igazán művész valaki és nem kókler, lehetetlen, hogy az idők komolyságát művészete vissza ne tükrözze.[8]

Ennek ellenére Kosztolányi viszonyulása a háborúhoz meglehetősen ellentmondásos. A műfajokat elkülönítve, felemás módon válaszol a korszak nagy kihívására. A lelkes időkben kiadott novelláiban éppenséggel nem mutatkozik a háború elszánt hívének. Verpeléty című kis életképe, amely 1914. október 11-én jelent meg A Hét hasábjain, éppen különállását bizonyítja. Két szegény tanító beszélgetését hallgatva az elbeszélőben gyilkos indulat forr az életüket megkeserítő, bizonyos Verpeléty nevű tanfelügyelő ellen, aki a nagybetűs Ellenség alakját ölti. A narrátort ez annyira izgalomba hozza, hogy az általa egyébként nem ismert Verpeléty megölésének különböző módozatairól képzeleg, míg a tanítók tudomást sem véve az ő felháborodásáról, egy pillantást sem vetve rá, szó nélkül távoznak. „Itt hagytatok engem a marcangoló, nyomorult, buta emberszeretetemmel, egyedül, szegény, szánandó bolondot. […] Tudjátok mit? Már nem is szánlak benneteket. Fütyülök rátok: – szervusztok.” Ennek a novellának a beszélője elhárít magától minden felelősséget, amikor magában elnézést kér Verpelétytől, hogy – ha csupán gondolatban is – meg akarta ölni, és a következő véleményt fogalmazza meg: „senkihez sincs közöm, és ez – jó”.[9] Kétségtelen viszont, hogy a publicisztikában Kosztolányi nem volt ilyen tartózkodó, cikkeiben rendre visszhangozza a kötelező szólamokat.

A bátorságról elmélkedik A Hétben a Syrion álnéven író Lovik Károly, azt állítva, hogy ezt a fogalmat évezredek után csupán ennek az összehasonlíthatatlan, hatásában is egyedi, újszerű háborúnak az idején lehet megérteni. Kosztolányi távolságtartó álláspontját akaratlanul is árnyalva hozzáteszi, hogy a művész másként látja ma a hősöket, mint az eposzok korában, mert a modern ember idegeivel, kételkedésével tudja csak újra festeni a csataterek síkjait.[10]

Pár hét múlva már nem csak hatalmi szóval és különböző fórumokon feltűnő alkalmi propagandával kapnak ösztönzést az írók, hanem módszeres elvi, ideológiai alapot is találnak Rákosi Jenő A háború és az esztétika című „hadi beszédében”, amelyben az idős, ám befolyásos konzervatív szerző a háború esztétikai hasznáról értekezett. Alig lehetett tollforgató, aki ne olvasta és ne próbálta volna Rákosi gondolatmenetét alkalmazni saját műveiben. A Rákosi által idézett latin mondás – inter arma silent musae, ahogyan ő fordította: „harci zajtól szalad a múzsa” –, több cikknek lett a címe ezekben a hónapokban. Pedig – állítja Rákosi – „amióta a világ világ, és amióta a világon civilizáció és művészet van, azóta a művészetnek legnagyobb, legremekebb és leghalhatatlanabb – ha ugyan ezt a szót fokozni lehet – művei vagy a háború által inspiráltattak, vagy a háború folytán jöttek létre”.[11] És sorolja példáit Türtaiosztól Homéroszon, Zrínyin, Shakespeare-en át Petőfiig, „aki szintén dallal lelkesít és meghal a csatatéren”. Véleménye szerint „maga a háború a legnagyobb költők egyike”, mert önmagában produkál olyan dolgokat, amelyek egy költemény értékével bírnak, éppoly elragadók, fenségesek, lélekemelők, mint maga a „gyönyörű poézis”. Az ellenséges kozák és a magyar baka példáját említi, akik egymás mellett estek el: a sebesült kozák a haldokló bakát megcsókolta és homlokára a kereszt jegyét írta. „Ez maga olyan megragadó költemény, amelyhez foghatót alig találunk a verseskötetekben” – hangsúlyozza Rákosi.[12] De ahogyan folytatja, az inkább groteszk gondolatficammá alakítja az érvelést: „Az ember, ha egy pillanatig elmereng rajta, szinte hallja a messze távolban ehhez a szinte magasztos jelenethez egy bús özvegynek, egy kétségbeesett anyának, vagy egy elhaló árvának a zokogását.”[13] Nem biztos, hogy az elesettek hozzátartozói feltétlenül eme fenséges élmény jegyében gondoltak szeretteik halálára, nem szólva az elesettekről, akiket már nemigen lehetett megkérdezni. Sovány vigasz, hogy a két vitéz közlegény a haldoklás pillanatában megérzi „az emberiség szolidaritását”. A gondolat viszont annyira vulgárisan keresztényi, hogy Móricz például még a nagy ideológus esztétikai útmutatója előtt írt is erre az érvelésre alapozó novellát Az orosz címmel, amely először a Pesti Hírlapban, 1914. szeptember 30-án jelent meg. Itt éppen arról van szó, hogy a főszereplő a győztes csata után talál egy még élő muszka katonát a harcmezőn fekve, és János, a jó érzésű magyar baka meg akarja menteni. Jóféle tiszaháti pálinkával életet öntene a sebesült oroszba, de az gyanakvó, és nem akar inni, sőt a kezében szorongatott revolverrel a magyar arcába lő, csakhogy János félreüti a kezét, elkerülve ezzel a golyót, és végre mégiscsak sikerül megitatni az oroszt, akinek „a jó ivás után még nedves volt a szája széle, s egyszer csak elkezdett gyöngyözni a szeme sarka is”.[14] Mindez valóban igen megható, de talán mégsem igazolja azt a tételt, hogy ilyen jelenetekért érdemes háborút viselni. Nem mellesleg Móricz ezzel a csataleírással megelőzte A Hét B. A. monogramot használó munkatársát, aki csaknem három héttel később ad arról hírt, hogy az üvegesboltok kirakatában felbukkantak az öreg, olajnyomású csataképek, és várható, hogy nemsokára újak is készülnek, például egy ismert piktor már kapott is megbízást arra, hogy a harcba induló katonatiszteket lefesse.[15] Móricz elbeszélése az élő példa, hogy a művészet valóban nem maradt mozdulatlan az események szédületes kavarodásában.

Elgondolkodtató, hogy egyáltalán mennyire lehet komolyan venni Rákosi eszmefuttatását, amelyben a háború mint költő jelenik meg, s ebben az okfejtésben már az is merő poézis, hogy előkelő hölgyek ápolói munkát vállalnak a kórházakban, s akinek semmije sincs, még az is adni akar, mint az a koldusasszony, aki egyenként gyűjtögeti a párnába való tollakat, hogy ő is adakozhasson. A hölgyek áldozatvállalására Krúdy Gyula egyik novellája már 1914. szeptember 6-án felhívta a figyelmet Az Ujság című napilapban, Johanna esti vendége címmel. A történetkében Misley Pál tartalékos hadnagy a szakaszával egy kis lengyel faluban talál szállást a helyi uraságnál. A házigazda lánya a szépséges Johanna, akinek a hadnagy a hagyományos lengyel-magyar barátság jegyében udvarolni kezd. Bizalmas beszélgetésük során elmondja, hogy otthoni kedvesét – aki elhagyta, mert férjes nő volt – még most is szereti. Johanna pedig bevallja, hogy ő úgynevezett bukott nő, néha egyszerre több szeretőt is tart, kár, hogy a hadnagy mást szeret. Mivel a váratlan támadás miatt a hadnagynak azonnal indulnia kell, Johanna mégis kétszer vadul szájon csókolja, és örök szerelméről biztosítja, miközben a házigazda „egy pohos butykost” akar ráerőszakolni. A romantikus, bár befejezetlen kaland leírása szinte vonzóvá teszi a hadjáratot. Az olvasó önkéntelenül is arra a következtetésre jut, hogy a beteljesülés csak a férfi hibájából maradt el, mindenesetre a háború, ahol ilyen könnyűvérű nőkre lehet lelni, nem is lehet nagyon rossz.[16]

Mindezeken túl Rákosi Jenő fonák gondolatmenetében a háborúnak „felsőbbrendű esztétikai tartalma” is van. Miután kijelenti, hogy a béke az Isten legdicsőbb adománya, azt állítja, hogy az idő a békét megrontja és megtámad intézményt és embert egyaránt. A béke állóvizében az irodalom és művészet elfordul ideáljaitól, és a sikert hajhászva a durvább, érzékibb ösztönök és szenvedélyek szolgálatába áll. De a béke nemcsak az intézményeket, nemcsak a politikát, a kereskedelmet, a közigazgatást, a művészeteket és a társadalmi törekvéseket rontja meg, hanem megrontja magát az embert is, akin eluralkodik az individualizmus és a tülekedő önzés, megszűnik az emberek érzelmi közössége, semmivé válnak a nagy eszmények. „Élvezet, haszonlesés, harács, ideges versenyfutás és hamis istenek imádása tölti ki életünket”.[17] No de Rákosi értelmezésében éppen azért jó a háború, mert kitörésével szemünkről lehull a hályog, újra meglátjuk ideáljainkat, elsősorban a két legfőbbet, a hazát és a nemzetet. „Egy perc, egy pillanat és a háború megtanított bennünket arra, amit már szinte teljesen elfelejtettünk: a lelkesedésre. Katonáink dallal, fölvirágozva mennek a harcba. Mi elhagyva léha mulatóhelyeinket, a templomba, Isten oltárához, a kórházba, a megalázkodás és mindenféle jótékonyság oltárához járulunk. Ez a háború etikai és esztétikai legfőbb tartalma. Felségesen szép, felségesen igaz és felségesen jó. […] Szép, szép, rettenetes szép! Ez a háború esztétikája.[18]

Bármennyire bizonygatja is Rákosi, hogy a háború nemes, kívánatos fordulat a hosszú, poshadt béke után, elég volt egyetlen háborús esztendő, hogy a napi tapasztalatok felmorzsolják lelkes vízióját a modernség íróinak körében. Természetesen a konzervatív irodalom jelesei közül – Herczeg Ferenc hetilapjának, az Új Időknek szerzőiről és Rákosi Jenő Budapesti Hírlapjának munkatársairól – ez csak igen kevesekről mondható el. Mindezt már csak azért is érdemes tudatosítani, mert nem Kosztolányi, Krúdy és Móricz, nem a Nyugat alkotói voltak a legolvasottabb írók, hanem az Új Idők szerzői, s a nagyközönség még inkább a napilapok tárcarovatából ismerte az akkori, élő irodalmat. Sokkal inkább például a népszerű Gárdonyi Géza tollából, a kissé már idősödő, tekintélyes mestertől. A finom árnyalatokra érzékeny, mégis alapjaiban egyszerű lélekrajzú Gárdonyi-novellák már eleve beteljesítették a háborús időkben kinyilvánított „hivatalos” óhajt. Augusztus 23-án, ha nem is egyszerre, de egy napon szólalt meg Bálint Lajos A Hétben és gróf Apponyi Albert a Pesti Hírlapban, mindketten a célra törő egyszerűség igényét hangoztatva. A merészebben fogalmazó Bálint érzéstelenítő és tudatmódosító szerepet oszt a háborús olvasmányokra:

Most nem művészi gyönyörűséget keresünk, hanem narkotikumot. Drasztikus és radikális szereket, amelyek minden finomságnak híjával vannak, de amelyek valami erős fantáziából fakadtan események gyors és vakmerő méretével, valami nagy és mohó érdeklődéssel tudnak megragadni bennünket. Olyan könyvekre van szükségünk, amelyeket nem olvasni, csak lapozni kell, amelyekből egyebet nem veszünk tudomásul, mint az egymásra halmozódó történeteket.[19]

Apponyi gróf szerint egy egész nemzet erkölcsi erejével kell állnunk a csatatéren küzdők mögött, s ezt úgy érhetjük el, ha mindenki a maga körében megtalálja a hozzá illő, saját feladatát, és munkájában, győzelembe vetett hitében kitart a végsőkig. Az érzelmekben is egyszerűnek kell lenni, mint a történelem hősei voltak.

Mindennek nevében tehát, ami nekünk szent: legyünk egyszerűek ezekben a nagy napokban. Egyszerűek, mint az antik hősök. A többfelé gondolkozás ma bűn-számba megy. A nemzetnek most meg kell feszítenie minden izmát, minden idegét; egy pontra kell vinnie minden erejét.[20]

Gárdonyi Krisztus bankója című novelláját két héttel Apponyi gróf cikkének közlése után, 1914. szeptember 6-án kezdte közölni a Pesti Hírlap, és heti folytatásokban, öt részletben jelentette meg. A történet szerint a pesti bérház tulajdonosa leveti magát az emeletről, és szörnyethal. Ebből az alaphelyzetből indul az elbeszélő és a házban lakó ügyvéd beszélgetése, amelyben hamarosan a háborúról esik szó. A tanulságos párbeszédben az első megszólaló az elbeszélő, aki szintén a ház lakója:

– Nekem iszonyú – mondottam. – A katonára már én úgy néztem, mint élő anakronizmusra. A történelemben is szégyenkező szemmel olvastam a háborúkat: emberek voltak ezek? Mint ahogy csak a vadászpuska látása is szégyenkezést keltett bennem, csak ezelőtt egy héttel is. Tessék: most le kell vennem a kalapomat a késsel is megtoldott puska előtt, s azt kell mondanom: – Hálistennek!

– De hát mit tehetünk egyebet? – felelte vállát vonva.

– Mit? Hát azon a költségen, amelybe ez az európai háború került, körül lehetett volna falazni az egész Szerbiát és ráírni a kapujára: Fegyház.

A fejét rázta:

– A háború időnkint kell. A háború éppoly szükséges valami, mint a zivatar. Akármennyi a zivatar rombolása, utána erősebb, dúsabb, tisztább a tenyészet. Minden megújhodik, újra születik. A természet tűzben és vízben születik újra. Az emberiség vérben és könnyben.

Kidobta az autóból a cigarettáját, s elmosolyodott:

– Az egyes ember is így születik újra meg újra, hol vérben, hol könnyben. Ahányszor sírunk, a lelkünk utána tisztább, nemesebb, jobban megértjük és megbecsüljük egymást és az életet.[21]

Ez a hang is előrevetíti azt a szellemiséget, amelynek összetevőit Rákosi Jenő fogja rendszerezni: a háborúban újra meglátjuk ideáljainkat, és a megalázkodás és mindenféle jótékonyság oltárához járulunk. A novella további részei Jókaira emlékeztető, kalandos romantikával az önzetlen jótékonykodásról szólnak, az ügyvédről, aki évente egyszer pénzadománnyal segíti az arra érdemes ligeti hajléktalant, mert csavargó fiatalságában rajta is így segített valaki. Még egy év sem kell azonban, hogy Gárdonyi véleménye megváltozzék. 1915. május 23-án szintén a Pesti Hírlap közli Virradat előtt című elbeszélését, amelynek minden romantizálás nélküli színhelye a háborús viszonyok között akadozva közlekedő éjjeli vonat fülkéje, ahol az utasok sötétben ülnek, mert a kalauz a közelgő virradatra hivatkozva nem kapcsolja fel a lámpákat. A kupéban a háború áldozatai, kifosztott civilek és rokkant katonák zsúfolódnak össze. A pipázó öreg elkesergi, hogy a házát lerombolta, felgyújtotta az ellenség, lovát, tehenét elkötötték, mindenét elvitték. Az angolsapkás, frontot megjárt úrféle civil a hadikórházban örökös gyomorbajt szerzett, az egyik katonának, aki eredetileg borbély volt, fél lábát ellőtték, és hiába pótolták falábbal, mesterségét nem tudja folytatni, a másiknak, aki kocsis volt, a karja hiányzott. A panaszkodók azonban csakhamar elszégyellik magukat, mert egyszer csak megszólal a mindegyiknél súlyosabb és szomorúbb sérült, a szeme világát vesztett katona, aki addig csak hallgatott a fülke sötétjében. Neki már nem virrad meg soha, legfeljebb a közös sörivás bajtársias közegében érzi meg a virradatot.[22] Ez a novella reális ábrázolással tönkrement életeket mutat be, lelkesítő elemet véletlenül sem találunk benne, sőt a frontszolgálat következményeit emberi sorsokon példázva, inkább háborúellenes írásnak mondhatjuk.

A kiábrándulás jelei 1915 tavaszától az év őszéig mutatkoznak leglátványosabban. Különösen fontos ebből a szempontból a Nyugat 1915. augusztus 16-i száma, amely közli a Játszottam a kezével című Babits-verset másik három-három költemény keretébe foglalva, a publikálás centrumában, mégis kissé rejtve.[23] Még nem zárult le az Ady elleni hajsza, de a „nagyobb örömmel ontanám / kis ujjáért a csobogó vért, / mint száz királyért, lobogóért!” erkölcsgyalázó, hazaáruló, felségsértő felkiáltásnak minősített sorok kiváltják Rákosi haragját, és elkezdődik Babits üldözése is. A Nyugatnak ez a száma közli Móricz Öt korona című novelláját[24] és a lap élén Hatvany Lajos Harcoló betűk című írását, amely európai kitekintéssel teszi kérdésessé és oldja fel irodalom és háború pszichózisát, felmondva az eddigi együttműködést politika és művészet között. Az Adynak ajánlott írás – akarva, akaratlanul is – mintha Rákosi propagandájára válaszolna sorozatos kérdésfeltevéseivel: „Lehet-e a háborús emberről – bármely népfajhoz tartozzék is – mint kultúrlényről beszélni? Szabad-e háborús ember diadalától kultúrát remélni?”[25] Az államférfi és a hadvezér remélheti, hogy a háború győztes nemzete világüdvöt, békét, kultúrát teremt, dicsőítheti a háború lényegét és szellemét az örökkévalóság színe előtt, de „író és gondolkodó könnyelmű árulást követ el az idők és lelkek végtelenét szolgáló művészi mesterségen, ha valamelyik háborús párt kedvéért, a háború panegiristájává aljasul.”[26] Hatvany éppen ellenkező előjelűnek látja a háború szerepét, mint Rákosi, s nem annak mozgósító, serkentő erejét emeli ki, hanem romboló hatását. „Ha már együtt van valahol az évszázadok munkájának kincses anyaga, jön a földindulás, fölfordulás, népvándorlás, háborúság és a kincses anyag széthull, nyomtalanul elvész, elfújja a szél, nem törődik vele senki.”[27] Józan észre és erkölcsi érzékre alapozott kiáltványa a háborút éltető művészek és tudósok felelősségét firtatja, számon kérve azt a tehetetlenséget és naivitást, amellyel oly sokan az átlátszó hazafias szólamokba burkolt uszítást elfogadták. „Miért lelkesednek a háborúért a krónikások, bölcsek és látnokok, akiknek mindenkinél jobban kellene tudniok, hogy a háború csak a nemzetek gyilkos és hiábavaló, őrváltási parádéja, nem pedig a világ megváltása valamelyik győzedelmes nemzet által?”[28] A cikk megjelenése után alábbhagy, majd el is tűnik a Nyugatból a német és a magyar nemzeti érdekek folytonos szem előtt tartása és a magyarság nemzeti érzésének emlegetése, szaporodnak viszont a fronton harcoló katonákról és katonákhoz szóló írások, elég, ha most csak Karinthy Hazám és „Hazám!”[29] című megvilágító helyzetelemzésére utalunk.

Figyelemmel kísért novellistáink is más hangon szólalnak meg ekkor. Móricz Öt korona című elbeszélése a fronton játszódik ugyan, de éles színekkel festi, hogyan forgat ki valakit karakteréből, szokásaiból, önmagából a háború. A civil és a katonai élet ellentéte ölt testet annak az önkéntes káplárnak az alakjában, aki civilben „óvatos, komoly és jó fiú volt”, de a katonai vonaton kénytelen-kelletlen kártyázni kezd, aztán maradék pénzét is ügyetlenül osztja be, sőt haszontalanságokra pazarolja. Még a harctéri roham közben is az a legnagyobb gondja, hogy a hadnagya öt koronát kért tőle, és azóta is mindhiába várja vissza a pénzt. Újabb önmegtagadásként csak azért káromkodik a véres támadás után, mert a hadnagya még mindig adósa maradt az öt koronával. A civil élet értékei ekkor már erősebbek Móricz novellájában, mint a háború egész közege.

Krúdy kiábrándulást jelző novellája ugyancsak Az Ujságban jelent meg 1915. október 7-én, címe: Czinke a Jezsuita-lépcsőn. Mint Krúdy műveiben annyiszor, itt is a női-férfi kapcsolaton át tárul fel az elbeszélés világa. A dáma és a kalandor sétálnak felfelé a budai várhegyre vezető Jezsuita-lépcsőn, beszélgetésük szomorú háttere, hogy „[a] fúvószenekar a kioszkban ismét Chopin gyászindulóját játszotta – valahol fiatal katonatisztet temetnek, a Farkasréten, özvegy édesanyja és eszét vesztett szerető átölelik egymást – a budai asszonyoknak fejük lehajlik a kávéscsészék felett, s arra gondolnak, aki a tavalyi nyáron vagy azelőtt üldögélt a szomszédságukban, mindig hazudott, lassan, megfontoltan, meggyőződéssel, ó, bár újra hazudozna halk, tompított hangon”.[30] A novella a hazugság és őszinteség kérdésére épül, és arra hívja fel a figyelmet, hogy béke – mindenféle béke, nem csupán a szerelmi békesség – csak a hazugság megszüntetésével érhető el. A dáma, miután végre őszintén bevallotta igazi nevét, fegyverszünetet ajánl széptevőjének: „És most béküljünk ki, hisz idáig csak veszekedtünk.”[31] És nem csak az őszinteség szükséges a békéhez, fordított irányban is igaz: ahhoz, hogy önmagunk legyünk, a béke is szükséges.

Nem bizonyos persze, hogy elsősorban a harctéri kudarcok okozták az egyre mélyülő kiábrándulást. Sőt, a háború ügye a központi hatalmak részéről akkoriban éppen nem is állt olyan rosszul. Egyre súlyosbodott a helyzet viszont a hátországban, egyre növekvő méreteket öltött a nélkülözés, az életkörülmények egyre romlottak. Már 1914 augusztusában rendelet korlátozta a vágómarha-fogyasztást, arra biztatva a lakosságot, hogy térjen át a sertés- és juhhús fogyasztására, abban a reményben, hogy ez a zsír erősen emelkedő árának alakulására is „a legkedvezőbb hatást fogja gyakorolni”.[32] December elején újabb rendelet rögzítette, hogy csak kenyérpótló anyagokkal készült kenyeret lehet sütni és eladni,[33] 1915 januárjától pedig a kenyér drágulását eredményezte, hogy a kereskedők a gabonáért és lisztért követelhető legmagasabb árak mellett is felszámíthatták a szokásos közvetítői jutalékot.[34] Tovább rontotta a kenyér minőségét a hónap végén az a szabályozás, amely szerint az addigi arányok helyett már 50%-ban kellett kenyérpótló anyagokkal keverni a búza- és rozslisztet;[35] mindezt súlyosbította a lisztpótló anyagok előállításának szigorítása márciusban.[36] A Budapesti Újságírók Egyesülete hasztalan tiltakozott a cenzúrának a szépirodalom közlését is érintő túlterjeszkedése ellen.[37] Nemsokára már a külpolitikai helyzet sem sok jóval biztatott, katonai veszteségeink egyre nőttek. Przemyśl elestével száznegyvenezer ember került orosz fogságba. Május közepére Gorlicénél áttörtük ugyan a frontot, de a csata félmillió ember életét követelte. Egy hét múlva hadiállapotba keveredtünk az olaszokkal, és az Isonzó környéke a végtelen harcok terepe lett.[38] Július 3-án a keddet és a pénteket hústalan nappá nyilvánították, vagyis sem éttermekben, sem hentesüzletekben nem lehetett húst kapni ezen a két napon.[39] A december 27-én hozott, és két hét múlva hatályba lépő rendelet még a keverékliszt fogyasztását is legfeljebb napi 240 grammra csökkentette (7 gramm kenyeret 5 gramm lisztnek számítva), és meghatározta, hogy sütőipari terméket 1916. január 10-től a gyártók liszt- és kenyérfogyasztási igazolványok ellenében forgalmazhatnak; üzletek, éttermek pedig csak az általuk bevont kenyérjegy-szelvények ellenében, az azokon feltüntetett mennyiségnek megfelelő mértékben szerezhetnek be kenyeret, ami gyakorlatilag a jegyrendszer elhatalmasodását jelentette.[40] A fővárosi és vidéki pályaudvarokra mind gyakrabban érkeztek háborús sérülteket, rokkantakat hazaszállító vonatok. Egyre több család siratta hősi halottját vagy fronton eltűnt hozzátartozóját. A veszteségek listája egyre inkább az irodalmi életet is érintette: az írásait Zuboly néven közlő kiváló újságíró, Bányai Elemér, Ady egyik legjobb barátja április 2-án az uzsoki harcokban elesett, Zalai Béla, fiatal filozófus, Kosztolányi egyetemi barátja már február elején hadifogságban meghalt (az itthoniak erről áprilisban értesülnek), a költőnek induló, tehetséges Békássy Ferenc, aki Babitshoz küldte el verseit, elesett az északi harctéren június végén. A festőművész Galimberti-házaspár tragédiájáról a Nyugat 1915. augusztus 16-i nevezetes számában emlékezik meg éppen az a Dénes Zsófia, aki egy éve még lelkes híve volt a tömeges gyilkolásnak.[41] Galimberti Sándor remek kubista képeket komponáló festő volt, a felesége Matisse-tanítvány. A Párizsban élő házaspár a háború elől Hollandiába menekül, ahol a hatályos rendelet értelmében Galimberti Sándor sorozásra jelentkezik, és hazatérve Pécsen szolgálatba áll frontra készülő ezredénél. Felesége júliusban tüdőgyulladást kap, háborús körülmények között legyöngült szervezete nem tudja legyőzni a kórt. Férje a temetés után néhány órával a Műcsarnok mögött végez magával. Barátaik, művészek, újságírók, értelmiségi fiatalok a hátországban ekkor már hónapok óta a saját bőrükön érezték a háború nyomorúságát, és ebből elegük lett. A leszámolást az illúziókkal látványosan tanúsítja a Nyugat augusztus 16-i száma.

Futólagos vizsgálatunk eredménye két apró felismerésben összegezhető. Olyan megállapításokban, amelyekre az utóbbi években talán kevésbé irányul hangsúlyos figyelem. Az egyik, hogy az írókra nem csupán az elődök és a kortársak művei hatnak, hanem az aktuális hatalmi rendszer folytonosan változó ideológiája is. Ennek következtében egyes szerzők, noha nem feltétlenül alávetve a megfelelés kényszerének, de ideig-óráig önkéntelenül is az uralkodó politika elvárásaival összhangban alkotnak. Másrészt példát láthattunk arra is, hogy a haza védelmének parancsát, a vélt nemzeti érdeket felhasználó kormányzati manipuláció ideig-óráig érvényesülhet ugyan, de amikor a valós események már tartósan nem igazolják vissza az ideológia állításait, az életbeli történések kijózanító ereje határozza meg a szerzők világlátását.

Ennek az időszaknak legmélyebb és legválságosabb irodalmi háborúja, az igazi háború az irodalomban nem az Ady és Babits elleni hajsza volt, és nem is csak a távolodás és szembefordulás mozzanata Rákosi propagandisztikus nézeteivel, hanem a kezdetben lelkesedő írók belső háborúja, alkotói küzdelme saját, eredeti meggyőződésükkel szemben, önmaguk legyőzése korábbi vélekedésük felülírásával.

(eredeti közlés helye:  Irodalomtörténet,  2018/4.)


[1] Ady Endre – Dénes Zsófiának, Csucsa, 1914. augusztus 9. = Ady Endre levelei, III, szerk. Belia György, Bp., Szépirodalmi, 1983, 85–86. (Ady Endre Művei)

[2] Dénes Zsófia, Talán Hellász küldött. Ady Csinszka, Dénes Zsófia levélváltása és Ady néhány visszhangzó verse. Dokumentumok, Bp., Magvető, 1984, 132.

[3] Dénes Zsófia – Ady Endrének, Budapest, 1914. augusztus 27. = Ady levelei, III., 313–314. (Kiemelések az eredetiben.)

[4] Kárpáti Aurél, Mikor a Múzsák hallgatnak A Hét 1914. augusztus 9., 515.

[5] Ignotus, Háború, Nyugat 1914/15, 130.

[6] [n. n.], Szózat, Új Idők 1914. augusztus 9., 165.

[7] Gróf Andrássy Gyula, A polgári őrsereg, Pesti Hírlap 1914. szeptember 19., 1.

[8] Bálint Aladár, Új művészet? Nyugat 1914/18-19, 319.

[9] Kosztolányi Dezső, Verpeléty, A Hét 1914. október 11. 615–617.

[10] Syrion [Lovik Károly], A háború varázsa, A Hét 1914. november 1. 651.

[11] Rákosi Jenő, A háború és az esztétika, Budapesti Hírlap 1914. november 15., 1.

[12] Uo.

[13] Uo.

[14] Móricz Zsigmond, Az orosz, Pesti Hírlap 1914. szeptember 30., 3.

[15] B. A., Csataképek, A Hét 1914. október 18., 636.

[16] Krúdy Gyula, Johanna esti vendége, Az Ujság 1914. szeptember 6., 3–5.

[17] Rákosi, I. m., 2.

[18] Uo. (Kiemelések az eredetiben.)

[19] B. L. [Bálint Lajos], Olvasmányok, A Hét 1914. augusztus 23., 540. (Kiemelés az eredetiben.)

[20] Gróf Apponyi Albert, Egyszerű érzelmi világ, Pesti Hírlap 1914. augusztus 23., 1.

[21] Gárdonyi Géza, Krisztus bankója, Pesti Hírlap 1914. szeptember 6., 3. (Kiemelés az eredetiben.)

[22] Gárdonyi Géza, Virradat előtt, Pesti Hírlap 1915. május 23., 2–5.

[23] Babits Mihály, Játszottam a kezével, Nyugat 1915/16, 884–885.

[24] Móricz Zsigmond, Öt korona, Nyugat 1915/16, 887–896.

[25] Hatvany Lajos, Harcoló betűk, Nyugat 1915/16, 878.

[26] Uo., 879.

[27] Uo., 880.

[28] Uo.

[29] Karinthy Frigyes, Hazám és „Hazám!”, Nyugat 1915/9, 479–482.

[30] Krúdy Gyula, Czinke a Jezsuita-lépcsőn, Az Ujság 1915. október 7., 3.

[31] Uo., 4.

[32] A m. kir. belügyminiszter 1914. évi 151.493/III. számú körrendelete valamennyi törvényhatóság első tisztviselőjéhez, a hadiállapot idején a vágómarhafogyasztás csökkentéséről, Magyarországi Rendeletek tára (továbbiakban: MRT) 1914, 1550–1551.

[33] A m. kir. minisztérium 1914. évi 8.800. M. E. számú rendelete, az eladásra szánt kenyér előállításának és forgalomba hozatalának szabályozásáról. MRT 1914, 2643–2645.

[34] A m. kir. minisztérium 1915. évi 273. M. E. számú rendelete, a gabonaneműekért és lisztért követelhető legmagasabb árak tárgyában, MRT 1915, 40–41.

[35] A m kir. minisztérium 1915. évi 411. M. E. számú rendelete, a búza- és a rozsliszt kenyérlisztpótló anyagokkal való keverése arányának módosításáról, MRT 1915, 47–48.

[36] A m. kir. minisztérium 1015. évi 1.113. M. E. számú rendelete, a közfogyasztásra szánt búza-, rozs-, árpa- és tengeriliszt előállításának és forgalomba hozatalának szabályozásáról, MRT 1915, 141–144.

[37] A cenzúra ellen, A Budapesti Újságírók Egyesülete választmányának egyhangú határozata, Népszava 1915. február 24., 6.

[38] A témáról bővebben: RAUCHENSTEINER, Manfried, Az első világháború és a Habsburg Monarchia bukása, Bp., Zrínyi, 2017. A hazai állapotokról: ROMSICS Ignác, Háborús mindennapok – alulnézetből = Magyarország az első világháborúban, szerk. ROMSICS Ignác, Bp., Kossuth – Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2010, 119–133. HAJDU Tibor, A hátország = Magyarország az első világháborúban, szerk. ROMSICS Ignác, Bp., Kossuth – Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2010, 152–167. VÖLGYESI Zoltán, Harctértől a hátországig  –  Az első világháború gazdasági és társadalmi hatásai Magyarországon a levéltári források tükrében, [Bp.,] L’ Harmattan, 2016.

[39] A m. kir. minisztérium 1915. évi 2.357. M. E. számú rendelete, a húsfogyasztás korlátozásáról, MRT 1915, 1060–1061.

[40] A m. kir. minisztérium 1915. évi 4.586. M. E. számú rendelete, a liszt- és kenyérfogyasztásnak szabályozásáról, MRT 1915, 2149–2152.

[41] Dénes Zsófia, Galimbertiék, Nyugat 1915/16, 921–923.

Fotó: Szász Marcell

Fráter Zoltán (1956, Szob) irodalomtörténész, szerkesztő, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság alelnöke, a Magyaróra felelős szerkesztője, anima praesens az Apokrifnál, Budapesten él. Legutóbbi kötete: Alvajáró emberek. Irodalom, történelem, Joshua Könyvek, 2022.

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s