Nem tudom, haver. Nem akarom lebuktatni a helyet. Ha egy bokros mező, akkor azért, ha egy rehabilitációs legelő, akkor meg azért. – Taródi Luca írja a Feketemosót.
– Te, Zoli!
– Mi van?
– Látod azokat a teheneket a dombon?
– Szerintem azok bokrok.
– Hogy érted azt, hogy bokrok?
– Hát, nézd már meg, nem mozognak.
– Lehet, hogy ez ilyen… érted… rehabilitációs legelő.
– Ja, úgy, igen, lehet.
– De hallod.
– Mi van?
– Az egyik mintha elindult volna balra.
– Melyik?
– Hát az, amelyik ott a bokor mellett állt az előbb.
– Ja, igen, lehet.
– De hallod.
– Mi van?
– Ez hiányzott nekem a városból.
– A rehabilitációs legelő?
– Hát az is, meg ez a sztoikus rend, ez a nyugalom. Ez kell nekem. A városban mikor állnak így az autók? Mondd már meg.
– Hát elég sokszor volt dugó a Krisztina körúton.
– Jó, de az más. Azok kényszerítve vannak. Mint a tetrisz kockák, amikor már leértek a képernyő aljára, de rosszul illeszkednek egymáshoz, és már nem tudod őket megmozdítani.
– Mért, szerinted a tehenek jobban illenek egymáshoz?
– Igen, de te ezt nem értheted, mert falun nőttél fel, én meg Kispesten. Meg amúgy is, lehet, hogy bokrok, oké? Nem ez a lényeg.
– Szerintem csak simán nem jön be neked a vidéki élet. Túl nehéz. Idegesít, ha valami az akaratodon kívül halad, ez a helyzet, mi? Ez böki a csőröd.
– Nem, nem erről van szó, meg amúgy te beszélsz, a te őseid rumot itattak az újszülöttekkel, hogy gyorsabban elaludjanak. Amúgy meg azért nem zavar, hogy a tehenek maguktól haladnak, mert én látom, te viszont nem.
– Ez jellemző rád, Robi, kívülről csupa báj vagy, de belülről erjedsz. Régebben már januárban sportzokniban jártál szoláriumba, mert a február gyorsabban telt, mint ahogy jól esett volna, március után meg április jött, ami már önmagában majdnem június.
– Na, jó van, azért ne vesszünk már össze, hallod, vidéken vagyunk, tiszteljük meg a hely auráját. Itt nem lehet hangoskodni, megijesztjük az állatokat.
– Barom vagy Robi, itt nincsenek állatok. Amúgy miket kaptál ma?
– Függönyt és krumplit. Utóbbit anyám hozta, hogy elég keményítőt vigyek be a szervezetembe, tudja, hogy itt nem főznek rendesen, a függöny meg arra kell, hogy ne jöjjenek át a poloskák a szomszéd ágyról. Ja, meg sapkát is, ha fújna a szél.
– Ja, aha, az jó. De miért nem kapucnis pulcsit hordasz, az sokkal praktikusabb.
– Hát most érted, nem szeretem, ha a fejem egybe van a testemmel, kiszolgáltatottnak érzem magam, nem miattad, téged nagyon bírlak, ne értsd félre, csak azok a tehenek… Nekem gyanúsak.
– Értem, miről beszélsz, én sem bírom a kapucnit, kitakarja a perifériás látásom, múltkor is szemgolyón ütöttem magam sajtos kiflivel, amikor még járkálhattam egyedül a boltban.
– Hú, de durva. De így szemből? Nagyon fájt?
– Jaa, nem, nem volt olyan durva, elég jól bírtam, egy-két percig homályosan láttam, de nem volt időm ezzel foglalkozni, mert én jöttem a sorban.
– Jah, igen. Hallod Zoli.
– Mi van?
– Én most bevallok neked valamit. Eszembe jutott, mi lenne, ha mindent, ami nem öl meg, hanem megerősít, feltetováltatnék a hátamra. Te nekem tényleg fontos vagy. Ha végre hazamehetünk innen… Tudod, nem akarom, hogy csak így vége legyen.
– Hú, kösz. Mindig azt hittem, hogy utálsz.
– Ja, igen. Amúgy sokáig utáltalak, de ez a csend és nyugalom… Ilyenkor elfog a honvágy. Nem tudom te hogy bírtad idáig, de én most arra gondoltam, hogy feltetováltatom a hátamra a teheneket. És az is lehet, hogy végül téged is. Ezt elhatároztam magamban.
– Robi?
– Mi van?
– Mennyire vagyunk magasan? Mármint, ha lemásznék, és mondjuk leesnék, szerinted eltörne a lábam?
– Hát, megmondom őszintén, fizikából sosem voltam jó, de te ilyen biokaján éltél mindig, úgyhogy erősek lehetnek a csontjaid. De ha egyszer sikerül… megnéznéd nekem, hogy azok tehenek-e? Úgy mint civil, aki külső hatásra dönt el dolgokat. Aztán visszajöhetnél értem, és mondhatnád, hogy a jó barátomért jöttem, akinek tehenek vannak a hátára tetoválva. Azokban lehet bízni, emezekben nem.
– Nem tudom, haver. Nem akarom lebuktatni a helyet. Ha egy bokros mező, akkor azért, ha egy rehabilitációs legelő, akkor meg azért. Mindenki, aki itt él, belső kényszerrel dönt mindenről, érted. Ha megnézném neked, lehet, hogy sosem jönnék vissza.
– Megértem. De Zoli!
– Mi van?
– Komolyan, szerintem most az egyik tényleg megmozdult!
– Ja, igen, lehet.
Taródi Luca (1995, Budapest) költő, kritikus, alkalmanként prózaíró. Szereti az összehasonlító irodalmat, Nietzschét, az extrém sportokat és a hideg uborkalevest. 2022-ben jelent meg Egyszer végre fiatalok leszünk című verseskötete. Telkiben nőtt fel, jelenleg a fővárosban él és az ELTE BTK doktorandusza.