Feketemosó: VI. Fejezet – Legelő

Feketemosó logó

Nem tudom, haver. Nem akarom lebuktatni a helyet. Ha egy bokros mező, akkor azért, ha egy rehabilitációs legelő, akkor meg azért. – Taródi Luca írja a Feketemosót.

– Te, Zoli!

– Mi van?

– Látod azokat a teheneket a dombon?

– Szerintem azok bokrok.

– Hogy érted azt, hogy bokrok?

– Hát, nézd már meg, nem mozognak.

– Lehet, hogy ez ilyen… érted… rehabilitációs legelő.

– Ja, úgy, igen, lehet.

– De hallod.

– Mi van?

– Az egyik mintha elindult volna balra.

– Melyik?  

– Hát az, amelyik ott a bokor mellett állt az előbb.

– Ja, igen, lehet. 

– De hallod.

– Mi van?

– Ez hiányzott nekem a városból.

– A rehabilitációs legelő? 

– Hát az is, meg ez a sztoikus rend, ez a nyugalom. Ez kell nekem. A városban mikor állnak így az autók? Mondd már meg.

– Hát elég sokszor volt dugó a Krisztina körúton.

– Jó, de az más. Azok kényszerítve vannak. Mint a tetrisz kockák, amikor már leértek a képernyő aljára, de rosszul illeszkednek egymáshoz, és már nem tudod őket megmozdítani.   

– Mért, szerinted a tehenek jobban illenek egymáshoz?

– Igen, de te ezt nem értheted, mert falun nőttél fel, én meg Kispesten. Meg amúgy is, lehet, hogy bokrok, oké? Nem ez a lényeg.

– Szerintem csak simán nem jön be neked a vidéki élet. Túl nehéz. Idegesít, ha valami az akaratodon kívül halad, ez a helyzet, mi? Ez böki a csőröd.

– Nem, nem erről van szó, meg amúgy te beszélsz, a te őseid rumot itattak az újszülöttekkel, hogy gyorsabban elaludjanak. Amúgy meg azért nem zavar, hogy a tehenek maguktól haladnak, mert én látom, te viszont nem.

– Ez jellemző rád, Robi, kívülről csupa báj vagy, de belülről erjedsz. Régebben már januárban sportzokniban jártál szoláriumba, mert a február gyorsabban telt, mint ahogy jól esett volna, március után meg április jött, ami már önmagában majdnem június.

– Na, jó van, azért ne vesszünk már össze, hallod, vidéken vagyunk, tiszteljük meg a hely auráját. Itt nem lehet hangoskodni, megijesztjük az állatokat.  

– Barom vagy Robi, itt nincsenek állatok. Amúgy miket kaptál ma?

– Függönyt és krumplit. Utóbbit anyám hozta, hogy elég keményítőt vigyek be a szervezetembe, tudja, hogy itt nem főznek rendesen, a függöny meg arra kell, hogy ne jöjjenek át a poloskák a szomszéd ágyról. Ja, meg sapkát is, ha fújna a szél.

– Ja, aha, az jó. De miért nem kapucnis pulcsit hordasz, az sokkal praktikusabb.

– Hát most érted, nem szeretem, ha a fejem egybe van a testemmel, kiszolgáltatottnak érzem magam, nem miattad, téged nagyon bírlak, ne értsd félre, csak azok a tehenek… Nekem gyanúsak.

– Értem, miről beszélsz, én sem bírom a kapucnit, kitakarja a perifériás látásom, múltkor is szemgolyón ütöttem magam sajtos kiflivel, amikor még járkálhattam egyedül a boltban.

– Hú, de durva. De így szemből? Nagyon fájt?

– Jaa, nem, nem volt olyan durva, elég jól bírtam, egy-két percig homályosan láttam, de nem volt időm ezzel foglalkozni, mert én jöttem a sorban.

– Jah, igen. Hallod Zoli.

– Mi van?

– Én most bevallok neked valamit. Eszembe jutott, mi lenne, ha mindent, ami nem öl meg, hanem megerősít, feltetováltatnék a hátamra. Te nekem tényleg fontos vagy. Ha végre hazamehetünk innen… Tudod, nem akarom, hogy csak így vége legyen.

– Hú, kösz. Mindig azt hittem, hogy utálsz.

– Ja, igen. Amúgy sokáig utáltalak, de ez a csend és nyugalom… Ilyenkor elfog a honvágy. Nem tudom te hogy bírtad idáig, de én most arra gondoltam, hogy feltetováltatom a hátamra a teheneket. És az is lehet, hogy végül téged is. Ezt elhatároztam magamban.

– Robi?

– Mi van?

– Mennyire vagyunk magasan? Mármint, ha lemásznék, és mondjuk leesnék, szerinted eltörne a lábam?

– Hát, megmondom őszintén, fizikából sosem voltam jó, de te ilyen biokaján éltél mindig, úgyhogy erősek lehetnek a csontjaid. De ha egyszer sikerül… megnéznéd nekem, hogy azok tehenek-e? Úgy mint civil, aki külső hatásra dönt el dolgokat. Aztán visszajöhetnél értem, és mondhatnád, hogy a jó barátomért jöttem, akinek tehenek vannak a hátára tetoválva. Azokban lehet bízni, emezekben nem.

– Nem tudom, haver. Nem akarom lebuktatni a helyet. Ha egy bokros mező, akkor azért, ha egy rehabilitációs legelő, akkor meg azért. Mindenki, aki itt él, belső kényszerrel dönt mindenről, érted. Ha megnézném neked, lehet, hogy sosem jönnék vissza.

– Megértem. De Zoli!

– Mi van?

– Komolyan, szerintem most az egyik tényleg megmozdult!

– Ja, igen, lehet.

Taródi Luca (1995, Budapest) költő, kritikus, alkalmanként prózaíró. Szereti az összehasonlító irodalmat, Nietzschét, az extrém sportokat és a hideg uborkalevest. Tavaly kezdett el dolgozni első verseskötetén. Telkiben nőtt fel, jelenleg a fővárosban él.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s