Tárlat: Gaál Kata – Kibillent harmónia, Várfok Galéria, Budapest
Gaál Kata nem a klasszikus értelemben vett grafikát képviseli, művészetét sokkal inkább egy kísérletező, autonóm szemléletmód jellemzi. Igyekszik olyan anyagokat és hordozókat keresni, amelyek szabadabban kifejezésre juttatják elképzeléseit. Alkotásait a legpontosabban talán kollázsnak lehet nevezni, amelyek készítése közben tudatosan törekszik a vizuális jelek halmozására annak érdekében, hogy sokrétűen értelmezhető kérdésekkel szembesítse nézőit.
A művészt többek között a Várfok Galériában nemrég megrendezett Kibillent harmónia című tárlatáról kérdeztük, ahol fatáblára applikált képein reklámokból, divatfotókból, filmekből jól ismert pózokban állnak a figurák: a nagyváros szokványos tereit benépesítő férfiak, nők és gyermekek.
TAKÁTS FÁBIÁN: Aktuális kérdéseket vetsz fel sajátos, női nézőpontból, mindenekelőtt a nők társadalmi helyzetével, a párkapcsolatokkal, a divat szerepével összefüggésben. Jól látom, hogy ez a társadalmi problémák iránti érdeklődés meghatározza alkotói munkádat?
GAÁL KATA: Nagyon is. Leginkább az foglalkoztat, hogy melyek azok a társadalmi tendenciák, amelyek minden instabilitása ellenére meghatározzák korunk jellemző szociális viszonyait és szerepváltozásait. Ezek elemzése köré épül majdnem minden munkám. Alapvetően társadalomkritikával foglalkozom, de a témáimat vállaltan a saját nézőpontomból ábrázolom. Fontos, hogy nem célom egyértelműen kritizálni vagy általánosítani, inkább egyfajta görbetükröt szeretnék tartani azok elé a tulajdonságok vagy „rossz” szokások elé, amelyekkel akár nap mint nap találkozhatunk, de képesek vagyunk tudomást se venni róluk. A mindennapokból merítek, és a körülöttem lévőktől kapok ihletet. Például az általam jellemzőnek tartott, egyedileg kiválasztott ruhák és textilek használatával vizsgálom az öltözködés társadalomban betöltött szerepét, hiszen szerintem egyértelműen meghatároz minket, amit magunkra öltünk. A sok gombostűvel, amit használok, azokra a ránk szegezett szerepekre próbálom felhívni a figyelmet, amelyekben élünk vagy élni szeretnénk.
Konkrétabban eleinte főként a férfi–női társas kapcsolatok, illetve a nők és férfiak társadalmi helyzete érdekelt. Ma pedig inkább az anya–gyerek viszony az, ami leginkább foglalkoztat. Ez személyesen számomra egyben egy komolyabb kérdéskör boncolgatását is jelenti, mert nincsen még gyerekem. Sok esetben a gyerekvállalással és gyerekneveléssel kapcsolatos félelmeim felől tekintve is értelmezhetők a munkáim.
fa, textil, tű, csokoládépapír, filc, 64 × 120 és 77 × 120 cm
Mindig is képzőművésznek készültél? Hogyan indult alkotói pályád?
Ahogy a legtöbb későbbi művész, gyerekként szerettem a rajzórákat, és mondták rólam, hogy jól rajzolok, de azért az indulás nem ilyen egyszerű. Nem lehet azt mondani, hogy mindig is erre készültem, de az igaz, hogy a kezdetektől benne volt a pakliban. Végül egyéb munkahelyek és két próbálkozás után, 25 évesen – de legalább kicsit tapasztaltabban – jutottam be a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakára. A történet indulásánál nagy hatással volt rám a férjem, Orbán Előd, akit akkoriban ismertem meg, és aki korábban ott végzett szobrász szakon. Fantasztikus mestereim voltak: König Róbert, Madácsy István, Somorjai-Kiss Tibor és Berentz Péter, akik szabad kezet adtak, és támogattak szinte mindenben, legfőképp annak a kísérletező technikának a fejlesztésében, ami ott kezdett kibontakozni, és aminek a jegyeit még a mostani képeim is magukon hordozzák. A pályám első fordulópontja a 2014-es Miskolci Grafikai Triennálé volt, ahol harmadévesen elnyertem a Herman Ottó-díjat, és egyben esélyt az első önálló kiállításomra. Ez a MissionArt Galériában valósult meg, és a be.hatás címet viselte.
A képeiden a figurák szinte kilépnek a térből. Hogyan éred el ezt a hatást?
Azt szerettem volna mindig, hogy a néző teremtsen kapcsolatot a képeimen szereplő alakokkal, hogy párbeszéd jöjjön létre. Többnyire ezért közelítenek felénk, átlépve saját határaikon. Ugyanakkor dinamikát adnak a kompozíciónak, és elkezdenek kicsit önálló életet élni. A másik, amire gondolhatsz, az a domborműszerű hatás lehet, amit a meggyűrt textilek lefixálásával érek el. Ha megfelelő a világítás, teljesen térhatásúak a felületek, és a ruhák valóban kidomborodnak a térbe.
fa, textil, viasz, akril, prém, alumínium, bőr, nyakörv, 302 × 335 cm • Fotó: Biró Dávid
A műveid nemcsak formai, hanem anyagi értelemben is kollázsszerűek. A legkülönbözőbb anyagokat építed azokba, akár viaszt, fát, textilt. Miért szeretsz sokféle matériával dolgozni?
Alapvetően van bennem egy gyűjtögető, újrahasznosító hajlam, ezért is kedvelem ennek a technikának az összetettségét. A felhasznált anyagok legtöbbjét az új kontextusba helyezéssel mintegy „újragyártom”. A megjelenítésben általában tudatosan törekszem a vizuális jelek sokasítására, mert a sűrű látvány számomra az adott kérdés további elemzésének lehetőségével és sokrétű értelmezhetőségével egyenlő. Másrészről imádom, amikor az ember elvész a részletekben, különösen azt, amikor a néző hosszasan matat a szemeivel a képen, míg meg nem találja rajta a gumicukrot.
Milyen munkamódszerrel dolgozol? Hogyan jutsz el az ötlettől a megvalósításig?
Sok időt töltök a tervezéssel. Majdnem minden nap készítek háttérfotókat. Ha számomra ismeretlen helyen járok és látok valami markánsat, azt azonnal dokumentálom, így van miből válogatni. A tervezés első része digitálisan történik, képszerkesztő programmal állítom össze a képeim első vázlatos kompozícióit. Ezután jön az anyagbeszerzés, majd a fatáblák öregítése. Mára kifogytam a Képzőn talált, leselejtezett fa rajztáblákból, melyekre a korábbi képeim készültek. Az új táblákat egy egyedi, kikísérletezett és kellően bonyolult öregítési folyamattal alakítom végső formájukra, hogy meggyötört, ódon felületnek tűnjenek. Ráadásul így tartósabbak és jóval időtállóbbak, mint korábban. A munka nagy részét mégis a sok különböző anyag felhordása, illetve a munka végleges elkészítése jelenti: textilek felrögzítése, a tűk beütése, belefestés, alákaparás, kivésés, rajzolás.
Térjünk vissza legutóbbi kiállításodra, a Kibillent harmóniára. Jól értem, hogy a sugalmad szerint a social média és a reklámok uralma egyre inkább kihat a kapcsolatainkra, ennek következtében pedig az emberi viszonyok gyökeresen átalakultak?
A kiállítás angol címe az, hogy Tipping Point, azaz „töréspont”, amely a kapcsolatok és a digitális függőség összefüggésére utal. A magyar cím talán még pontosabban fejezi ki, hogy valami elveszett, vagy még talán megvan, csak az egyensúly eltolódott egy irányba. Meglátásom szerint ez valóban egy tendencia, ami meghatározza a jelenkort, és egyre korábban, már egészen kisgyerekkorban megfigyelhető a hatása. Magunkon is éppúgy érezhetjük a káros hatásait, ha kicsit nyitottabban figyelünk magunkra és másokra. Kiállításommal pont erre a kritikus hozzáállásra biztatnám az embereket. Hiszek abban ugyanis, hogy egy kiállítás vagy mű létét az legitimálja, ha aktuális.
Melyik képedhez kötődsz annyira, hogy nem tudnál megválni tőle?
A Lonely Boys nagyon közel áll a szívemhez, de azért van az a pénz, amiért megválnék tőle. A háttérbe egy Barcelonában készült fotóm került, így plusz emlékek is kötődnek hozzá. Benne van a város színes, sajátos forgataga és a múltat idéző rózsaablakok romantikus hangulata is. Az előtérben álló vagány kissrácok magányos, elzárkózó világa teljesen egyértelmű tendenciát mutat, de ezzel a képpel sem akartam tolakodóan kritikus lenni. Mindenki jól elvan a saját kis világában. Néha mi is ezt csináljuk, nem?
fa, textil, tű, csokoládépapír, grafit, buborékkfólia, 114 × 158 cm • Fotó: Biró Dávid
Gaál Kata Kibillent harmónia című kiállítása szeptember 17-e és november 6-a között volt látható a budapesti Várfok Galériában.
Takáts Fábián 1987-ben született Budapesten. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem művészettörténet szakán végzett. 20. századi és kortárs művészettel foglakozik kutatóként, művészeti íróként.
Apokrif Online 