Feketemosó: Fényszmog

Feketemosó logó

Neki sem sikerült tökéletesen; nem vágta ketté, csak egy kisebb szilánkot hasított le a széléről. Bosszúsan vizsgálta meg a baltát: nyilván abban van a hiba, hisz ő mindent úgy csinált, mint az alaszkai favágók a tévében. – Dénes Gergő írja a Feketemosót.  

– Nem lesz jó vége, ha így folytatod – mondta apu, és elvette tőlem a baltát.

Megmutatta, hogyan kell fogni a nyelet, hozzátéve: az sem árt, ha ez ember előtte beleköp a tenyerébe. Zsebre dugtam a kezem, és hátrébb léptem. Apu elhúzta a száját, meglendítette a baltát, majd lesújtott vele a rönkre, amelyet én hiába próbáltam eltalálni. Neki sem sikerült tökéletesen; nem vágta ketté, csak egy kisebb szilánkot hasított le a széléről. Bosszúsan vizsgálta meg a baltát: nyilván abban van a hiba, hisz ő mindent úgy csinált, mint az alaszkai favágók a tévében.  

Aznap délelőtt érkeztünk. Anyu ötlete volt, hogy töltsük a nagymama házában a téli szünetet, ide hívva a karácsonyi vendégeket is. Én nem igazán értettem, mire volna ez jó. Rá is akartam kérdezni, de apu finoman oldalba lökött. Így hát összecsomagoltunk mindent, ami kellett, és leautóztunk a faluba.

Nagymama háza a legszélső utcában áll, ahol ilyenkor már gyakoriak a fagyos szelek. A föld megkeményedik, a vékony üvegre kiül a jég, és a falak úgy magukba szívják a hideget, hogy nem lehet mellettük megmaradni. Apuval azon voltunk, hogy mihamarabb legyen egy kis meleg; felváltva vágtuk a fát a kert végében. Bár elég ügyetlen voltam, mindig vártam, hogy én következzek. Csak akkor nem fáztam, amikor mozogtam. Csapkodtam a félévszázados tönkre állított rönköket, és közben arra gondoltam, hogy Pesten erre nem volna szükség. Elképzeltem: milyen jó lehet most a kávézóban. A padlófűtés kellemesen melegít, a vendégek puha díszpárnák és takarók közül nézhetik a többrétegű ablaktáblákon túli acélkék utcákat.

– Jól van, jó lesz ez így már – mondta egyszer csak apu. – Mi lenne, ha egy kicsit arra is figyelnél, amit csinálsz?

Valóban elég sok szabálytalan fahasáb hevert már körülöttünk. Összeszedtük, és egy kézzel fonott fűzkosárba rakosgattuk őket. Apu leporolta a kabátját.

– Na megyek, megpróbálok begyújtani a nagy kályhába meg a sparheltbe, hogy anyád meg ne fagyjon ebben a jégveremben – intett a ház felé. – Te meg addig tedd fel a fényfüzért valamelyik zöldre.

Egyedül maradtam a kertben. A nap már eltűnt a szomszédos háztetők mögött, a csupasz fák szálkás alakja kezdett feloldódni a tompa szürkületben. Odamentem a kocsihoz, és kivettem a csomagtartóból egy régi cipősdobozt. Abban volt a fényfüzér, persze teljesen összegubancolódva. Az ujjaim elgémberedtek a hidegben, kedvetlenül álltam neki a bogozgatásnak. Nehezen ment; ha valahol sikerült szétszednem őket, a lámpácskák egy másik ponton újra egymásba akadtak. Valami furcsa elektromosság sercegett a levegőben.

A kerítés mentén embermagasságú tuják és fenyők sorakoztak. Kiválasztottam a legelsőt, és körbe-körbe haladva igyekeztem szép egyenletesen elhelyezni a füzért az ágak között. A tűlevelek rendesen összeszurkáltak, és amint hozzájuk értem, ragacsos gyantát eresztettek magukból. Ennek amúgy egészen jó illata volt. Eszembe jutott, hogy a kávézóban biztos nincs ilyen. Ott csak műgirland és műfenyő van: Zita talán épp most rakja ki őket. Könnyű dolga lehet, gondoltam, csak szét kell hajtogatnia a műanyag ágakat, ráadásul azokra már eleve rá vannak szerkesztve a kis villanyégők.

– Anyád pont ezt a fát szeretné karácsonyfának – szólalt meg mögöttem apu váratlanul. – Inkább a másikra tedd fel azt a szart.

Összeszorítottam a szám; ingerülten kezdtem lerángatni a füzért a fáról. Az a különös feszültség a levegőben egyre zavaróbbá vált. Apu komoran megjegyezte:

– Csak ez az egy van, ha kontakthibás lesz, annyi neki.

Megvontam a vállam.

– Nézd – fonta keresztbe a karját –, ha jól emlékszem, nem mi kértük, hogy töltsd velünk a telet. Tudom, hol jár az eszed, de ha már így döntöttél…

Elfordultam, és nekiálltam felaggatni az égőket a fenyő melletti sűrű tujára. Apu egy darabig szótlanul nézte, aztán felemelte a földről a füzér másik végét, és segített. Azt mondta: csak azért, hogy végezzünk, mielőtt még teljesen besötétedik.

Testes füstszag csapta meg az orrom, amiről eszembe jutott, hogy alig ettem valamit a nap folyamán. Akaratlanul is megjelentek előttem a kávézó szendvicsei és sütijei, a Vörösmarty téren kapható sült hurkák és kolbászok, a hatalmas mézeskalácsok és a gőzölgő forralt boros kondérok. Megborzongtam. Nem csak a hidegtől. Akkor mondtam ki először magamban: talán hiba volt feladni az állást és az albérletet.

– Na, ezzel is megvagyunk – bújt elő apu szuszogva az örökzöld ágak közül. – Most már csak be kéne dugni valahova.

Úgy emlékeztem, hogy a ház mögötti fáskamrában van egy konnektor meg egy guriga hosszabbító kábel. A szürke égbolt időközben mélykékbe hajlott; az ablakokban halvány fény gyulladt, a falu közvilágításából alig ért el hozzánk valami. Kihúztuk a vezetéket a tujához, és megkerestük a füzér csatlakozóját. Apu hunyorogva próbálta egymásba illeszteni őket. Egy perc után sikerült is neki. Az apró lámpácskák felparázslottak, villantak néhányat, aztán tompa pukkantást hallottunk, és a fény kialudt. Mindenhol.

– A jó büdös anyját már ennek az istenverte háznak! – szakadt ki apuból hirtelen.

Bár nem láthatta, valahogy mégis megérezte, hogy felvont szemöldökkel nézek rá.

– Most mi van? – sziszegte. – Azt hitted, hogy én ezt élvezem?

Nem feleltem.

– Hát nem, egy csöppet sem – morogta. – Csakhogy, tudod, vannak ennél fontosabb szempontok is…

– Ezt ti csináltátok? – hallottuk anyu hangját valahonnan a hátunk mögül.

– Valószínűleg. – Apu vett egy mély lélegzetet. – Megyek, megnézem a biztosítékot.

– Várj még – lépett oda hozzánk anyu. – Ráérünk.

A szemünk kezdett hozzászokni a sötéthez, láttuk, hogy anyu egy tálcát tart, melyen három, lepattogzott mázú bádogbögre pihent. A bögrék pereme körül sűrű, illatos gőz gomolygott.

– Olyan szépen égett a tűz a sparheltben, gondoltam, készítek egy kis forralt bort.

A fém úgy átforrósodott, hogy más helyzetben biztosan eldobtuk volna; dermedt ujjainknak ezúttal viszont pont jólesett, hogy körülfonhatták. Nem zavart az sem, hogy az első korty megégette a nyelvünk. Csendben iszogattunk, közben fel-felnéztünk az égre. Eszembe jutott, hogy Pest fölött ilyenkor gyakran megjelenik egy rózsaszínes, vagy éppen aranyló fényben derengő kupola. Barátságosnak látszik, pedig valójában csak szmog, mely visszatükrözi a karácsonyi díszkivilágítás fényét, miközben szép lassan ráborul a városra. A falu fölött nem volt ilyen; csak az ég tiszta feketéje és a hidegen szikrázó csillagok.

– Nagymama biztos örülne, ha látná, hogy most itt vagyunk, együtt – mondta anyu. Akkor tűnt fel, hogy egy ideje már nem érzem azt a furcsa zizegést a levegőben.

Dénes Gergő 1998-ban született, és azóta a Vértes lábánál fekvő Oroszlányban él. Az egyetemi alapképzést 2020-ban végezte el az ELTE BTK-n. Mesterszakos diplomáját is ugyanitt szerezte meg filozófiából 2022-ben. Hosszabb-rövidebb prózákat ír. Szövegei az Apokrif Online-on és a kolozsvári Helikonban olvashatók. Az Apokrif irodalmi folyóirat és az Apokrif Online szerkesztője.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s