Feketemosó: átlényegült advent

pulzálok. kiszív a nap. a nyakamra csimpaszkodik / száz dárdahegyes kezével. kinevet / és még csak meg sem éget. – Szabó Dárió írja a Feketemosót.

örülnék ha több időm lenne.
fára másznék.
leesnék.
lent is maradnék egy kicsit.
aztán újra fára másznék.
télen ugyan ki mászik.
a fülemben
Labi Siffre szólna
és még sajogna kicsit a hátam
mert még sosem értem földet.
elképzelném hogy egy szerzői
filmben vagyok. felérve a csúcsra nem néznék körül.
nincs arra időm. csak egy kopott piros fazekat
tennék a fa tetejére. lefelé menet
minden porzik a rosszisten kezétől.
pulzálok. fakulok. zöld vagyok.
pulzálok. kiszív a nap. a nyakamra csimpaszkodik
száz dárdahegyes kezével. kinevet
és még csak meg sem éget.
elmeséli a gyermekkorát.
az időt puszilta először szájon egy intergalaktikus karácsonyéjjelen.
és látták a kozmikus háttérsugárzást egymás szemében.
késsel és villával ettek a csillagködökből
és az amatőr csillagászokból akik a földi fákat ültették.
ha kedvük támadt feldíszítettek egy-egy bolygót
mielőtt összevesztek és tüzet gyújtottak rajta.
ha több időm lesz. ebből a fából annyi szánkót készítek
amennyi között jól elosztható a világ összes hangulata.
nem tudom miért
beszélünk feltételes módban. Labi Siffrétől talán alig hallok.
de a karácsony. a karácsony verőfényes feltételes mód.
bugyolál. mint a fény. mint a szöveg. rágós kenyérhéj. pulzálok.
még mindig ugyanolyan. pedig közben volt egy járvány amelyben
elveszett minden íz ami táncot járt az életen.
már csak egy ismerős.
kezet rázni jött.