Feketemosó: IV. Fejezet – Kórházban

Egyfolytában a fiáról beszél, de három hét alatt még egyszer sem látogatta meg senki, még telefonja se volt. Én már azt se hiszem, hogy van fia, vagy ha van is, akkor elég önző ember lehet. – Taródi Luca írja a Feketemosót.

Kisasszony, magácskának olyan szép erei vannak, erős, ruganyos érfallal, jól esik rájuk nézni. Na, nem engedné meg a mentős tanonc hölgynek, hogy gyakoroljon a kis kezén? Csak egy üvegcse vér az egész. Hát… végül is… lehelte Lindi, akit teljesen levettek a lábáról a kedves szavak, és pironkodva, eltelve önnön erei finomságától, elkezdte feljebb húzni a pulóverét. Tessék, helyezte tejfehér, szinte gyermekien pőre alkarját a nővér tenyerébe. Klárám, hozzál már abból a fehér törlőkendőből, a mosdó feletti szekrénybe raktam egy köteggel, üvöltötte. Na, nem kell idegeskedni, ide gyere Ica, elférsz? Itt a tű, nem ebbe kell szúrni, a másikba, ebben kanül van. Először kicsomagolod a tűt, és beleszúrsz, na, gyerünk, menni fog ez. Kisasszony meg ne nézzen már olyan riadtan, nem fog leesni a karja. Mi a neve magácskának? Lindi, felelte. LINDI?! Mi van, a szülei valami hálivúd mániások, vagy mi? Öhm, vörösödött el még jobban Lindi, igazából Ildikó a nevem, de az nem tetszett, életidegennek éreztem, és a korosztályomból senkit nem hívnak így, mondta, majd felszisszent, amikor a tű kezdett egyre mélyebbre haladni a karjában. ÁH, értem. Nekem tetszik az Ildikó is, itt a másodikon is így hívják a radiológus főorvost, ádáz egy bestia az a nő, de legalább érti a dolgát. Elnézést, de nagyon fáj! Uh, bocsi, nem találom az eret, mondta a mentőstanonc nő, és verejtékezni kezdett az arca. Lindi fájós karral ballagott vissza a kórtermébe, és magára húzta a takarót. Na, mi van, jól megvizsgáltak, mi? Szólt át a tőle balra fekvő idős, izmos nő. Igen… többet nem megyek bele ilyesmibe, az biztos. Hát, ne is hagyd, állj ki magadért! Pedig ezt az ápolónőt bírom, csak mindenkit odadob a kutyáknak. Engem is a múltkor rá akart beszélni, hogy engedjem már meg a mellette álló csivava fejű ápólógyereknek, hogy ő szúrja be nekem a gadolíniumot, persze, mondom neki, még mit nem! Még belém enged egy kis levegőt, és itt halok meg ebben a koszos veremben, ahol még egy normális rántott húst sem tudnak felszolgálni ebédre. Mennyi az idő? Kérdezte Lindi, akinek ez volt a harmadik napja az urológián. Kicsit fáj a fejem. Hát gyermekem, nekem nincs órám, de nem is számít, éjjel van egyszer egy ellenőrzés, meg korán reggel, és valamikor délután. Utána már egyből hozzák is a vacsorát, ilyen hülye rendszer van. Szerencséd, hogy első két nap teletömtek mindenféle nyugtatóval, meg altatóval, én is így voltam ezzel, amikor ide kerültem, meg az Erzsi is. Tényleg, hol az Erzsi, váltott témát Lindi. Tudja a franc, húsz perccel ezelőtt kiment pisilni, azóta szerintem nem talál vissza, szegény nem százas, egész nap be nem áll a szája. Ne érts félre, egy ideig szívesen hallgattam, de most már kezdem unni. Egyfolytában a fiáról beszél, de három hét alatt még egyszer sem látogatta meg senki, még telefonja se volt. Én már azt se hiszem, hogy van fia, vagy ha van is, akkor elég önző ember lehet. Lindi a lemerült telefonjára és a mellette fekvő Tolsztoj regényre pillantott, majd kidugta a lábfejét a takaró alól, hogy szellőzzön. Jaj, hogy vagy Ilonkám, toppant be Erzsébet a szobába. Képzeljétek, összetalálkoztam azzal a kedves ápolóval, a Jánossal. Olyan helyes arcéle van. A fülének egészen olyan az íve, mint a fiamnak. Nagyon szabályos, tisztességes, kerek formája van. El is meséltem neki azt, amikor a férjemmel Vácra költöztünk az esküvő után, nagyon érdekelte. Gondolom… felelte Ilona, és az orrába dugott egy zsebkendőt. Jaj, istenem, délután jönnek majd értem, és visznek ultrahangra. Lindi, te fel tudsz már kelni? Na, ennek örülök, emlékszem, egyszer két hétig beteg voltam, tüdőgyulladást kaptam a rossz cipőm miatt télen, és annyira legyengültem, hogy ti azt el sem tudjátok képzelni. A fiam akkor még kicsi volt, és kérte, hogy mama, gyere velem játszani, hát nem aranyos? Mentem is volna, de hát annyira gyenge voltam, hogy a vécére is alig bírtam kimenni. Tényleg olvastátok, hogy a Bálint Antóniának valami új gavallérja van? Hát nem tudom, elég egérfeje van a pasasnak. Kértek egy kis kekszet?, kérdezte hirtelen Ilonka, a lányom sütötte. Ilyen aszalt áfonyát rakott bele. Erzsikém, vegyél még, olyan sovány vagy. Ez az itteni koszt meg olyan kevés, hogy éhen lehet halni mellette. Jaj, én mindig ilyen sovány típus voltam, tudjátok, a férjem világ életében a vékony nőkért volt oda. És milyen gyorsan tudtam ám futni! Te jó isten, kiáltott fel hirtelen egy hajhálós nővér az ajtóban, majd visszacsapta a fedőt az ételhordó dobozra. Mi ez a büdös, suttogta Lindi. Ja, csak meghozták az ebédet. Mi a mai menü, Szilvikém, kérdezte Ilona a nővért. Vagdalt van, sárgaborsó főzelékkel, erőlevessel. Kérnek mindkettőt? Egyikbe se raktak sót, egyes betegek miatt, úgyhogy azt külön kell belerakni, hoztak magukkal? Lindi pánikba esett, ő nem hozott magával sót. Persze, vágta rá Ilona, egy egész sóbánya van a táskámban, és cukor, meg méz. Pedig neked azért jó lenne kicsit visszavenni az ízfokozókból Ilonkám, legalább amíg kiderül, hogy mi a bajod, mondta a nő, majd kiosztotta a dobozokat, és eltűnt a kocsival. Figyelj, tudom, hogy rohadt büdös, de edd meg az egészet. Kell az energia, fordult Ilonka Lindi felé. Nekem nagyon ízlik, mosolygott Erzsébet. Ezen a héten egész jóízűek az ételek, és ez most nincs is annyira kihűlve. Lindi mindent megevett, majd elnyomta az álom.

Pssszzz, ébredj, susogta Erzsébet Lindi ágya fölé hajolva, és a karját nyomogatta. Hány óra van, kérdezte a lány, majd szédelegve felült az ágyában, és a sötét alakokat nézte. Még mindig nyilallt a dereka, kezdett kimenni a fájdalomcsillapító, és mindene fájt. Ne haragudj, hogy felkeltettünk, csak most üres a tusoló, és ilyenkor van meleg víz. Lindi tudata fölött átvette a hatalmat a teste, automatikusan összepakolta a tusfürdőjét, a törölközőjét, és a többiekkel megindult a tusoló felé. Figyelj, menj te elsőnek. Igen, menj te, mi addig őrködünk, tudjuk milyen érzés ez az elején. Nem lehet bezárni az ajtót. Nézd, nincs benne kulcs. De ne izgulj, itt állunk végig. Ne a meleg irányába fordítsd, hanem a hideg felé, akkor jön csak a meleg víz. Fordítva szerelték fel a csapot. Lindi úgy érezte magát, mint egy nyitott gyóntatószék a körforgalomban, de megbízott bennük. Benyitott a szobába, és nemsokára magára engedte a langyos vizet. Vigyázott, nehogy hideg érje a lábát, vagy akár egyetlen porcikáját is, kellemetlen lett volna, sőt egy felfázás végzetes is lehetett volna számára. Mikor a víz végre langyos lett, arcát a vízsugár alá tartotta. Hagyta a sugarakat a fülkagylójába zubogni, hogy ne lásson, és ne is halljon végre semmit.

Reggel korán ébresztették őket. Lindi kómásan bevette a gyógyszert, amit elé raktak, majd újra álomba zuhant. Ébredéskor Erzsébet csontos alakja állt előtte. Na igen, mesélte fennhangon, és az a lusta menyem még főzni sem főz meleg ételt a fiamnak. Pedig megérdemelné, rendes gyerek, éjjel-nappal dolgozik, máshogy ma már nem is lehet megélni, csak így, aztán ez a nőszemély elé rak egy instant levest, érted? Vacsorára ér haza, fáradtan, és instant leves. Hát, gondolom, a menyed is fáradt már olyankor, vágott közbe Ilonka, aki egyik szemével Erzsébetet, másik szemével a műsorújságot nézte. Úgy vélte, egy ilyen sovány testhez elég az egyik szeme, majd eltorzult arccal felnyögött. Mi a baj, Ilonám, futott oda hozzá Erzsébet, fáj megint? Ennyire fáj? Várjál, szólok az orvosnak. Ne, kérte Ilonka, ne szóljál, nem kell szólni, már jól vagyok. De ezt így nem hagyhatjuk. Nem értem, miért nem vizsgálnak már meg rendesen? Holnap lesz a feltáró műtét, akkor tudnak csak mondani valamit. Addig nem várhatunk, én intézkedek, mondta Erzsébet, és úgy sietett, hogy vékony hálóinge lobogott utána. Mégis mit tudnának velem csinálni? Ezek a rohadt orvosok sem mondanak semmit. De mi az? Mit mondanak, kérdezte Lindi. Hát, semmit. Van a vesémen valami folt, de lehet ez ciszta, vagy valami kinövés. Azt mondták elsőre, hogy nem látnak térfoglalást, de a franc tudja, mondta Ilona, majd lenézett a linóleum padlóra. Nem akarok meghalni, érted? mondta, és végigfolytak a könnyek az arcán. Az unokám most három éves. Mindig kéri, hogy süssem meg neki azt a zserbót, amit annyira szeret. Folyton vigyáztam magamra, persze, azért néha elgyengültem, de három hete csak vizsgálnak, és nem mondanak semmit. Senki sem tudja, hogy mi a bajom. Az orvosok közönyösek, csak félinformációkat osztanak meg velem. Szerintem ők is csak találgatnak. Komolyan, ennél már az is jobb lenne, ha rákos lennék, akkor legalább már elkezdhetnék a kezelést, vagy valami.

Végül jött egy nővér negyed óra múlva, elővett két fehér kapszulát, és beadta Ilonának, aki ezután egész délután petyhüdt arccal aludt a párnáján. Másnap érte jött négy szkafanderes ápoló és egy orvos. Lindi az ágyból, Erzsébet pedig a sarokból, egy széken ülve nézte Ilonkát, ahogyan tolják kifelé. Arca ideges volt. Összenéztek mind a hárman, de nem beszéltek, nem volt mit mondaniuk. A következő napokban semmit sem lehetett tudni Ilonka állapotáról. Az ápolók csak annyit mondtak, hogy lábadozik. Közben Lindit utoljára még egyszer megvizsgálták, és megkapta az engedélyt a hazamenetelre. A kanül alig akart kijönni, már egészen hozzánőtt a karjához. Hagyni szeretett volna egy cetlit a telefonszámával, de rájött, hogy Ilonának még a teljes nevét sem tudja. Kifelé menet végignézett a vörös téglaépületen, a kerten és a fákon, nyomta a hátizsákjába rakott Tolsztoj a hátát. Beszívta a levegőt, és eltöltötte a szabadság érzése. Egy kis, sötét ablakba nézve megigazította a haját, kicsit lejjebb húzta kabátján a cipzárt, és sietve kilépett az ajtón.