Feketemosó: Szerda

Mikor végre hozzánk is bekötötték a telefont a kilencvenes évek közepén, mindenféle nők telefonáltak, hogy ez valóban annak a bizonyos költőnek a lakása-e, aki az apám nevét viselte. – Fodor Balázs írja a Feketemosót.

Józsefné éppen csukta volna be az ablakot, de megtorpant a látványtól, és félbemaradt a mozdulat, amikor egy távolodó test képe ragadta meg a figyelmét, amint a kerti lépcsőn felfelé lépdelt az utcai lámpa irányába. A sárga háromszög alakú fénypászmában esőcseppek csillantak meg, mintha vékony aranyszínű fonalak lógtak volna. Minden lépésre kattant a másodpercmutató. Értetlenség uralkodott el rajta, ami megbénította, mígnem mozdulni sem bírt már, sőt tekintetét sem volt képes többé elfordítani. Mégis, mintha valami mélyről jövő, időtlen idők óta lappangó bizonyíték birtokában volna tudva tudta, hogy már csak pár lépcsőfok, már csak néhány kattanás az órán, és az alak felér a lépcső tetejére, ahol balra fordul, tesz még egy-két tétova lépést az autóig, kinyitja az ajtót, beül a volánhoz, és elhajt végre. Talán kénytelen lesz még a szemével végig követni, ahogy a kocsi elgurul az esőben, de azután már biztosan képes lesz megmozdulni, bezárhatja az ablakot, behúzhatja a függönyt, és ezt a nyomorult helyet is itt hagyhatja végre ma estére. Lehet, hogy végül még a kockás füzetet is megtalálja és beírhatja a karbantartónak, hogy cserélje ki az elemet az órában. Alighogy mindezt végig gondolta, a lépcső tetejére érő alak megállt, mintha elgondolkozott volna, mintha latolgatná nem felejtett-e itt valamit, mint szivarral a kezében a fejét vakaró Colombo az ajtóban. Az ablakon kimeredő Józsefnében egy néma üvöltés visszhangzott: “Menj már!”. A tébolyító, tehetetlen düh velőtrázó hangja volt ez. S mintha meghallotta volna, a lépcső tetején megtorpanó, szatyrokkal teleaggatott alak megfordult, és egyenesen Józsefné szemébe nézett. A lámpa fényében csillogó esőben úgy nézett ki, mintha egy aranyló kalitkában állna egy ázott fekete madár. Az üvöltés visszhangjai elcsendesedtek, mint a hullámverés. Saját magát pillantotta meg odakint az esőben ázva, és egyre kivehetőbben hallatszott a lépcső tetején álló kegyetlen gúnnyal átitatott válasza: „Megyek már. Megyek már. No de te, hogy mész haza?”.

*

Egyre sűrűsödnek a kopogások az ernyőn. Az a fajta eső ez, amelyik lassan érkezik, és akár figyelmen kívül is hagyhatnánk, de idővel a hegyes vízcseppek minden szövetet keresztülszúrnak. A kompakt ernyők éppen az ilyen eső ellen lettek kitalálva, a városlakók frizuráinak és öltözetének pillanatnyi megóvására, amíg gyorsan átszaladnak a kereszteződéseken, kapualjakból az aluljárókba, buszmegállókból az üzleti megbeszélésekre, akár egy kezdetleges videojáték pixelkockáin. Ezek a tárgyak pedig úgy lepik el az utcákat ilyenkor, mint egy új, divatos házikedvenc. Fogják, viszik mindenhová, ott lapulnak a retikülökben, a reklámszatyrokban, válltáskákban. Borzongással vegyes vonzalommal töltenek el ezek az összecsukható alumíniumvázra feszített műszálas vásznak. Akárha félig organikus, félig gépi testrészek volnának, az ujjakhoz hasonló ízületekkel, és mint egy denevérszárny, az ujjak között kifeszülő bőrlebennyel. Biomechanikus hártyák, szemben a múlt század eleji, hosszú, nádpálcás, még inkább a keleti bambusz ernyők kecsességével. Elnézem ezt a határozott, durva alumínium szerkezetet, ami mégis gyengeségről árulkodik, és látom, ahogy az egytengelyű ízületek elengedik magukat majd a nehéz, késő őszi, nagy és súlyos cseppekben zuhogó esővel együtt járó szélrohamokban. Ez a funkcionalitás kudarca, a gazdaság sikere.

Kopognak az esőcseppek az ernyőn, és a kórház udvarán elhelyezett két szürke és piros konténer tetején, ahol a PCR teszteket készítik, távolabb egy nagy platán levelein, ami alatt azok állnak, akik már csak az eredményüket várják.  Néhányan toporognak az ajtó előtt, amin elázott A4-es lapon az onkológia felirat szerepel. Nem tudni ki a kísérő, és ki a beteg. Ezen a helyen nincsenek látványos borzalmak, ritkák a felismerhető tünetek. Arckifejezésük is egyforma megtörtséget tükröz. A szomszédos ajtóra ragasztott papír a sebészetre érkezők PCR tesztelésének helyét jelzi, irigykedve veszi tudomásul minden újonnan érkező, hogy oda senki nem várakozik. Nyílik az ajtó, bent a világosbarna faerezetes, műanyagburkolatú falak között a halvány neonfényben az esőtől frusztrált laborasszisztensek szólnak ki, hogy csukjam be apám után az ajtót, érintkezniük se kelljen az esővel. Ez a kis közjáték is hosszabb, mint a mintavétel, ami után mi is beállunk a platán alá a rögtönzött szociális konvenciónak engedelmeskedve, hogy ott várjuk meg a remélhetőleg negatív eredményt, és indulhassunk két utcával odébb, az onkológiára, ahogy minden szerdán. A platán levelei kezdik megadni a víznek járó tiszteletet, ennek a fentről csorgó, lentről szivárgó, a házak falait is kikezdő életelemnek. Esik, és ahogy tartom apám feje fölé az ernyőt, eszembe jut Józsefné.

Szerda van, a hónap harmadik szerdája. Ma kell megjelennie a Feketemosóban az új szövegemnek, amiben Józsefné művelődésházi munkájáról húzom le a leplet, vagyis a művelődésházi munka hiányát igyekszem felfedni, az évtizedek alatt kialakult kulturális vákuum helyszínein. Izgatottság helyett azonban inkább frusztráció tölt el, ahogy az írás kudarca szorosan összekapcsolódik Józsefné történetével. Emlékszem az ideges mozdulataira, a fókuszálatlan tekintetre, amikor kezembe nyomta a felmondólevelet a félhomályos irodában. Abban a pillanatban alkotói szabadságnak tűnt, a felmondással járó időtöbblet, melyben az évek óta tervezgetett monodráma végre elkészülhet, amiben Józsefné alakja kibontakozik. Függetlenszínházi darabnak képzeltem, Urbanovics Krisztina és Csákányi Eszter előadásában, díszletek nélkül, azaz kifejezetten művelődésházi környezetben, minden helyszín kicsit más, mégis ugyanolyan. A címe egyszerűen: Józsefné. Az afáziáról szólna. Arról, hogy a közművelődés téglái között a szavak önkényesen megváltoztatják a jelentésüket. Józsefné mindig az ellenkezőjét mondja annak, mint amire gondol. És folyamatosan ebben a kettősségben éli az életét, mintha egyre mélyebben gázolna az ingoványba. Minél többet beszél, annál zavarosabb és veszélyesebb a környezete számára. És hogy ez az abszurditás, milyen mélyen valóságos, hétköznapi, s mindezekből kifolyólag mennyire kegyetlenül közönyös és szándéktalan. Akár egy fizikapélda a gravitációról egy közelgő aszteroida érkezésekor. Ültem a félhomályos irodában Józsefnével és a fenntartó jogászával, aki igyekezett Józsefnéről levenni egy kis terhet, ám a felkészületlen művházi látogatót meglepetések érhetik ebben a környezetben, ezért érdemes a legegyszerűbb és leglényegretörőbb mondatokra hagyatkozni, különben eluralkodik az emberen a nyelvi zavar. Úgy tűnt, nem is igazán komfortos neki az irodai szék, amibe ültették. Az egzisztenciális félelem ellenére megkönnyebbülve indultam haza aznap. A kanapén feküdtem, és latolgattam a lehetőségeket, amikor hívott anyám a hírrel, hogy apám epevezetékében árnyékot mutat a CT.

Nem sokkal később kért fel a Feketemosó blog szerkesztője, maga sem tudva, mit vállal ezzel, hogy egy fél évig rendszeresen publikáljak. Mivel nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez, mármint a felkéréshez – azt olvastam egyszer, hogy egy írónak egy-két éven belül el kell jutnia oda, hogy őt keressék a szerkesztők –, kapva kaptam az alkalmon, görcsösen szorítva a lehetőséget, akár az esernyő fogantyúját, tudomást sem véve a feladat nehézségéről. Feladtam a színházi előadás ötletét – mint ahogy gyerekkoromban, amikor nem tudtam kirakni a Rubik-kockát, átragasztottam az apró színes négyzeteket, csak úgy meg a matricák sarka kunkorodott fel folyton –, és nekirugaszkodtam a prózaírásnak. Most majd végre fény derül a közművelődés három évtizednyi posványosodásának okaira. Megcétézem a magyar művelődési ház-rendszert, kiértékelem, összehívom az onkoteamet, és a legjobb, legkorszerűbb, legbiztonságosabb módszerrel, szigorúan felügyelt kezelést követően, egyetlen határozott mozdulattal kivágom a daganatot. Tudtam, hogy nem puskázhatom el a lehetőséget, hogy a szerkesztő hat hónapig kénytelen foglalkozni a szövegeimmel, és korrektúrázza éjszakákon át, ha szükséges. Forgatom magamban az érzéseket, mint a bűvös kockát, átragasztom a színeket, ő meg vissza, és sajnálom magam, és tudom, hogy igazam van, de nem értem, miért nem tudom megfelelően megértetni magam másokkal. Hogy már gyerekkoromban is kiderült a diszgráfia, és a terápián kitöltött személyiségteszt is megmondta, hogy az INTJ számára nem egyszerű, hogy kifejezze saját belső képeit, meglátásait és elvont gondolatait. És még hetekkel később is kerestem online tesztet, de akárhányszor kitöltöttem, más és más kérdésekkel, minden alkalommal ugyanezt a választ kaptam. 

Állunk anyám csíkos ernyője alatt, és nem tudom féljek-e, hogy ha felkap ez a borzasztó kiméra, tízemeletnyi magasságban mondja majd fel a szolgálatot. Megnyikordul a konténer ajtaja, és apám nevét kiabálva, egy határozatlan, csontos kéz nyújtja a tépett fecnire felkapart negatív eredményt. Elindulunk az esőben a Tömő utca irányába, az összegraffitizett, kibelezett telefonfülke nem javít a hangulaton. Akár egy kiszuperált robot teste. Hasznavehetetlen kalitka ez is. Mantrázom magamban, hogy nincs semmi baj, és arra gondolok, milyen sokáig nem volt saját telefonunk, és lent, a lakótelepi ház mellett, bordóra festett fülkékhez álltak sorba az emberek, két irányból, szorongatva a kétforintosokat. Az egyik készülék sárga, fekete nyomógombos, a másik pedig piros és tárcsás volt, és abból lehetett sejteni, mennyit kell még várni, hogy kinél mennyi kétforintos csörgött. Később tíz- és húszforintos érmékkel folytatódott ugyanez, sőt olykor komplett üzleti ügyek megbeszélését is végig álltuk. Mikor végre hozzánk is bekötötték a telefont a kilencvenes évek közepén, mindenféle nők telefonáltak, hogy ez valóban annak a bizonyos költőnek a lakása-e, aki az apám nevét viselte.

Kerülgetjük az esőcseppeket, mintha ettől kéne igazán tartanunk. Az élettől. Táncolunk lassan, kimért léptekkel, ahogy apám feje fölé próbálom tartani az ernyőt, a feltúrt járdákról a túloldalra terelve őt a folytonos építkezések és a forgalom között. Mintha egy sci-fi musicalben szerepelnénk, aláfestő zenét pedig, a vízzel töltött dunsztos üvegeken zenélő utcazenész dallamai szolgáltatnák, de ahogy az esőben elhangolódik a hangszer, a diszharmóniával érkező szélroham kitépi a járókelők kezéből az esernyőket, színes forgataggá változtatva a szürke és közhelyesen mocskos utcákat.